Cakó Ferenc grafikus, animációsfilm rendező, festő. 1950-ben született Budapesten. A budapesti Képző és Iparművészeti Szakközépiskola grafikai szakának elvégzése után a Magyar Képzőművészeti Főiskola alkalmazott grafika szakán 1973-ban szerez diplomát. Kovács katáng Ferenc az Életmű albuma és Jubileumi kiállítása kapcsán beszélgetett vele.

Kovács katáng Ferenc: Az idén augusztusban megrendezett XV. Kecskeméti Animációs Filmfesztiválra (KAFF 2021) jelent meg a kétnyelvű (magyar és angol) Cakó Ferenc Életmű kiadáscímű reprezentatív albumod. Szemet gyönyörködtető, tartalma lenyűgöző. Tekintélyes méretű (24x30x3 cm) és súlyú. Nem lefekvés utáni olvasmány, ha a fejére borul, az olvasónak annyi…

Cakó Ferenc: Éppen ezért én az ölembe veszek egy párnát, arra fektetem és úgy lapozgatom… Közel két kiló! A járvány okozta kényszerszünetben jött az ötlet, hogy összefoglalót készítsek. Nehéz volt összevarázsolni a fotókat, és még így is hiányos. Arra hajtottunk, hogy most augusztusban, ezen a kétévenkénti kecskeméti rendezvényen ott lehessen, ott, ahol a szakma színe-java megjelenik. Nagyon nagy munka volt, s a lányom (Cakó Kinga) is iszonyú munkát vállalt a létrejöttében. A Pilisben volt a tördelő, gyakran ment oda három órákra, hogy elegáns legyen, jó legyen, ott találták ki az egészet. Látod, milyen szép lett a tördelés? A lányom intézte az angol fordíttatást. Iszonyú munkát ölt bele. Megjelenhetett volna két hónappal később is, akkor még teljesebb lenne. Várta az anyagot a grafikus, a tördelő, a nyomda. De így is kerek egész, azt mondom, hogy 95%-os. A Líra forgalmazza, talán már polcokra is került.

KkF: A 278 oldalas „képeskönyv” négy fejezetre tagolódik (Képzőművészet, Homokanimáció,Animációs film, Illusztráció). Zárásképpen pedig életrajzi és kiállítási adatok jegyzéke, valamint Emlékek címszó alatt fotófelvételek kísérnek téged és legközelebbi hozzátartozóidat (szüleidet és gyermekeidet) ifjúságodtól máig.

CF: A Képzőművészet részt Feledy Balázs művészeti író vezette be – nagyon szépen. Kicsit rávilágít a családi hátteremre is. Jobb lesz, ha őt idézed, ne én fényezzem magam: „Cakó Ferenc egészen különleges jelensége a kortárs vizuális kultúrának, művészetnek. […] egyaránt művésze az álló- és mozgóképnek. Mozgóképi munkássága, mint animációs filmesnek, különlegesen egyedi színfoltja az amúgy magas színvonalú magyar animációs-kultúrának. Homokanimációs tevékenysége pedig egészen egyedi módon köti össze a mozgóképet és az állóképet. De folyamatosan érvelnünk kell amellett, hogy expressis verbis képzőművészként is milyen egyéni látásmódú, a múlthoz és a korhoz egyaránt kapcsolódó személyes stílust teremtő és kivételes technikai színvonalú festői, grafikai munkásság is az övé. […] Indulása egyik alapja és gyökere édesapja Fassel L’ousa Ferenc, aki a huszadik századi magyar képzőművészet egyik kiváló személyisége, s aki – nyugodtan állíthatjuk – zseniális képességeit csak élete második felében volt képes kibontakoztatni mint festő.” (Feledy Balázs: A mozgókép és az állókép művészéről, in: Cakó Ferenc Életmű kiadás; C.A.K.Ó. Stúdió, 2021)

KkF: Milyen volt a gyermekkorod? Mit érzékeltél ebből a művészi légkörből?

CF: Mint az Albumot záró családi képsorból is látható, szép gyerekkorom volt, és magam is így emlékszem erre, habár nem lehetett valami rózsás a helyzetünk. Sem édesapám művészi pályája, sem a megélhetésünk. Édesapám hihetetlen tehetséges volt. 23 éves korában tört ki a háború, a háború után, a romba dőlt országban persze nem festmények kellettek elsősorban… Úgy tudott elhelyezkedni, hogy mégse szenet kelljen lapátolnia. Jelentkezett a Goldberger Textilgyárba tervezőnek, és ott is maradt 30 évig. Közben festett rendületlenül. A munka mellett. Csak hát ő nem volt párttag, a párttagoknak vették a képeit, őket állították ki. ’89 után, amikor már nemcsak állami, hanem magángalériák is voltak, rögtön megtalálták őt. Ez is az élet furcsaságai közé tartozik.

KkF: Sokáig nem kapcsoltam össze édesapád, Fassel L’ousa és a te Cakó nevedet. Őt a tabáni képein keresztül ismertem meg.

