Részlet Pálfi Ágnes kötetéből

Márk, az Oroszlán evangéliuma

Márk szimbolikus jelzőállata az Oroszlán, az „állatok királya”. És – nomen est omen – evangéliumában a szenvedéstörténet alaptémája valóban Krisztus királysága, az uralkodói státusz mibenléte. Elbeszélését Pilátus és Jézus párbeszédével indítja, expressis verbis jelölve meg ezt az alaptémát, amelynek (újra)értelmezése a másik három evangéliumban úgyszintén központi szerepet játszik: „te vagy-é a zsidók királya? Ő pedig felelvén, monda néki: Te mondod.” (15, 2)
Feltűnő, hogy ebben az evangéliumban, amelyben a szenvedéstörténet terjedelmét tekintve a legrövidebb, voltaképp ez az egyetlen drámai értelemben kibontott téma. A „zsidók királya” kicsúfolásának aktusán túl a szerző nem dramatizálja, inkább csak tömören felidézi a történetet. A kereszthalál eseménysorának előadásmódja meglehetősen szűkszavú, mind a külső cselekmény, mind a belső, pszichológiai történés síkján. Pilátus Jézusra vonatkozó „mi rosszat cselekedett?” (15, 14) kérdéséből kiolvasható ugyan, hogy a római helytartóban feltámadt az ellenérzés a zsidó közvélekedéssel szemben, hatalmi szavát azonban nem emeli föl a vádlott védelmében. Eleget téve a főpapok által felhergelt sokaság akaratának, Barabást bocsátja szabadon, „Jézust pedig megostoroztatván kezökbe adá, hogy megfeszítsék”. (15, 15) A drámai szüzsét Jézus töviskoszorúval való megkoronázásának meglehetősen naturális jelenete uralja, amelynek előadásmódjában ugyanakkor fölfedezhető a paródia sacra hangnemi kettőssége, a gúny mellett a pátosz is:
17. És bíborba öltözteték őt, és tövisből font koszorút tevének a fejére,
18. És elkezdék őt köszönteni: Üdvöz légy, zsidók királya!
19. És verik vala a fejét nádszállal, és köpdösik vala őt, és térdet hajtva tisztelik vala őt.
Különösen a térdhajtás gesztusából olvasható ki, hogy a „vitézekben” a megszégyenítés tudatos szándéka mögött ott munkál a Jézus iránti csodálat is, mint rejtett pszichés mozgató. Érdemes megjegyezni, hogy itt a térd, mint a Bak „testtája”, a zsidóság szaturnikus természetére való utalásként is felfogható. Annál is inkább, mert nem ez az egyetlen ilyen jellegű szimbolikus testnyelvi elem az evangéliumokban: a megtöretlen lábszárcsont motívuma Jánosnál – mint látni fogjuk –, ugyancsak jelképes értelemű: Jézus küldetését, a Vízöntőben esedékes második eljövetelét rejtjelezi. (Lásd a Zodiákus-ember ábráját a 63. oldalon.)
A dráma következő stációja, a kereszten függő Jézus előtt elhaladók gyalázkodása ugyanebben az ambivalens tónusban folytatódik:
29. Az arra menők pedig szidalmazzák vala őt, fejüket hajtogatván és mondván: Hah! Aki lerontod a templomot, és három nap alatt fölépíted;
30. Szabadítsd meg megadat, és szállj le a keresztről!
31. Hasonlóképpen pedig a főpapok is, csúfolódván egymás között, az írástudókkal együtt mondják vala: Másokat megtartott, magát nem bírja megtartani.
32. A Krisztus, az Izráel királya, szálljon le most a keresztről, hogy lássuk és higyjünk. A kiket vele feszíttettek meg, azok is szidalmazzák vala őt.
