Részlet Dobosiné Rizmayer Rita regényéből

Kezdetben voltak a mongol futóegerek

Az állatok iránti végtelen szeretet honnan eredeztethető bennem? Nem tudom. De az biztos, hogy kisebbik bátyámmal egyetemben alaposan rácáfolunk a „Nem esik messze az alma a fájától” zengzetes közmondásra. Apukám ugyanis, aki földművelő családból származik, kifejezetten utálja az állatokat. Talán éppen azért, mert az ő életéhez akarva-akaratlanul is hozzátartoztak a lovak, szarvasmarhák, disznók, és nem utolsósorban azok istállójának folyamatos takarítása. Sajnos anyukám rajongási mutatója sem szökik a magasba. Becsületükre váljon, hogy ennek ellenére a kedvünkért a siklóktól kezdve a szalamandrán, gekkón, óriásboán és papagájokon át a kutyáig sok mindent megtűrtek, amikor gyerekek voltunk. Ki tudja, mi lett volna, ha még szeretik is az állatokat? Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a macska utálatát olyan mélyen belénk plántálták, hogy csak a negyvenes éveinkre kezdünk kinőni belőle.

Hogy a szülők és gyermekek közötti hasonlóságok és különbségek terén ki, mikor és minek drukkol, azt döntse el maga, én mindenesetre nem bánom, hogy ebben kisebbik bátyámmal együtt messze estünk a fától.

Amikor első gyermekünkön elkezdtek megmutatkozni a gyerekkoromból a bátyámmal kapcsolatban már tapasztalt állatbarát tünetek, örömmel konstatáltam, hogy jelen esetben a genetika alátámasztja majd a közmondást. Az ekkoriban még nem aggasztott, hogy bizonyos igazságok valódiságát éppen úgy be lehet bizonyítani, mint annak az ellenkezőjét. De túl sok időm nem is volt ezen tűnődni a három csemetém – a Nagy, a Középső, avagy a Lány, és a Kicsi – mellett.

Mikor a két nagyobbik gyermekem már alsós volt, és a legkisebbik is elérte a kiscsoportos kort, nyilvánvalóvá vált, hogy bár újabb kistesóra sajnos nincs többé lehetőségünk, és az örökbefogadás sem jött össze, valahogy mégis gyarapítanunk kell a velünk egy fedél alatt élők számát.

A Nagyon egyre erősebben kezdett kiütközni a vágy gyíkok, siklók, ebihalak, békák fogdosására, pecázásra és minden létező kóbor kutya ölelgetésére. A két kisebben is hasonló tüneteket vettem észre. Egyetlen lányom kezdetektől rajongott a lovakért, a Kicsi pedig állandóan műanyag állatkákkal vette körül magát. Szülinapra, névnapra, ünnepekre a Schleich-figurák számítottak a legjobb ajándéknak. Egyszer, amikor kórházba került, azzal sikerült csak megvigasztalni, hogy vettünk neki egy „simándisznót”, amire már nagyon vágyott. Vaddisznó figurája ugyanis már volt.

A fentebb vázolt élethelyzetben megérlelődött bennem az elhatározás: itt már nem elegendőek a plüss állatok és az „Élve fogd el” társas rongyosra játszása, valódi állatokra van szükségünk.

– Különben is: milyen lenne a gyerekkoruk állatok nélkül? – szegeztem a kérdést a férjemnek.

– Ebben a zsebkendőnyi udvarban nem lehet kutyát tartani, az kizárt – védte a férjem akkor még szilárdan a bevehetetlennek tűnő állását kutyafronton.

Mivel a macska szóba sem jöhetett, az ilyenkor szokásos kisebb testű állatok kerültek szóba.

Ekkoriban figyeltem fel egy újságban egy neves zoológus állatokkal kapcsolatos cikkeire. Gyorsan megszereztem az e-mail címét, és mint leendő lelkiismeretes állattartó, felvettem vele a kapcsolatot. Megkérdeztem, milyen állatot ajánlana. Ő még örült is:

– Milyen jó, hogy vannak ilyen tudatos állattartók! Utánajárnak, hogy mibe vágnak bele! Így a kis kedvenc nem fog pár hónap múlva utcára kerülni.

Akkor még nem sejtette, hogy holtáig tartó tanácsadói szerepet vett a vállára: lassan tíz éve terelgeti családunkat az állattartás zegzugos labirintusában.

Kedves tanácsadóm elsőként a patkányok mellett próbált érvelni:

– Mit szólnának a patkányhoz? A közhiedelemmel ellentétben tiszta, ráadásul játékos, és rendkívül könnyen tanul.

