Lövétei Lázár László 1972-ben született Lövétén, a székelyudvarhelyi líceumi, majd a kolozsvári műszaki egyetemen eltöltött éveket követően a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–román szakán diplomázott. Két évtizeden át dolgozott a Székelyföld folyóiratnál, ezen időszak második felében főszerkesztőként. Tíz verseskötete jelent meg, a legutóbbi idén, Miféle harag címmel. Többek között a Faludy György-díj (2001), Déry Tibor-díj (2005), Radnóti-díj (2008), József Attila-díj (2009), E-MIL nagydíj (2011) és Balassi Bálint-emlékkard (2018) kitüntetettje. Költőként, műfordítóként, szerkesztőként ismert, jelenleg Csíkszentdomokoson él és alkot. – Bálint Tamás interjúja.

Bálint Tamás: Milyen döntések vezettek, amikor a Székelyföld főszerkesztői posztját végképp a már korábban is favorizált vidéki idillre cserélted? Hogyan néz ki most Lövétei Lázár László egy átlagos napja? Mit kezdesz a nyakadba zuhanó szabadidővel?

Lövétei Lázár László: Ha jól emlékszem, Áprily 1929-es repatriálása kapcsán írta valaki, hogy Erdélyben szégyen lelépni: belehalni szabad a munkába, visszavonulni-kihátrálni nem! De idézhetném Márton Áron püspök jelmondatát is, hogy tudniillik „Non recuso laborem”. Az én főszerkesztői-kiadóigazgatói visszalépésem természetesen nem jelent olyan radikális váltást, mint Áprily esetében, egyszerűen elfáradtam az adminisztrálásban, sőt: őszintén úgy éreztem, hogy se emberileg, se szakmailag nem tudok újat nyújtani a Székelyföld/Hargita Kiadóhivatal vezetőjeként. Akkor tehát miért ne jöhetne egy új ember a helyemre, friss ötletekkel-elképzelésekkel, más nexusokkal, más kapcsolati hálóval? Így történt, hogy idén május 1-től – ahogy te mondom – a „vidéki idill” mellett döntöttem, azaz megpróbálok írni, vagyis azt csinálni, amire mindig is vágytam. Sajnos, a vidéki élet egyelőre még ugyanolyan „sűrű”, mint korábban: nincs kialakult munkaritmusom, ha véletlenül eszembe jut valami, ugyanúgy fejállásban-kézállásban dolgozom, mint korábban, nem beszélve arról, hogy – nagy szerencsémre – itt van a család is, három kiskorú gyermekkel. Nagy szerencsémre, mondom, hiszen tényleg segíteni szeretnék, ahol tudok: Julcsival és Vicával matekezünk, Lackót elkísérem korcsolyázni-horgászni – szóval csupa apró dőreségről van szó, viszont ezek az apróságok is mind időigényesek. Olvasni például határozottan kevesebbet olvasok, mint korábban, amikor napi rendszerességgel volt dolgom kéziratokkal. Hát ennyit az én „átlagos napomról”, a nyakamba zuhanó „szabadidőről”…

BT: Az általad is szerkesztett Székely Könyvtár sorozat kiadására becsült tíz év lassan lejár, a tervezett kötetek bő háromnegyede már megjelent, a befejezésben még részt veszel? Hogyan látod a sorozatot, a vállalt terveket sikerült teljesíteni?

LLL: Igen, a kollégák kérése volt, hogy maradjak a Székely Könyvtár környékén, a nevem tehát még mindig ott van, szerepel a szerkesztőbizottságban, egy-egy kötet szerkesztését-gondozását is vállalom. Két év van még hátra, s ezzel a két évvel ki is lesz a tíz év, vagyis ha minden jól megy, 2021 végére megjelenik a 100. kötet is, az eredeti tervet tehát sikerül abszolválni – olyan értelemben is, hogy tényleg fontos, ha úgy tetszik: a székely-magyar írott kultúra alapművei jelentek-jelennek meg a sorozatban. Azt viszont nem sikerült elérni, hogy a sorozat közüggyé váljon. Tévéreklám, óriásplakát, szórólap, plakátkampány, Facebook, diákpályázatok, könyvbemutatók és így tovább – hosszan sorolhatnám, hogy mi mindent próbáltunk ki marketingvonalon, de az eredmény messze elmaradt attól, amire számítottunk. Nagy reményeket fűztünk például a Székelyföld-előfizetőkhöz is, de valamiért ők se igazán vevők a sorozat köteteire. Nagy kétségbe ettől persze még nem esek – hiszem, hogy előbb-utóbb elkövetkezik a Székely Könyvtár ideje is.

BT: Létezik székely identitás az irodalomban? Merre foglalsz állást a magyar irodalom vs. erdélyi/székely irodalom vitájában? 

