A tokaji írótábor nyüzsgése után úgy éreztem, jó lesz egy kis csend, nem fogok találkozni senkivel. Ehhez képest aztán estére ilyeneket pötyögtem le a klaviatúrán:

Ma reggel bejött a fekete ember. Fekete volt, mint a legfeketébb ördög, odakint meg negyven fok, tombol a kánikula. És a fekete ember, aki valójában kéményseprő, Dániel prófétáról mesél. No persze, először még csak Kafkáról, A perről, ahová a monarchia bürokráciájáról kanyarodtunk. Hogy Kafka irodistaként ezt belülről ismerte. Aztán lett szó csak Dánielről. Pedig először mérges voltam rá. A fekete emberre. Mert előző nap hagyott nekem egy cédulát, hogy a cégem telephelye miatt kell kéményt ellenőriznie. És én tudtam, hogy idén járt már itt. Vagy ha nem ő, akkor valaki más. Egy másik kéményseprő. Mert az a cégem (betéti társaság), amiért most jön, már régen nem működik. Csak nehéz megszüntetni. Bonyolult, mondta az ügyvéd, és sokba is kerül. Egyszerűbb, ha alszik. Tehát most van egy alvó bétém meg egy másik, egy működő. Egy óriási világcégem van, olyan évi egy-két milliós bevétellel. Na, ezt az utóbbit ellenőrizték már tavasszal, de mivel csak egy kéményünk van, hiába van ide két cég bejegyezve, nem akarok kétszer fizetni.

Mondtam is neki, mikor bejött, hogy egy kéményünk van. És nem voltam túl udvarias. Azért ő megnézi a matricát. És nézte. És a matrica rendben vala. (Elkapott a bibliai stíl, na.) Ezután leült, hogy megírja a jelentését, és közben terelődött a szó Kafkára. Ugyanis mégiscsak van még egy kéményünk, amit megmutattam neki, de az a kémény huszonnégy éve, amióta ideköltöztünk, ugyanúgy nem működik, mint ahogy a bétém sem, ami miatt ő jött. És a fekete ember mondá, hogy hiába nem működik, a szellőzőnyílását véglegesen be kell tapasztani, nem elég az a szép fehérre festett izé, amivel én eltakartam. Hungarocell, na. Mert, ha nem tapasztom be véglegesen, akkor megbüntethetnek hatezer forint plusz áfával, mivel a kéményben megmaradt szén-monoxid a hideg idő beálltával visszaszivárog a szobába. Mondtam, hogy huszonnégy év alatt már biztosan meg is tette a szivárgást, és mégis itt vagyunk.

Erre felelte azt, hogy bürokrácia van, amit a monarchiától örököltünk, és így került szó Kafkára és A perre. Hogy hiába minden érv, ha nincs betapasztva… de ezt már mondtam.

Kafka hallatán azért felcsillant a szemem, és mindjárt felajánlottam egyik könyvemet olvasásra. Lasszóval kell manapság fogni az olvasókat, mint tudjuk. Erre ő elárulta, hogy több diplomája van, eredetileg általános iskolai tanító, de teológiát is végzett. És máris belevágott a civilizációk pusztulásába, sűrűn emlegetve idegen szavakat, mint például a genius locit, és hamarosan rátért Dániel könyvére. Hogy Dániel is megjósolta ezt a mostani világot, ahol a világot uraló globális nagytőke összefog a muszlim vallású népekkel a keresztény–zsidó kultúra ellen. Ez kicsit meredeknek tűnt, de ahogy mondta, el kellett ismernem, hogy volt benne logika. Akkor, ott, a negyven fok melegben.

Késő délután aztán egy roppant kedves és régi ismerős házaspárral találkoztunk a városban. Régen nem láttuk egymás, ezért sok mesélnivalónk akadt. A férfi üzletember, de az a fajta, aki rengeteget dolgozott, hogy sikeres legyen, és ma már nyugdíjas. A felesége szintén. Jókedvűek voltak, és arról beszéltek, hányfelé jártak a nagyvilágban. De arról is, hogy sok ráérő idejükben egyre többet olvasnak. Emlékeztem, legutóbb, amikor találkoztunk, a férj némileg lenézően beszélt a bölcsészekről, mondta is a feleségem elindulás előtt, hogy nekik ne vigyek könyvet ajándékba, felesleges. Mára a férjnek ez a véleménye szemmel láthatólag megváltozott, mondhatni gyökeres fordulatot vett. Már sajnáltam, hogy nem vittem neki könyvet.

Este elővettem Dániel könyvét, mert a reggeli találkozó roppant kíváncsivá tett. Emlékeztem ugyan az oroszlánokra és Dáriusra (Dareiosz) meg Nabukodonozorra, de az asszír uralkodó álmaira kevésbé. Nehezen haladtam az olvasással, sorról sorra, de egy idő után élvezni kezdtem a veretes szöveget, Károlyi Gáspár hajdani fordítását.

A Dániel-jóslatokból azért nem tudtam egyértelműen következtetni a mai helyzetre, de megállapítottam, hogy roppant érdekesek és fantáziadúsak. És abban teljesen egyetértettem a reggeli fekete emberrel, hogy a fő baj az, hogy mifelénk, Európa inkább nyugati és középső részén nem hiszünk Istenben, persze tisztelet a kivételnek. És ezért úgy fogunk járni, mint a nagy király. Füvet fogunk enni és a mezőn hálni. De egyszer minden szenvedés véget ér. Jézus megváltott bennünket. Csak hogy addig mi történik, az nem mindegy, magyarázta a kéményseprő. Akinek sok diplomája van.

Reggel, amikor elment, egy Hésziodosz idézettel búcsúztam el tőle: „Azt kedveld, aki kedvel, s menj az elé, aki eléd jön.”

Mire vége volt a napnak, úgy éreztem, ma megfeleltem ennek a mondásnak. Ha nem is világosak nekem teljesen a nagy próféta jövendölései – kivétel természetesen a Megváltó eljöveteléről szóló –, de megkedveltem a több diplomája ellenére is kéményellenőrzőként munkálkodó embert és a mostanában mind többet olvasó régi ismerősöket is. Mindegyikünkben Isten lakozik, tartják a Kelet sok országában.

Nagyboldogasszony napja volt aznap.

Gáspár Ferenc