E „kórus” is csupán látszólag egyszólamú. Az idézett szöveg két olyan, önálló számmal jelzett bekezdést tartalmaz, amelyben, ha kellő figyelemmel hallgatunk oda rá, tisztán érzékelhető a hangnemváltás. Az egyik a köznép soraiból hangzik fel: „Szabadítsd meg magadat, és szállj le a keresztről!” A másik felszólítás alanya már nem ilyen egyértelműen meghatározható. A szövegkohézió, a kontextus narratív logikája azt az értelmezést sugallja, hogy ez a harmadik személyben fogalmazott mondat, amelynek első fele a tömegből felhangzó iménti szólamot ismétli, variálja, az írástudók és/vagy a főpapok soraiból érkezik. A nyílt paródia mögöttesében ugyanúgy ott bujkál benne a pátosz, a hinni akarás vágyában megfogalmazódó szakrális elem, méghozzá – és ez az, ami a beszélő alany kilétét illetően elgondolkodtató – többes számban, mintegy az egész közösség óhaját közvetítve a „zsidók királya” felé: „Krisztus, az Izráel királya, szálljon le most a keresztről, hogy lássuk és higyjünk.”
A szemtanúk soraiban azonban a paródiából a sacrába való átfordulásnak itt még csupán egyetlen, unisonóban felhangzó félreérthetetlen jelzése van. Annak a századosnak a szájából hangzik el a „Bizony, ez az ember Isten fia vala!” (15, 39) kijelentés, akinek a közvetlen látás révén adatott meg a hit; ő ugyanis éppen „átellenben áll vala” Jézussal, amikor az „kibocsátá a lelkét”, és tisztán hallotta a haldokló „fennszó­ val kiáltott” utolsó szavait: „Eloi, Eloi! Lamma Sabaktáni!”. (15, 34) Az asszonyok, akik távolról nézték Jézus kereszthalálát, Márk elbeszélése szerint némák. Az utolsó jelenetben Mária és Magdaléna is szótlanul figyeli arimathiai Józsefet, amint ráhengeríti a követ a sírbolt szájára, amely Jézus tetemét rejti.
De érdemes közelebbről is megvizsgálnunk azt a provokatív kérdést, amellyel Márk Jézus szenvedéstörténetét indította: „te vagy-é a zsidók királya?” – Miről tanúskodik ez a Jézus identifikálását és egyúttal megbélyegzését célzó titulus? S miért ez lesz a vérvád?
Az asztrálmitikus hagyomány ismeretében ez a Pilátus által Jézusnak szegezett kérdés nagyon is aktuális; mint ahogy a gúny és a fölmagasztalás hangnemi/műfaji ambivalenciáját ugyancsak az „idők szavának” tekinthetjük a római katonák részéről éppúgy, mint a zsidó közösség oldaláról. Idézzük fel hát, hogy mit is mond a Király uralkodói státuszának változásáról az asztrálmitikus hagyomány! Mi olvasható le az úgynevezett „precessziós nagy évkörről”, mely a 2160 évenként egymást váltó világkorszakokat modellezi? Ez a szimbolikus képnyelv azt tanúsítja, hogy az első Istentől felkent Király a teremtés kezdetén, a mitikus aranykort jelképező Nap havában, az Oroszlánban volt – illetve lesz majd csak újra – „otthon”. (Ennek a ciklikusan ismétlődő „aranykor”-nak a kezdete legutóbb az i. e. 10 800-ra tehető.)