– Nos, bevallom, a patkány eszembe sem jutott – köntörfalaztam.

– Igen, sajnos az emberek tévesen ítélik meg ezeket a rendkívül intelligens, kíváncsi és kifejezetten szociális állatokat. Pedig előszeretettel ajánlanám, hisz a tartása is pofonegyszerű.

Miután látta, hogy az én téves megítélésemet sem lehet egy-kettőre felülírni, mongol futóegerek beszerzését javasolta. Bár a patkány gondolata azóta is többször felmerült a gyermekeimben, azért nekem is vannak korlátaim: ilyen például a csupasz farkinca. Na, attól még nekem is borsózik a hátam. Noha az egér szó hallatán, jobban mondva: olvastán sem töltött el rögtön kitörő lelkesedés, a szőrös farkincájukon kívül egy további érv is szólt mellettük, és ez szép lassan minden kezdeti ellenállásomat legyőzte: a mongol futóegereknek – a hörcsögökkel ellentétben – nincs szaguk! A sors oly mértékben érzékeny szaglószervvel áldott meg, hogy várandósságaim alatt a friss finomságokat rejtő hűtőszekrény illatától is öklendezni kezdtem. Így eme jó tulajdonságuk cseppet sem volt elhanyagolható tényező a számomra.

A mongol futóegerek, lévén sivatagi állatok, inni nem nagyon szoktak, pisilni pedig végképp nem. Ezért nem kell túl gyakran cserélni az almukat, ráadásul kézbe vehetők, és rendkívül aranyosak. Elkezdtem edzeni magam, hogy én is cukinak tudjam látni a „no de mégiscsak egerek”-et, és ezzel párhuzamosan próbáltam meggyőzni anyukámat:

– Hidd el, nem feltétlen hülyék azok, akik önszántukból visznek be egeret a házukba! Csupán a gyerekeik vágyaira próbálnak fókuszálni.

Így kötött ki nálunk egy szép, napsütéses tavaszi napon Grafit, Mellényke és Móka, az első futóegér-triónk. Azért rögtön három, mert egyrészt gyerekenként minimum egy egér dukált, másrészt ezek az állatkák társas lények.

Felszerelkeztünk szalmával (az a legjobb alomnak, ráadásul amíg rágcsálva fel nem aprítják, külön élmény keresgetni a szalmakazalban bújócskázó egérkéket), mindenféle magvakkal (rozs, búza, len, szotyola, kukorica), önitatóval (amit aztán pár hét múlva kiiktattunk, mert tényleg nem ittak semmit), egy terráriummal (ami formáját tekintve inkább akvárium volt), faágakkal és egy kis barlangszerű kerámiával (amibe majd elbújhatnak). No és nem utolsósorban egy sűrű szövésű hálóval az akvárium-terrárium tetejére. Férjem, aki jártasabb a betűk, mint a praktikum és a szerszámok világában, komfortzónájából kilépve fogott egy szúnyoghálót, majd büszkén ellátta két oldalt falécekkel, hogy az szépen, résmentesen rásimuljon az akvárium tetejére. Hamarosan kiderült, hogy – cseppet sem meglepő módon – annak az állatnak, amelyik faágakat is rágcsál, egy szúnyogháló nem jelenthet akadályt. De ahogy említettem, életem párjának a praktikum nem az erőssége. Egy jó feleség pedig értékeli magát a szándékot. Kivéve, amikor az ember lánya reggel három gyerekkel készül iskolába-óvodába.

Másnap a szokásos reggeli forgatag közben a szemem sarkából úgy láttam, mintha valami villámgyorsan átcikázott volna a szobán. A teendők azonban elsodortak:

– Fiúk, menjetek WC-re, mielőtt elindulunk! Te pedig gyere ide húsz szilikon hajgumival, gyorsan összedobunk valami új frizkót! Ne azt a ruhát vedd fel! Tessék, a tízórai! Nem, ma nem kakaós csigát kapsz, hanem rendes szendvicset. Néha normális kaját is kell enni. Ne feledjétek, ebéd után mindenkiért megyek. Te jó ég, én még pizsamában vagyok, pedig már indulni kell.

Már épp elfelejtettem a felvillanó látomást, amikor az egyik lurkó az akvárium előtt ácsorogva megjegyezte, hogy nincs meg mind a három egér.

Mivel a két nagy megbízhatóan el tudott már számolni háromig, egy gyenge önnyugtató próbálkozás után, miszerint „biztos bebújt a barlangba”, meg kellett barátkoznom a ténnyel: bizony nem rémeket láttam, az egyik egér valóban birtokba vette a házat.

