Egy jó tanács

Egy idő után mindenféle dokikhoz kell járni az ember fiának, de én azt gondoltam, az idei évben már nem jöhet semmi rossz. Elmegyünk még egy felülvizsgálatra, aztán már csak az év végi ünnepeket várjuk. A kardiológiai vizsgálat amúgy nem fájdalmas, még csak nem is kellemetlen. Délután ötre kaptunk időpontot, még örültem is, hogy hazaérhetünk az esti meccsre Litvánia ellen. Szóval eszembe sem jutott, hogy még az idén a nyakamba zúdulhat a fekete leves, mint Török Bálintnak az isztambuli fogság az Egri csillagokban.

– Én bármikor megiszom a feketekávét, akár délután hatkor, akkor is úgy tudok aludni tőle, mint a bunda, de a doktor úr roppant csodálkozott a múltkor, amikor ilyen tájt kínáltam. Be lehet fáradni az EKG-ra.

Magánrendelésre érkeztünk, a nővér kedvesen csacsog, évente egyszer asramba vonul, Indiába, ott biztosan nem lehet ennyit beszélni.

– Miből telik ennek indiai utazásra? – kérdezi a feleségem később, amikor már túl vagyunk a vizsgálaton, de erre nem tudok válaszolni. Nem is akarok, nincs túl jó kedvem. Pedig a nővérke igazán bájosan nyomta, most például azt, hogy milyen csodálatos az Adria.

– Tudják, én már rengeteg tengert láttam, jártam az Indiai-óceánnál, láttam az Atlanti-óceánt, fürödtem a Földközi-tengerben Máltán, aztán Malagában, az andalúz parton, meg még lejjebb, délen, Tarifán, éppen csak nem úsztunk át Marokkóba, de a horvát partoknál nincsen semmi sem csodálatosabb.

– Különben is utálom a homokos partot, mindig kikezdi a bőröm!

Mi csak bólogatunk, én néha megpróbálom közbeszúrni, hogy nahát meg tényleg, de ennek nincs jelentősége.

Végül csak behív a doki. Alaposan vizsgál, szó se róla, EKG után szívhangok sztetoszkóppal, majd ultrahang. Számomra értelmetlen szavakat diktál az ezúttal hang nélkül gépelő nővérnek, időnként részemről soha nem hallott mértékegységekkel megfűszerezve.

Fekszem a bal oldalamon, kicsit zavaró az ultrahangos kütyü nyomása, de arra gondolok, hogy mennyivel jobb ez, mint az urológusnál.

Van-e panaszom, kérdi. Ájulás, eszméletvesztés? Rázom a fejem.

– Minden rendben… – mormogja.

Érzem, hogy semmi sincs rendben.

– Látott valamit, doktor úr?

– Nos… igen. Van egy kis megvastagodás a billentyűnél. De szépen mozog, csak nem olyan pilleszárnyakkal, mint a fiataloknál. Benne vagyunk a korban, hehehe.

Mármint hogy én. Én aztán benne. Pedig még csak tavaly lettem nyugdíjas.

– Nézze, ez olyan, mint minden más egy bizonyos kor után. Kopik a csípő, biceg a máj, megnő a prosztata. De mintha mondta is volna, hogy problémája volt vele. A prosztatájával.

Hogyne, elmeséltem neki. Hogy miképpen jártam januárban a vizeletelakadásommal meg a katéterrel, amit hál’ Istennek csak eltávolítottak (véglegesen?!), pedig fenyegetőztek, hogy ritka az olyan, aki három hét katéter után tud normálisan vizelni, általában csak cseréljük a Kalasnyikovot, tréfálkozott az urológus.

– Én már akkor elhatároztam, hogy ritka eset leszek, és mostanáig bejött – szellemeskedek sután a kardiológusnak, akit idestova tizenöt éve ismerek.

– Na látja. Meg a csípőízületébe is kapott hialuronsavat. Azt is mesélte.

Azért nem mondtam el mindent. Mert mikor például a saját véremből kicentrifugázott vérsavat injekciózta be egy másik vicces kedvű doki a csípőmbe, akkor figyelmeztetett, hogy most ne fussak két hétig. Momentán azzal voltam elfoglalva, hogy miképpen kecmergek le a műtőasztalról, és hogyan sántikálok el a kijáratig.

– Ezzel most ne is törődjön, két hét múlva balettozni fog – biztatott akkor az ortopédus.

De most itt vagyok, és ez a doki a billentyűmről beszél. A szívbillentyűmről.

– Nem nagy ügy, voltaképp, és hetven fölött már szinte normális, csak többnyire nem veszik észre, csak mikor már nagy a baj. Nem mindenki olyan szerencsés, mint maga, hogy az infarktusa miatt ilyen hosszú ideje kardiológushoz jár.

Ezt a mázlit, gondolom, és egy Jiří Menzel-film jár az eszemben, de nem tudom végiggondolni, mert az én dokim csak sorolja, mi minden következik hetven év után. Szürkehályogműtét, például. Kiveszünk ezt meg azt. A szívbillentyű ma már nem nagy eset, laparoszkópiával megoldható. Majdnem olyan, mint a pacemaker. Azt már ambulánsan műtik. Bent sem kell maradni, annyira nem nagy ügy az egész.

– És különben is, ez még legalább tíz év – veregeti meg a vállam az én dokim megnyugtatóan.

