Gáspár Ferenc írása Bán Mór Túl a tűz és érc falán című könyvéről

Miért lehet érdekes egy történelmi regény még annak is, aki nem kifejezetten szereti ezt a műfajt? Miért vonz be ez a hétszáz oldalas könyv bennünket, hogy aztán olvasnunk kelljen éjt nappallá téve, pedig tudjuk előre, rossz vége lesz, a török elfoglalja a második Rómát, a templomokkal ékes, bevehetetlen falú Konstantinápolyt. Mégis lebilincsel bennünket a szöveg, nem enged a szorításából, míg a végére nem érünk az ötvennégy napnak.
Mi, akik az Egri csillagokon nőttünk fel, úgy gondoljuk, nem lepődünk meg egy kis várostromon. Azonban ez nem kicsi, sem az ostromlók számát, sem a megalkotott mű részleteit tekintve. Hiszen az ötvennégy nap történetét hétszáz oldalon olvashatjuk. Bán János – Bán Mór – nem aprózza el. Megadja a módját. Persze – mondhatja a laikus kibic, aki csak úgy állva pislog bele a kártyajárásba – aki megszerette a Hunyadi-sorozatot, és kezébe veszi a történet tizenharmadik kötetét – Túl a tűz és érc falán –, az nyilván nem fog csalódni, még úgy sem, hogy ennek a könyvnek nem a törökverő vitéz az igazi hőse, bár ő is feltűnik a regény lapjain. De itt nem erről van szó, hanem arról, hogy annyira sűrű ez a regény, mintha nem egy majd’ hatszáz éve történt ostromról szólna, hanem mondjuk a sztálingrádi csatáról. Pedig utóbbiról valószínűleg sokkal több forrás áll a rendelkezésünkre. Ám Bán János sem kevés háttérirodalomból dolgozik, hiszen kiválóan beszél és olvas angolul, s ezért könyve megírásához a legmodernebb szakmunkákat tanulmányozta. Nyilván még ez sem lenne elég írói tehetség nélkül. Bántól ezt sem lehet elvitatni, hiszen ezzel a különleges sűrítéssel sikerült úgy megragadnia a pillanatokat, mint amiképpen azt a középkor embere érezhette, aki soha nem tudhatta, élni fog-e a következő napon vagy sem, nem viszi-e el őt is a pestis vagy más, akkor még meg nem határozható, furcsa betegség. Esetleg megölik párbajban, csatában. Megégetik mint eretneket. Kifosztják. És nem jön sem mentő, sem rendőrség. A szerelmek, az élet tapintása, megélése ezerszer intenzívebb volt, mint manapság. Shakespeare végzetes hősei sokszor rendkívül fiatalok, Rómeó legfeljebb tizenhét éves, Júlia tizenhárom. Egyszóval ez az egyik nagy erénye a regénynek, hogy ezt a már-már elfelejtett életérzést sikerül megragadnia a szerzőnek.
Hogy pontosítsunk: 1453-ban járunk, II. Mehmed Bizánc ostromára készül. Soha nem látott sereget verbuvál össze – jórészt európai népekből, még a hadvezérek között is kevés igazi törököt találunk –, s még egy magyar ágyúöntő mester is a szolgálatába szegődik, hogy óriási ágyúkat öntsön a nagyravágyó szultánnak. (Tulajdonképpen az előző könyv, az Angyal a kapuk felett is az előkészületekről szólt, ez inkább már az ostrom könyve.) Ugyanakkor az európai hatalmak a legkevésbé igyekeznek megvédeni ezt a fontos védőbástyát, aminek az eleste után egyenes út vezet Nándorfehérvár felé. Érkeznek ugyan velenceiek és genovaiak is – többek között a fővezér Giovanni Giustiniani –, de igen kis számban. Ráadásul az Aranyszarv-öböl túlsó partján egy genovai enklávé, Pera található, az ott lakóknak eszük ágában sincs beleavatkozni a harcokba. Az ifjú szultán pedig annyira ambiciózus, hogy éjjelente katonai szakkönyveket olvas, például arról, miképpen lehet a szárazföldön áthúzni hajóit a Boszporuszról a tenger felől zárólánccal védett Aranyszarv-öbölbe.
Hunyadit rettegve várják a törökök, mint egy borzasztó lehetőséget, az egyetlen embert, aki meg tudná menteni a várost tőlük, azaz a pusztulástól, ám ő nem jön, nem jöhet, mert éppen lemondatták a kormányzóságról, nincs serege. Ezzel együtt többször szerepel a regényben a Vitézzel való konfliktusa kapcsán, és Hunyadi László Gara Máriával kibontakozó szerelme is kitölt jónéhány oldalt, ám ezek száma elenyésző az eposzban. De akkor ki az igazi főszereplő? Az utolsó császár, XI. Konstantin. Az előző könyvben még élvhajhász, dekadens uralkodóként ismerhettük meg, regénybeli szeretőjével (fiktív alak!), Irénével gyakran hentergett a palota puha pamlagain és szeretkezett a csodálatos görög fürdőkben. Igazi jellemfejlődés az övé. Ebben a regényben (bajban ismerszik meg igazán, mire képes az ember!) nem csupán bölcs uralkodóként viselkedik, mint például amikor a velencei zsoldosokat kell megbékíteni a genovaiakkal, vagy az ortodox papokat a katolikusokkal, hanem kardot is ragad, s az ostrom végnapjaiban példát mutatva, vállt vállhoz vetve harcol a fővezér Giustiniani mellett, pedig Mehmed követei útján többször és több formában is felajánlja neki a menekülés lehetőségét.
Manapság, a „relativizálás” korában, joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha úgy hozza a helyzet, válhat-e belőlünk a császárhoz hasonló személyiség? Ki merünk-e állni hitünk, elveink, neveltetésünk mellett úgy is, hogy tudjuk, a biztos halál vár ránk? Bán nem szándékosan aktualizál. A regény önmagát aktualizálja.

(Gold Book, 2026)