Jézus korában azonban ez a bizonyos Nap-Király nemcsak „otthon” nincs már: a szenvedéstörténetben Jézus kereszthalála azt a pillanatot exponálja, amikor „erővesztése” drámai módon válik nyilvánvalóvá. A Nap-Király (ahogyan maga a Nap is, mint a tavaszpont bolygója) a Kos világhavában (i. e. 2160-tól a krisztusi időszámítás kezdetéig) volt „erőben”, amelyet a zsidóság és a nagy ókori birodalmak fénykoraként tart számon a kultúrtörténet. Az ószövetségi hagyomány Dávid királyként nevesített uralkodója, aki Kr. e. 1040-ben született Betlehemben, mint konkrét történeti figura ennek az „erőben”-létnek az emblematikus alakja. Kérdés azonban, hogy a jövőre nézvést vajon melyik királyi státusz helyreállítását ígéri az ószövetségi prófécia? Dávid „utolsó sarja” (aki mint messiás a jövendölés szerint a zsidóság politikai autonómiáját is helyreállítja majd) vajon az „erőben”- vagy az „otthon”-lét királyi trónusának várományosa-e? […]
Jézus kettős identifikálása Pilátus („Te vagy-é a zsidók királya?”), illetve a főpapok részéről: „Te vagy-é Krisztus, az áldott Isten fia?” (14, 61) alighanem ezt a dilemmát jelzi. Bízvást előre bocsáthatjuk: a főpapok ezzel a kérdésükkel mintegy „ráhibáznak” az igazságra (mint azt Márk szerint Jézus igenlő válasza is jelzi); pillanatnyi politikai érdekeiktől vezérelve azonnal visszarettennek, és istenkáromlást kiáltanak. Mereven elzárkóznak attól, hogy fontolóra vegyék: Jézus személyében netalán valóban az jött el, akire vártak. A jelek szerint az pedig végképp nem várható el tőlük, hogy a válasz képnyelvéből olvasva belássák: Jézus fellépése olyan rendkívüli esemény, amely nem történelmi fordulatot, hanem kozmikus léptékű korszakváltót jelez.
Jézus mint „áldozati bárány” (mint önmagát feláldozó Kos) már a Halak világkorszakába való átlépés emblematikus alakja. Ám ez a drámai pillanat egyúttal a Bak térfelére is átömlő Vízöntő világkorszakába való belépés pillanata is, amikor a Bak mentalitás mint a zsidóság fényteli Kos-karakterét „keresztbe verő” negativitás jut szóhoz a főpapok által. Jézust provokáló kérdésük a Halak „tudatalattijából” tör a felszínre, de a vérvád a konzervatív, önkorlátozó Bak reakciója: mivel az adott szituációban számukra, az idegen hatalom helyi potentátjai számára képtelenségnek tetszik, hogy a zsidóságnak Jézus személyében új királya lehessen, Pilátus, a római helytartó vádjára rábólintva likvidálását szorgalmazzák.
A keresztre feszítés aktusával azonban a Vízöntő Mérleg-szituációja képződik meg misztikusan, illetve lép életbe valóságosan is – szemközt az Oroszlánnal, a feltámadás, az új testet öltés közegével, amely ezt a zsidóság „kollektív tudatalattijába” süllyedt királyi minőséget eredeti, aranykori fényében ragyogtatja föl. Vagyis Jézusnak szegezett kérdésükkel a főpapok öntudatlanul az új korszak új királyának a megnevezői, ám tetteik révén egyúttal a megújulás kerékkötői is. Mivel a szellemet valójában ők szabadították ki a palackból, a zsidóság Jézust akár a maga felkentjének, Krisztusának is tekinthetné. Ám ezt a spirituális fordulatot éppenséggel az a sajátosan értelmezett ószövetségi prófécia blokkolja, mely szerint Dávid utolsó sarja győzedelmes földi uralkodóként foglalja majd el a trónt: olyan politikai értelemben aktív, erőben lévő királyként, aki egyúttal otthonlétéről is tanúbizonyságot tesz.
Jézus evangéliumi előtörténete azonban Márk verziójában azt mutatja, hogy ő nem ennek a hatalom aktuális gyakorlói felől érkező várakozásnak kíván megfelelni: nem „királyi” Messiás – az aktuálisan érvényben lévő zsidó felfogás szerint legalábbis nem az. A róla alkotott kép a szinoptikus evangéliumokban arra utal, hogy nem pályázik Dávid király trónjára, és nem akar a rómaiak elleni lázadás élére sem állni.
Eredetére, identitására nézvést Márk evangéliuma szerint Jézus olyan enigmatikus magyarázatot ad, mely nem illeszthető be az ószövetségi hagyomány kronologikus leszármazási rendjébe. Úgy tekint önmagára, mint akin a profetikus jóslat – az tudniillik, hogy feltámadása után az Úr jobbján foglal majd helyet – már a mitikus előidőben beteljesedett. Nem saját kútfőből merít: állítását igazolandó Dávid zsoltáraira hivatkozik vissza, mint hiteles forrásra (Márk 12. rész):
35. (…) Mi módon mondják az írástudók, hogy a Krisztus Dávidnak fia?
