Zsille Gábor József Attila-díjas költővel, a Magyar Írószövetség Műfordítói Szakosztályának elnökével, a Magyar Napló folyóirat versrovatának szerkesztőjével legújabb, Készülődés című kötetéről beszélgetett Bene Zoltán, amely a költő hatodik önálló verseskönyve.

Bene Zoltán: A kötet címe óhatatlanul indukálja a kérdést: mire készülődhet egy 47 éves magyar költő?

Zsille Gábor: Egyfelől a kiteljesedésre, másfelől a távozásra. Az irodalmi és emberi kiteljesedésre abban az értelemben, hogy még nem érzem magam teljesen kész, megállapodott költőnek, s gyanítom, személyiségem is formálódik még. Ezt nem tartom bajnak: szerintem gyümölcsöző a folytonos művészi és lelki útkeresés, mert nyitottságot és alázatot igényel. Egyfajta tanulási folyamat. És igen, a távozásra is készülődnöm kell lassan (remélem, nem gyorsan), hiszen már az én nemzedékem tagjai halnak. Legutóbb Térey János, korábban Csontos János, Dukay Nagy Ádám, Prágai Tamás… A készülődés gondolatköre számomra egyszerre a megérkezés és a búcsú.

BZ: A kötet kimondottan sokszínű: szerelem és halál, humor és emelkedettség egyaránt jellemzi, de fontos motívum az utazás, és természetesen jelen vannak a rád olyannyira jellemző lengyel vonatkozások is…

ZsG: Kezdettől, vagyis az 1998-ban megjelent első kötetemtől törekszem a sokszínűségre. Szeretem, ha több téma, helyszín, versforma szerepel egy könyvemben. Nem gondolkodom monotematikus kötetekben – leszámítva, hogy tíz évvel ezelőtt terveztem: írok egy vékony kötetnyi verset a kő hívószóra, a címe pedig Kőszáj lesz. Ez végül nem valósult meg, csak két verssel készültem el, és mindkettő megtalálható ebben a friss könyvemben: Kőfejtő, Kőszáj. Azt hiszem, ezzel véget is ért a „kőkorszakom”.

BZ: Az olvasónak lehet olyan érzése, hogy ez a kötet egyfajta összegzés, számvetés, amelynek a szükségszerűsége az életkorodból még nem adódna, mégsem öncélú. Úgy érzem, te nem művekben, sokkal inkább életműben gondolkodsz, amelynek egy fontos sarokköve a Készülődés. Jól érzem ezt?

ZsG: Filippinyi Éva mondta egyszer, hogy Zsille az a fajta költő, aki csak a válogatott verseit írja meg. Találónak érzem ezt – bár ha én mondom saját magamról, akkor nagyképűnek hangzik… Megtisztelő, hogy számvetésnek érzed a Készülődést, de az az igazság, hogy nem munkált bennem ilyen szándék. Talán „csak” arról van szó, hogy sokféle feladatköröm miatt ritkán jutok a versírás kegyelmi állapotába, és olyankor megbecsülöm magam. Ami a kérdésed második részét illeti, jól érzed, hogy a konkrét műveken túl életműben, azaz egy átívelő folyamatban is gondolkodom. Vallom, hogy egy irodalmi pálya nem rövid-, hanem hosszútávfutás: nem száz méteren kell világcsúcsot sprintelni, hanem teljesíteni kell a maratont.

BZ: Az irodalmi életben vállalt szerteágazó feladataid sok idődet lekötik, ezt jól tudjuk mi, akik közelről ismerünk, ám az olvasó számára is kiderül – magukból a versekből, amelyek egy részének alapszituációja éppen ezekben a feladatokban gyökerezik. Az irodalomszervező Zsille Gábort emeled be Zsille Gábor költészetébe. Ez egy tudatos alkotói módszer, vagy a „kényszer” szülte?

