Évek óta ismerem Farkas Wellmann Endrét, többször dolgoztam vele együtt, mesteremnek tekintem. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy legújabb könyvének kéziratába még a megjelenés előtt belenézhettem, így értelemszerűen már akkor vártam, hogy a kezembe kerülhessen a kész kiadvány. A Cukor.baj a betegségirodalom kevésbé ismert műfajába tartozik, Karinthy Utazás a koponyám körül című naplóregényének társaként hirdeti: „barátom, meg fogsz dögleni!”. – Kertész Dávid interjúja.

Kertész Dávid: A betegségek és traumák kezelésének az egyik módszere, hogy beszéljünk róla, legyen kimondva, gondolom ez indított arra, hogy a saját betegségednek is irodalmi felületet adj.

Farkas Wellmann Endre: Picit mélyebb a történet. Egész közeli rokonságba tudom helyezni a cukorbetegséget a szenvedélybetegségekkel. Tehát azzal, hogy kimondja az ember: tényleg beteg, érintett a dologban, azzal nem jár együtt feltétlenül semmilyen pozitív folyamat, és éppen innen vezethető le, hogy miért írtam meg ezt a könyvet. Azért, mert a betegségről való elgondolkodás egy olyan önvizsgálat, ami az ember számára nyilvánvalóvá teszi, hogyan jutott el és hogyan él egy kóros állapotban, ez válik hatásossá, nem maga a betegség felismerése

KD: Egy gyógyíthatatlan, de kezelhető betegségről beszélünk. Az általános emberi felfogás szerint, hogyha valami végletessel találkozunk (pláne egy betegséggel, még akkor is, ha azt lehet kezelni), feltesszük a kérdést, hogy minek? Az ember a tüneti kezelést nem tartja fontosnak. Itt is felmerülhet a kapcsolat a függőségekkel, amikor a leállás, a kezelés folyamata inkább a környezet számára fontos, mint a beteg számára?

FWE: A saját életed szempontjából is pont olyan fontos. Fontos, hogy ki tudsz-e harcolni magadnak néhány plusz évet, illetve, hogy saját magad számára az a plusz, amit azzal csikarsz ki, hogy nagyon rámenősen és mindent latba vetve kézzel-lábbal kapálózol az életedért, milyen megkötések mentén tud megvalósulni. Ebben merül fel, hogy számodra milyenné válik az élet, mert már nem lehetsz az, aki voltál. Tehát amikor az ember már csak restrikciók között tud élni, az az élet milyen? Ez egy filozófiai kérdés, de szerintem nagyon fontos. Ha nekünk ez valamiért jó, és vállaljuk azt a morális felelősséget, hogy ezzel esetleg mások életét nyomorítjuk meg – mert itt arról is szó van, hogy egy beteg napiszintű ellátása milyen terheket ró egy családi, egy baráti körre, és ők hogyan viszonyulnak hozzá. Ez valahol, bárhogy is szépítsük a dolgokat, körülbelül ugyanaz a viszonyulás, mint amit egy szerhasználó, egy alkoholista vagy egy bármilyen függő vált ki a környezetéből. A félelemtől a szánalomig nagyon széles a skála. De leginkább nem is ez a fontos, én igen nagymértékben látom az egyén felelősségét abban, hogy kialakuljon benne a kettes típusú diabétesz, s ha mindezt összevetjük a végkifejlettel, még árnyaltabb a kép. Az ilyen magunknak keresett betegségek esetén nem tudom, hogy az embernek mennyi erkölcsi alapja van a végletekig forszírozni, hogy éljen, és van-e értelme? Bizonyosképpen mi magunknak keressük ezt a betegséget, elsősorban az életvitelünkkel, környezeti hatásokkal, egyesek itt kitérnének a stresszre is, de ezt felejtsük el, mert némileg a stresszért ugyanúgy felelős az ember, mint sok mindenért az életében. Ezeket a dolgokat valahogyan mind megkeressük magunk. Például aki egészségesen él, vagy az életében ott van a rendszeres mozgás, egy olyan testi-lelki egészség, ami meghatározza őt, akkor nagy valószínűséggel, ha el nem is tudja ezt a betegséget kerülni, de évtizedekkel ki tudja tolni a megjelenését, és valószínűleg sokkal enyhébb formában is jelentkezik nála.