Gondolataim versenyt cikáztak az egérrel. Röpke helyzetelemzés után arra lyukadtam ki, hogy ha szeretném a gyerekeket időben leadni a megfelelő intézményekben, és ugyanakkor nem akarom, hogy az egérke pár órán át magára hagyva garázdálkodjon a lakásban, akkor a felöltözéssel együtt mintegy öt percem maradt a becserkészésére.

– Hozzatok gyorsan pár maréknyi eleséget, és csináljatok belőle kupacokat a nappali parkettáján, amíg felöltözöm!

– Juhé! Akkor ma nem megyünk suliba?

– Micsoda? Dehogynem! Csak előbb el kell kapnunk. Most pedig álljatok készenlétben! Bármelyikőtök meglátja előmerészkedni a kis szökevényt, próbálja meg odacsalogatni magához!

Mivel az első két percet hiábavalóan vesztegettük el a magok szétszórásával, és a humánus „gyere fel a kezemre” hívogatással, a maradék három percben jelentősen növelnem kellett a hatékonyságunkat.

– Hozzátok ide a pecás cuccok közül a szákot! – adtam ki az utasítást egy hirtelen ötlettől vezérelve, majd a nagy Ho-ho-ho-horgász egyik epizódjában látott mozdulatokkal akcióba lendültem. Az egyik magkupacnál sikerült elkapnom a kis huncutot. A többi kupacot gyorsan összeszedtük, nehogy újra kicsalogassa őket a helyükről, majd indulhattunk is az iskolába-óvodába.

Aznapi outfitemet a többi anyuka nyilván lesajnálóan mérte végig, ám ki nem mondott véleményükön még sikerült rontanom azzal, amikor az óvodából kifelé menet felmarkoltam a legkisebbik csemetém uzsonnára kikészített parizeres kenyerét, és két harapással elfogyasztottam reggeli-tízórai-ebéd gyanánt. Tudtam, hogy aznap ismét csak ennyire lesz időm. A reggeli újratervezés részét képezte ugyanis, hogy a délelőtt folyamán a fordítás, bevásárlás, csekkek befizetése és farsangi állatos jelmezek beszerzése előtt legelőször is egy sűrű szövésű vashálót kerítsek valahonnan. Mindezt délig, hiszen akkor megyek a gyerekekért. Azt még a születésük előtt megfogadtam magamnak, hogy az én gyerekeimnek nem kell majd bölcsibe járniuk, oviban ebéd után ott aludniuk és alsóban napközisnek lenniük. Szerettem volna gyermekkorukban a lehető legtöbb időt velük tölteni. Szerencsére ezt a munkám is lehetővé tette, hiszen otthon fordítottam.

Első utam egy békebeli vasedényboltba vezetett, ahol méretre szabattam, behajlíttattam a vashálót, és robogtam vele haza. Közben eltűnődtem azon, vajon kell-e kezdenem valamit azzal az ujjammal, amibe az egérke ijedtében beleharapott, amikor a szákból próbáltam kibogozni, és hogy vajon hogyan juthatott ki az akváriumból, hiszen annak magassága a testmagasságuk négyszerese. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy furfangosan bakot tartanak egymásnak, és megbeszélik, melyik nap melyiküké lesz a nagyszoba.

A kezdeti izgalmak után hamar megbarátkoztunk a kis lakókkal. Kiderült, hogy módfelett szeretnek bandázni, és „kicsi a rakás, nagyot kíván”-formátumban szundítani. Hogy két lábra állva, tappancsukkal dobolva kommunikálnak egymással, és hogy a gyerekeknek sokkal jobban megy a tanulás, ha közben kivehetik őket az íróasztalukra. Egyes számú gyermekem tekintete így legalább akkor rátévedt a tananyagra, amikor Mellényke átmászott a tankönyvén.

Időnként futóversenyt is tartottunk nekik. Ilyenkor kiköltöztünk a ház hosszú folyosójára, rongyokkal betömködtük az ajtóknál lévő réseket, és szabad volt a pálya.

A mongol futóegerek élettartama sajnos csupán két-három év, de az alatt sok boldog perccel ajándékozzák meg kis gazdáikat. Nagy volt a szomorúság, amikor egymás után elpusztultak. Ám Szabó Magdával együtt vallom: az élet kis veszteségei, kis fájdalmai készítenek fel bennünket a végső búcsúzás elfogadására. Így az állattartás az örömök és a felelősségvállalás mellett elkerülhetetlenül hozzájárul ahhoz is, hogy a lelkünket szép lassan megeddzük az élet nehézségeire, és hogy időről időre szembesüljünk az elmúlás tényével.

(Napkút Kiadó, 2024)