ZsG: Attól tartok, minden költő-szerkesztő küzd a folytonos határidőkkel, a gáttalanul özönlő kéziratokkal és a legkülönfélébb felkérésekkel. Ez egészen biztosan korlátozza a saját művek számát, és még súlyosabb a helyzet, ha az illető költő műfordítással is foglalkozik. Szerkesztő kollégáimmal beszélgetve tapasztalom, hogy több alkotóidőről, a mókuskerék megállításáról ábrándozunk – én eme vágyamat olykor versbe írom. Egyfajta időhiány szülte vészmegoldásról van szó: arról írok verset, hogy milyen jó lenne verset írni… Ez a lírai menekülés egyúttal az önirónia és a humor terepe is. Ennek legnyilvánvalóbb példája Tárgy: Költészet napja című versem, amelyben egyes szám harmadik személyben megszólítom önmagam.

BZ: Ha már a humort említed, a zsillei vershumor erősen filozofikus − mintha egyenesen világnézet volna, amelyben nem ismersz tréfát…

ZsG: Szeretem előidézni és kimerevítve megfigyelni a pillanatot, amikor a tréfás (vagy tréfásnak tűnő) kezdet hirtelen komollyá változik. A könnyed játék és az elgondolkodtató valóság közötti vékony mezsgyét. Legközelebb hozzám az önironikus, abszurd humor áll, de ez veszélyes műfaj, mert könnyen félreérthető. Nagyképűségnek tűnhet a számból, de intelligencia és bizonyos műveltség is kell a befogadásához. Például júniusban egy pozsonyi konferencia fogadásán négy magyar kollégának azt mondtam: „Ha ma este keveset vacsorázom, az lesz a pozsonyi diéta.” Értetlenül néztek, egyikük annyit felelt: „Én nem vagyok vegetáriánus.” Ezek szerint ők négyen nem olvastak Kölcseyt, nem tanultak reformkori magyar történelmet.

BZ: A Készülődés legrövidebb ciklusa a Ha létrejön egy sziget: mindössze három versből áll. Mindhárom haza-vers: a hazával, a kötődéssel, életed terével, tereivel foglalkozol ezekben a szövegekben. Sok tekintetben nem könnyű a hazáról érvényesen írni, én azonban úgy érzem, neked sikerült. Zágrábból Pestre című versedet különösen fontosnak gondolom, megkapó a közösségi és az egyéni nézőpont organikus együtt-lévősége a soraiban. A kortárs költészet viszonya a közösséghez módfelett ambivalens, te viszont gyakorta foglalkozol közösségi kérdésekkel…

ZsG: Köszönöm, hogy szóba hoztad ezt, mert a közösség és az irodalom számomra összetartozó fogalmak. Az év versei című, száz költőt felvonultató antológia szerkesztőjeként aligha gondolkodhatom erről másként. Sok értékes pályatársam van, különös öröm a társuknak lennem a „kortárs magyar irodalom” elnevezésű zarándokúton. Felfogásom szerint az irodalom nem magányos bozótharcosok terepe, hanem köztársaság. Legalábbis erre kellene törekednünk, szakmailag és emberileg hiteles munkatársakat gyűjtve magunk köré.

BZ: A kötet utolsó előtti verse, a Kívánságműsor az irodalmat időrablóként, a záróvers, a Visszavedleni pedig mint egyfajta zsarnokot jeleníti meg, amely rátelepszik a költő életére. Az Olvasóban olykor az az érzés támad, Zsille Gábor küzd az irodalom nevű kórral. A kiteljesedéshez közeledve miként alakul ez a viszony, valóban szeretnél „visszavedleni átlagos emberré”?

ZsG: Ó, én nem az irodalmat tartom az életet és az alkotást bénító zsarnoknak, hanem csak bizonyos szereplőit. És nem az irodalom időrabló, hanem a pocsék minőségű kéziratok olvasása, szerkesztése. Ami pedig a visszavedlést illeti, csak a szám jár: átlagos emberré visszavedlésem másnapján máris elvonási tünetek gyötörnének – verset írnék, fordítanék, alternatív Az év versei antológiát szerkesztenék…