KD: Viszont, amint elmondtad, a könyv arról szól, hogy meg fogsz halni. Lehetünk egészségesek, lehet a testi-lelki egyensúly teljesen rendben, mégis ugyanoda jutunk.

FWE: Igen, csak annyi a különbség, hogy amikor diagnosztizálnak egy ilyen betegséggel, akkor szépen beszivárog az életedbe a halálról való gondolkodás sokkal intenzívebb megélése. Gyakoriságában és mélységében is. Tehát onnan kezdve, hogy tisztában vagy vele, másokhoz képest benned már ott van valami, amiről tudod, hogy ezt a folyamatot meggyorsítja. Innen van a „meg fogsz dögleni”, és innen próbálom kifejteni a gondolataimat.

KD: A fejezetek elején summázod az aznapi eredményeidet, a vérnyomásod, a testsúlyod, a vércukorszinted és az aznapi hangulatodat is. Honnan erednek, mit jelentenek ezek a mutatók?

FWE: Ez nagyon egyszerű: a könyv alapját egy kísérlet adta, aminek az elvégzése során az ajánlott táplálkozási elveken, elvárásokon túlmenően beszigorítottam az étrendemet egy fél évre, arra voltam kíváncsi, hogy mi fog változni, és ami változni fog, az stabilan marad-e? A történetnek az lett a vége, amiket a mutatókon keresztül láthatunk is, hogy bizonyos dolgok megváltoznak ugyan, de ezeket fenn is kell tartani. Nem fog semmilyen csoda történni az ember szervezetében, és ez a betegség a maga természete szerint halad előre. Aztán pedig, ha a megelőzésben nem lehet nagy eredményeket elérni, és valaki már beteg, akkor nagyon sok mindent el kell döntenie, de alapvetően azt, hogy hogyan éri meg neki élni. Arról beszélek a könyvben, hogy jó volna levetkőzni az önimádatot, jó volna levetkőzni a halálfélelmet, bár az egy természetes dolog, és kell az élethez, de abból a fajta egocentrizmusból, amivel az ember szeret a világban élni, feltétlenül lejjebb kell adni.

KD: Orvosi segítséget is kaptál a könyv megírásában és a kísérlet végrehajtásában. A kezelőorvosod, Dr. Vörös Péter véleményezte szakmailag ezt a könyvet. Hogyan viszonyul egy szakember ahhoz, hogy az ő szakterületét irodalmi szempontból vizsgáltad, hogyan alakult a viszonyotok?

FWE: Ez egy nagyon pozitív történet. Minden orvos arra esküszik fel, hogy gyógyítani fog és betegeken segíteni, ez az alaphelyzet. Nekem Dr. Vörös Péterrel ezen túlmenően is nagy szerencsém volt. Abban kellett főképpen az orvosi segítség, hogy amikor a betegségről beszélek, és némileg érintem orvosilag is a kérdést, ott ne tévedjek, legyen egy szaklektor a hátam mögött. Mikor megmutattam Vörös doktornak, teljesen pozitívan vélekedett róla. Egyébként a viszonyunkon nem változatott. Viszont a szándék, hogy civilként is próbálom segíteni az ő munkáját, gondolom, neki is egy jóleső érzés.

KD: Nem ez volt az első kezdeményezésed, a cukorbetegség irodalmi feldolgozása kapcsán. Az előző kevésbé ismert, mesélnél erről?

FWE: Érdekes ötletnek tartottam, hogy a témában megjelenő szépirodalmi alkotásokat egybe gyűjtsem és kiadjam, de nagyon kevés jelentkező volt, aztán elálltam a tervtől.

KD: És most, hogyan állsz a témához? Úgy érzed mindent kifejtettél, vagy van még mit mondanod róla?

FWE: Az, hogy mi lesz ennek a folytatása, innen még nehezen látható. Mivel továbbra is cukorbeteg leszek, továbbra is foglalkoztatni fog a kérdés, ha lesz új ötletem, amiről azt fogom gondolni, hogy ezt hasznos megosztani, akkor természetesen meg fogom tenni. Van tovább, nyilván, mindig van.