LLL: Én úgy látom, hogy egyáltalán nincs „magyar irodalom vs. erdélyi/székely irodalom” vita, pedig igény lenne rá. De sokkal kényelmesebb ráütni Pesten mindenre az egységes magyar irodalom pecsétjét – miközben ők hangsúlyozzák mindig az erdélyi vagy vajdasági magyar irodalom regionális színfoltjait, amivel az egységes magyar irodalmat gazdagítják. De hogy mi fán teremnek ezek a „regionális színfoltok”??? Többször idéztem már ebben a „vitában” az angol nyelven író Salman Rushdie egyik nyilatkozatát, amelyben azt állítja, hogy mindent az indiaiságának köszönhet. Van-e tehát egységes angolszász irodalom? Mi közös lehet a dél-afrikai J. M. Coetzeeben és az amerikai Dél írójában, Cormac McCarthyban (az angol nyelven kívül, persze)? Meg vagyok győződve például, hogy a vajdasági Danyi Zoltán olyasmiket tud, amiket a Marosvásárhelyen alkotó Vida Gábor nem tudhat (nyilván ez fordítva is igaz). Ha én valamit nem tudok dekódolni egy Gion Nándor-regényben, ha nem értem őt maradéktalanul, akkor hiába íródott magyar nyelven az a Gion-regény, számomra igenis „fordításra” szorul, tehát eleve „más”. Szóval egyáltalán nincs „vita”, miközben természetesen van, mert még mi is beszélünk a kérdésről…

BT: Mindig közel álltak hozzád az irodalmi hagyományok, Balassi, Arany világa, a füled alapértelmezésben a hexameterre van beállítva, hogyan látod a mai trendeket, ahol a szabadverset preferáló fiatalok már el sem szeretnék sajátítani azt, amihez képest a költői szabadságukat mérik?

LLL: Hogy az én fülem alapértelmezésben? A hexameterre? Szerintem alapértelmezésben minden magyar ember füle ilyen: csak ki kell dugaszolnunk a fülünket, s rögtön meghalljuk a hexameter szirénhangját – egyszerűen ilyen a magyar nyelv természete, ez áll jól neki. „Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm” – milyen szép pentameter is ez, s milyen könnyű így memorizálni a magyar vezéreket! A régiek tudták ezt, nem véletlenül kárhoztatja Németh László a Kazinczy-féle utánzásirodalmat, azt tehát, ahogy ráerőltette a magyar nyelvre a jambust, miközben a magyar nyelv ereszkedő hanglejtésű! Az már a magyar nyelv csodája, hogy még ezt az idegen hangzást is integrálni tudta, tehát ma már nem érezzük furcsának a jambikus magyar verset se – igaz, felolvasáskor az első szótagon hangsúlyozzuk a jambust, mint Arany János (aki a Bolond Istókban le is írja, hogy diákkorában mennyire ingerelték ők az idegenes lejtésű versek, a „jámbusok”). A fiatalok meg hál’istennek azt csinálnak, amit akarnak, elvégre (költői) szabadság van. Ha nem akarják megtanulni a kötött formákat, ők lesznek szegényebbek – miközben (ahogy Kosztolányi is mondta) sokkal könnyebb kötött formában írni, mert egy rím hívószavára rögtön beindul a nyelv, s valamiféle kiismerhetetlen költői kémia vagy algoritmus folytán épp a megfelelő szó kerül elő a nyelv mélyéről – de ez a kérdés már, azt hiszem, nemcsak hogy nem interjúba, hanem még csak nem is verstanba való…

BT: A Miféle harag csíkszeredai bemutatóján kiderült, számodra az írásban az a lényeg, hogy az egyszerű, nem-költő olvasó is értse, és hogy „a művészet nyugtalanítson, tüskét szúrjon az ember körme alá, de a válaszadás nem az ő dolga”. Nem tartasz attól, hogy a nem-költő olvasó besokall a körme alatti tüskéktől? Esetleg máshol, a kisebb ellenállás irányában keres válaszokat, ahol már nehezebb hatni rá?

LLL: Őszinte ember nem spórolhatja ki „a körme alól” a kérdések tüskéit: el se tudok képzelni szörnyűbb (vagy ha úgy teszik: embertelenebb) állapotot a gondolattalanságnál. Persze, nekem is kényelmesebb lenne, ha ezer százalékig hinni tudnék valamiben (legyen az vallási vagy politikai-ideológiai mittudoménmi), de a dogmák csontkeménységétől a hideg is kiráz! És igen, hadd nyugtalanítson a művészet, mert abból vita, párbeszéd következik – remélhetőleg végeredmény nélkül, mert egy lezárt vita maga a halál. Ezt kell(ene) valahogy elmagyarázni az olvasóknak, azt tehát, hogy azok a válaszok-élvezetek, amelyekkel a „kisebb ellenállás” szolgál, messze elmaradnak a nyugtalanító kérdések által termelt adrenalinhoz képest. Majd ha jut komolyabb figyelem is az oktatásra-kultúrára, talán elkezdhetünk reménykedni. Nem lesz könnyű meló, de muszáj kínozni a dolgot.

BT: Merrefele indulsz/tartasz a Miféle harag után? Mik a közelebbi tervek? 

LLL: Jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa vagyok, Feketemunka című kötetemet kell megírnom. Húsz évvel ezelőtt nekiszaladtam már egyszer a témának (tehát nemcsak Ős-Faust van a világon, hanem Ős-Feketemunka is…), aztán – rajtam kívül álló okok miatt – mégis a Két szék közöttcímű kötettel készültem el. Majd következett a Zöld… Az idei (XXV.) Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra jelent meg a Lector Kiadónál legújabb fordításkötetem (Doina Ioanid: Ideje, hogy fülbevalót hord és más poémák), azzal is volt egy kis munka, mielőtt nyomdába került volna.

S ha mód és alkalom lesz rá, a Miféle haragot is szeretném tovább írni – remélem, azt már nem fejállásban.