A Nagy Háborúban még élt a romantika is, nem csak a hősiesség, mondja. Aztán egy aradi lányról mesél, aki három hónappal azután, hogy elbúcsúzott a frontra induló vőlegényétől, levelet kapott. A levélben a vőlegény megírta, hogy könnyű sebbel fekszik egy hadikórházban, a hátországban. A menyasszony azon nyomban vonatra ült, rohant meglátogatni a sebesültet. Természetesen nem egyedül: a kor szellemének megfelelően az édesanyja is elkísérte. Az ispotályban nyomban kiderült, hogy a könnyű seb, amiről a férfi írt, a teljes bal karjának elvesztését jelentette. A menyasszony sírva vigasztalta a vőlegényét, s ameddig csak az orvosok engedték, az ágyban fekvő, gézbe bugyolált férfi mellett maradt. Amikor távoznia kellett, nem utazott haza, inkább egy szállodában töltötte az éjszakát. Másnap kora reggel újabb levelet kapott. A vőlegény úgy érezte, be kell vallania mindent, a teljes igazságot. Mert valamit még elhallgatott. Megírta, hogy nem csak a bal karját, de a bal lábát is elveszítette. Amikor újra láthatta a menyasszonyát, és szembesült viruló, életerős szépségével, először kimondhatatlanul boldog volt, ám miután ismét magára maradt, sötét árnyék telepedett a lelkére. Képtelen beletörődni abba a gondolatba, írta, hogy a lány egészséges életét egy nyomorékhoz láncolja egy egész emberöltőn keresztül; ígéretes, boldog jövőjét a hadirokkantságával mérgezze meg. Azzal zárta sorait, hogy inkább visszaadja a lánynak az adott szavát, hiszen azzal akkor ajándékozta meg, amikor még ő is ép és egész volt. Két óra múlva a menyasszony újfent ott állt a sebesült ágyánál. Mellette az anyja és az anyakönyvvezető. A lány és az édesanya két óra alatt keresztülvitték, hogy diszpenzációval, azaz kivételes házassági engedéllyel összeeskessék a fiatalokat.

Fölvont szemöldökkel néz rám. Mit szólok. Mit szólhatnék? Az én dédanyám 1915 végén disznótorost vitt az orosz frontra a dédapámnak, vagy ezer kilométert utazva, jórészt gyalog. Másfajta emberek éltek akkor, motyogtam. Másfajták, naná, terült szét a diadalmas mosoly az arcán.

Arról, persze, nem szól a fáma, mi történt később az ifjú párral. Összeházasodtak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak? Gyermekeket nemzettek, szereztek, teremtettek, szépséges dédunokák szipogtak a sírjuknál? Esetleg néhány év múlva az asszony beleszeretett egy fess, a földet két lábbal tapodó férfiúba, aki két erős karjába kapva menekítette ki a nyomorék házából? Netán a hadirokkant sosem bírta megemészteni a veszteségét, és elemésztette magát, meg a házasságát? Vagy együtt öregedtek meg, bár a végére már úgy gyűlölték egymást, hogy egy levegőt szívni is alig bírtak? Mi lehet a történetük vége? Csak egy gesztus, egy föllángolás volt az egész, vagy életre szóló vállalás? Jobb, ha nem ismerjük azt, ami utána következett, ahogy minden bizonnyal jobb nem elmélkedni azon, mi várt volna a veronai szerelemesekre, ha Rómeó időben érkezik? Pedig igazán izgalmas volna tudni, hogyan alakult azután. Összeházasodtak, hazamentek, éltek. Miként? Meddig? − Még mindig fölvont szemöldökkel néz rám, furcsállja a ráncokat a homlokomon. Zavartan elmosolyodom.

Az én dédszüleim együtt éltek egész életükben, négy gyermekük született, egy fiú, három lány, utóbbiak közül ketten vakon. Kisgyerekként úgy tűnt, jól vannak. Hogy boldogok voltak-e, az Isten tudja. Én biztosan nem.

Bene Zoltán