36. Hiszen Dávid maga mondotta a Szent Lélek által: Monda az Úr az én Uramnak: ülj az én jobb kezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet lábaid alá zsámolyúl.
37. Tehát maga Dávid nevezi őt Urának, mimódon fia hát neki? (…)
Jézus színrelépése Isten jobbján eszerint megelőzte Dávid fellépését – ami egyúttal azt is bizonyítja, hogy az ószövetségi hagyomány archaikus rétegében – a zsidó apokalipsziában – nem a lineáris, hanem a ciklikus időszemlélet az uralkodó. S ez a „történelem előtti” mitikus időszemlélet korántsem merült a feledés homályába. Hiszen az újszövetségi hagyományban Jézus és Keresztelő János rendkívüli viszonyának is ez a régi‐új tudás, az „előttem az utódom” időparadoxona a kulcsa, amely a Vízöntő-korszak beköszöntével minden jel szerint újra érvénybe lépett.
Jézusnak a végidőre vonatkozó próféciái azért látszanak ellentmondásosnak, mert ennek az időparadoxonnak a működését szinte lehetetlen lefordítani a hétköznapi tapasztalatok nyelvére. A csalimesék „fantasztikus” szüzséi ugyanakkor azt bizonyítják, hogy azért mégsem mellőzhető a reverzibilis időszemléletnek ez a fajta művészi modellezése. S aligha vitatható, hogy a csalimesék közismert alapszüzséje – a fiú, aki vendégként van jelen apja lakodalmán – éppen az apokalipszia bibliai hagyománya felől válik igazán olvashatóvá.
Az evangéliumok Jézusnak tulajdonított próféciái transzparenssé teszik azt is, hogy amikor a Vízöntő kozmikus korszakváltójában az idő léptéket vált, hagyományos mértékegységei használhatatlanokká válnak, s az a „mesei” időszámítás lép érvénybe, amikor a három nap szolgálat alkalmasint három évet jelent (vagy akár fordítva). Jézus látszólag egymásnak ellentmondó kijelentései valójában egy tőről fakadnak: arra utalnak, hogy az idővel a régi módon nem számolhatunk többé. Jézus minden esetben ugyanarról az időparadoxonról beszél, pusztán arról van szó, hogy más-más aspektusból közelíti meg azt:
• Amikor Dávid zsoltárát idézve azt állítja, hogy már egyszer megtörtént, ami eljövendő, a világidő (a nagy Nap-év) ciklikus működését láttatja be; (Márk 12, 35–37)
• Az Utolsó vacsora jelenetsorában (Márk 14, 17–32) viszont a személyes felelősséget tudatosítja tanítványaiban, azt állítván, hogy ami a jelenben történik, az már a végidő része: a szenvedéstörténet ennek előjátéka, amelynek ily módon a tanítványok már maguk is cselekvő részesei; hogy „ma, ezen az éjszakán” az ő árulásuk és tagadásuk által pecsételődik meg a sorsa;
• Utolsó tanítása pedig úgy szól, hogy a kozmikus léptékű dráma, a végidőt beteljesítő apokalipszis „napja és órája” olyan titok, amelynek egyedül az Atya a tudója (Márk 13. rész):
32. Arról a napról és óráról pedig senki semmit sem tud, sem az égben az angyalok, sem a Fiú, hanem csak az Atya.
35. Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a háznak ura, este-é vagy éjfélkor, vagy kakasszókor, vagy reggel.