Ülök odakint, és nem vagyok nyugodt. Az elmúlt napokban éppen azon tűnődtem, hogy melyik alkatrészemet cseréltessem, lehetőleg persze minél később, mert ugye, van ez az ösztöndíj, hogy aszongya a regényt meg kellene írni február végéig, mert lejár a határidő, és akkor a doki megfenyeget egy újabb fejem fölött lebegő Damoklész kardjával. Meg a duma az erodáló testről. Csak még a krematóriumot nem ajánlotta…

Feleségem megy be utánam, az ő szívének nincsen baja, de kicsit magas a vérnyomása, nem árt megnézni őt is.

A nővér közben megint ráér, és újfent fecseg a kávéról. Hogy ilyen gyöngéből bármennyit…! Mert csak a kotyogós az erős! Az tényleg feketekávé!

– Onnan tudtam meg: igazán szívből szeret a férjem, hogy vett nekem egy kávéfőzőt a születésnapomra, pedig nem bírja a kávénak még a szagát sem, mert gyerekkorában a szülei reggelenként mindig főztek, kicsi és szűk volt a konyha, szellőzés nélküli, és ezért az egész lakás kávészagú lett, és ő megutálta ezt az illatot. Sokan szeretik, de ő utálta. Nem érdekes? És mégis megvette nekem a kávéfőzőt! Ennyire önzetlenül szeret…!

De már jön ki az asszony, mögötte az orvos.

– Még egy pillanatra, Kalmár úr – mondja nekem. Rosszat sejtek.

– Említette a felesége, hogy tavaly az a colonoscopia (lásd még: vastagbéltükrözés) nem jól sikerült, meg kellene ismételni.

Próbálok tiltakozni, mondván, hogy szerintem brutálisan jól sikerült a beleimben való turkálás, csak majdnem otthagytam a fogam a műtőasztalon, mert a beavatkozás előtt adtak egy kábító injekciót intravénásan, és mivel nekem alapból alacsonyabb a szívritmusom, vagyishogy kevesebbet ver egy perc alatt, mint az elfogadott hetvenkettő, a kábítótól még lejjebb ment egészen ötven alá, ráadásul van egy reflex a gyomorszáj környékén, ahol, ha turkálnak az eszközzel, akkor még lejjebb megy, és már lélegeztetőgépet akartak hozni, és totál meg voltak rémülve, hogy én ott megkrepálok menten. Mindebből az izgalomból sok mindent nem vettem észre, a kábító cucctól amúgy sem voltam magamnál, de arra emlékszem, hogy kértem tőlük három sört, összetévesztvén a rendelőt a kocsmával.

– Szóval azt a tükrözést meg kell ismételni kórházi körülmények között, akár altatásban is, mert a felesége elmondta, hogy azért vannak még problémái a székeléssel – jelenti ki ellentmondást nem tűrve. – Még az idén!

– Többet nem hozlak magammal – sziszegem hazafelé az autóban. Ő meg csak mosolyog. Duzzogva hallgatok, de a beálló csöndben végre nyugodtan végig tudom gondolni azt a jelenetet abban a filmben, amikor egy idős beteg érkezik a szintén javakorabeli doktor bácsihoz, és panaszkodik, hogy vihar előtt, mikor csökken a nyomás, majdnem a halálán van.

– Akkor én is úgy érzem magam – feleli az orvos.

– De a visszereim, doktor úr.

– Hm! Nézd meg az én lábamat! – biztatja a doki, és felteszi a lábát az asztalra, szemléltetésképpen. – Mi van még? – kérdi.

– Viszem ki a sört, és valaki odakiált, hogy fizetek. Megfordítom a fejem, és nem bírom helyretenni.

– Az egész testeddel meg tudsz fordulni? – kérdezi a doki. – Így. – És mutatja.

– Most igen – válaszolja a beteg.

– Akkor ne forgasd a fejed, hanem fordulj meg egészen! Na, mesélj tovább.

– Nem tudok aludni! Reggel négykor felébredek, azzal befellegzett.

– Ebben a korban ez normális – biztatja az orvos. – Én fél négytől nem alszom. Na, mi van még?

– Az ízületeim. Van úgy, hogy fel se tudok állni.

– De aztán felállsz?

– Végül igen. Muszáj!

– Hát akkor ne panaszkodj! Van, aki képtelen felállni.

– Doktor úr, maga mindent lekicsinyel – állapítja meg a beteg. – Én tudom, hogy érzem magam! Már nem sokáig húzom.

– A közfürdőt Velcsik… – próbálkozik a doki.

– Nem érdemes. Az sose tett jót nekem.

– Akkor zárd be a vendéglőt, és menj el a tengerhez.

– Tavaly már jártam ott, de agyonkínzott a hasmenés!

– Akkor menj a Tátrába!

– Nem bírom a magasságot!

– Ajánlok én neked valamit – mondja a doki kicsit már feszülten, de egészen komolyan. – Utazz el B…-be. Nézd meg a krematóriumot, és tudni fogod, hová kerülsz.

Ez volt a jó tanács.

Az autóban ülve hangosan felnevetek. Feleségem nem érti, minek örülök annyira.

– Hogy hazaérünk az esti meccsre – mondom neki.

Állunk a dugóban, a város felett füstköd gomolyog.

Gáspár Ferenc