A szövegelőzményből kiviláglik, hogy ezek a metaforikus időmegjelölések, miközben – történelmi léptékkel mérve – vélhetően a távoli jövőre utalnak (hisz Jézus hosszan sorolja, mi minden fog még végbemenni a nemzetek történetében, amíg a kozmikus végkifejlet ideje elérkezik), konkrétabb értelemben viszont arra a „küszöbön álló” közeljövőre vonatkoznak, amely már a Jézus korában egzisztáló nemzedék életébe bebocsátást kér: „közel van, az ajtó előtt” (Márk 13, 29)
Hogyan tükröződik ez az időparadoxon – a múlt, a jelen és a jövő szimultaneitása – a jézusi sors és a krisztusi küldetéstudat drámájában? Kereszthalálát megelőző működése során Jézus olyan tulajdonságjegyekkel bír, melyek karakterében az évkör úgynevezett „változó keresztjére” a Halak–Szűz, Nyilas–Ikrek tengely meghatározó szerepére hívják fel a figyelmet. A Nyilas „táltos” tulajdonságköre a tanítóban és a prédikáló szerzetesben nyilatkozik meg; a „garabonciás” Ikrek a vándorfilozófus csodatételeiben válik foghatóvá (vihar lecsendesítése, kenyér- és halszaporítás, halottak feltámasztása); Jézusra mint „messiásra” a Halak szellemisége jellemző, melyhez testiségként az úgynevezett „haláltengely” átelleni térfelének Szűz jellemzékei társulnak (nőtlenség, a földi értelemben vett apaság ambíciójának hiánya).
Földi küldetésének végén a keresztfa e „haláltengely” precessziós elmozdulását, s vele a jézusi messiásnak a Vízöntő Mérlegébe való átfordulását jelzi, ahonnan – a nagy évkör szemközti térfelén – az a jegytartomány látható be, ahol az aranykori Oroszlán Napja világol: Krisztus, a felkent Isten-Fiú „nem e világból való” országa. De vajon ez a belátás egyúttal azt jelentené, hogy magát a trónfoglalást is megtörtént aktusnak, befejezett ténynek tekinthetjük? Avagy – immár kétezer éve – még mindig csak küszöbön álló, minden pillanatban várható esemény ennek a régi-új Nap-Királynak a trónralépése? – A szinoptikusok, és főként János evangélista verziója alapján más-más aspektusból közelíthetjük meg ezt a kardinális kérdést.
Márk evangéliumában Jézus megkerüli a választ Pilátus „Te vagy-é a zsidók királya?” kérdésére. Keresztfán elhangzó utolsó mondata („Eloi, Eloi! Lamma Sabaktáni!”) azt jelzi, hogy mintha igazából maga is csak most döbbenne rá arra, mekkora a szakadék „Isten országa” és a földi realitás világa, a szellemi elhivatottság szenvedélyes hite és a testi szenvedés brutális konkrétsága között.
Jogosnak tűnhet a kérdés, hogy az a kétségbeesés, amely ebből a mondatból kiolvasható, hogyan egyeztethető össze Márk evangéliumának Jézus-portréjával, amely a kereszthalálát megelőző epizódokból rajzolódik ki. Hiszen az előtörténetben Jézusnak tulajdonított kijelentések mintha valóban azt sugallanák, hogy őt – gyarló tanítványaival ellentétben – már nem fenyegeti a lélek és a test meghasonlása, „a lélek ugyan kész, de a test erőtlen” drámai konfliktusa (Márk 14, 38). Azonban ez a kulcsmondat nemcsak a tanítványoknak, hanem önmagának szóló figyelmeztetésként, mementóként is olvasható, mely azt a kimondatlan kérdést rejti magában, hogy a meghasonlás veszélyének szellemi belátása és tudatosítása vajon elegendő-e ahhoz, hogy az adott pillanatban a test elerőtlenedésének valóságos veszélye ténylegesen elhárítható legyen. Márk a szenvedéstörténetben mindvégig erre az egzisztenciális drámára fókuszál: a szellem, a lélek és a test konfliktusát performálja a keresztfán ember-voltára eszmélő Jézus végső megnyilatkozásában éppúgy, mint e dráma cselekvő részeseinek kétértelmű szóbeli és fizikai reakcióiban, a megszégyenítés és a felmagasztalás kezdettől érzékelhető ambivalenciájában, melyet fentebb a paródia és a sacra műfaji kettősségeként definiáltunk.