CF: Mi már nem láthattuk az egykori Tabánt, de ő átjárt rajta. Az Osztyapenkónál laktak egy szoba-konyhában a Boldizsár utcában. Az édesapja cipész volt, négyen voltak testvérek. Vagy festéket és papírt vásárolt, vagy villamosjegyet. Átjárt mindig a Tabánon, úgy ment le a Feketesas téri iskolába, ami ott volt a Gellérthegy tövében. Később, amikor felvették a Főiskolára (a Főiskola a mai Iparművészeti Múzeumban volt), akkor pedig oda járt gyalog. Hát, el lehet képzelni, mennyit gyalogolt az Osztyapenkótól! Napi másfél órát. S amikor fölkerültünk a Törökvész-Pusztaszeri útra, egy régi, hatlakásos házba, az Amfiteátrumhoz gyalogolt a munkahelyére. És hiába lett nagy lakásunk, nem tudtuk kifűteni. Tüzelőhiány volt. A hátsó kisszobában volt egy speciális kis vaskályha, amiben szénport lehetett zacskóban fölizzítani. Megtanultuk, hogy egy vödör vízben is lehet fürödni. Volt ugyan fürdőszobánk, apám néha a pauszpapír vázlatait égette a vízmelegítő tartály alatt. Arra is emlékszem, hogy egy nagy párnát raktunk a keskeny-hosszú WC-ablakba, de így is jéghártya volt a víz felületén. Hidegek, nagy havak voltak az ötvenes években, és 40 gyerek 40 szánkóból csinált hosszú láncot. Egy lánynak volt egy kis trombitája, azt megfújta, és elindultunk lefelé vagy másfél km-t le a templomig. Nekem nagyon boldog gyerekkorom volt, nem éreztem az ötvenes évek súlyát. ’56-ból arra emlékszem – hatéves voltam –, hogy ledübörgött egy tank a Törökvész úton, és kint állt a tankos ember. Dörrenéseket csak messziről lehetett hallani. Meg hogy jött a szomszéd bácsi az oldalkocsis motorjával, és mindenkinek hozott kétkilós kenyeret. Érdekes, hogy a Törökvész utat végigrajzolhattam krétával, mert nem volt forgalom, nem volt autó.

KkF: Ha már a rajzot említed, beszélj nekünk ezirányú tanulmányaidról!

CF: A képző-gimiben nagyon jó tanárok voltak, ráadásul létezett átjárás a szakok között. Megnézhetted, hogy készülnek a bőrdíszműves dolgok, mit csinálnak az üvegesek, vagyis a teljes iparművészeti skálát láthattad. Sokat jártunk a Híradó moziba, a Bem moziba, ahol rövidfilmcsokrokat vetítettek: animációs filmeket, kisjátékfilmeket – minden héten mást, köztük Dargay és Jankovics animációs filmjeit. Nagyon megszerettem az animációt. Foky Ottó 1967-ben lett 40 éves, és nyílt egy kiállítása; hihetetlenül tetszettek a stilizált figurái, a Sajdik-rajzokhoz hasonlítottak, de bábokban. Nem papírból készült pl. egy sisak, hanem rézből, amit egy ötvössel csináltatott. Minden igazi anyagból volt, ettől lettek olyan nagyon szépek. 1961-ben készült a Szentgalleni kaland c. híres filmje, aminek a figuráira később is nagyon büszke volt. A lényeg, hogy a kiállításon találkoztam vele. Rövidgatyásként kijártam hozzá a Pannóniába. Aztán később kiköltöztek Zuglóba, egy családi házba, és én 20 évig ott voltam, ebben a családi házban, ott csináltam a díjnyertes filmjeimet. Érdekességként: oda járogattam 12-14 éves kamaszként és a képző-gimi alatt is, majd ennek a társaságnak tíz év múlva valamilyen szinten a főnöke, rendezője lettem. Ez egy helyes, tíz tagú kivitelező társaság volt. Díszletkivitelező, bábkivitelező, világosító, tárgykivitelező, kellékkivitelező, 2-3 animátor, operatőr, gyártásvezető.

KkF: Ne ugorjunk ekkorát! Mi történt az érettségi után?

CF: Izgultam, ha nem vesznek fel a főiskolára, akkor két év katonaság vár rám. A műegyetemistáknak előfelvételis rendszere volt, s 11 hónap katonaság várt rájuk, de a képzősöket bolondnak vélték, őket hál’ Istennek erre nem tartották alkalmasnak. Szerencsére egyből fölvettek. A főiskola alatt csináltam az alkalmazott grafikákat, rézkarcokat, de festeni is kellett, az nagyon jó volt. Az utolsók között lehettem, aki Barcsaynál tanulhatott. Sokszor odajött hozzám és azt mondta: „maga nagyon szeret rajzolni!” – aranyos volt! A főiskola vége felé megismerkedtem Mertz Lórival, akinek volt egy 8 mm-es kamerája, amivel „kockázni” is lehetett. Beszélgettünk, kirándultunk sokat, kitaláltuk, hogy csináljunk filmet! Éppen Petőfi év volt. Az én kis szobámban készítettünk egy festmény-filmet. Üvegre. Alulról-fölülről meg volt világítva, gondolhatod, mennyi munkát jelentett egyenként, kockáról kockára festeni, felvenni. Nem is tudtam, hogy létezett animációs filmszemle, de Lóri beküldte az akkori egyetlen ilyen fórumra 1973-ban. Megnyertük a fődíjat. Sokak szerint ez egy olyan film lett, ami szinte az egész életművemet meghatározta. És vittem a díjat Foky Ottónak: a főiskolának vége, nem akarok grafikusként tengődni, imádom az animációt, szeretnék a Pannónia Stúdióban dolgozni. Mondta, hogy oké, de ő háromdimenziós (3D) animációkat készít, akkor csináljunk ilyen térbeli filmet! És megcsináltuk az Ókulária c. filmet, úgy, hogy a nagymamáktól elkértük a már nem kellő szemüvegeket. 1974-ben beadtuk a békéscsabai szemlére, és megnyertük a fődíjat. Ez már bevitt a Pannóniába. De hiába a főiskola meg a díjak, ott legalulról, a létra legalsó fokán kellett kezdeni. Valamit tudtam már az animációról, díszleteket készítettem, magamnak kellett megcsinálni azt a bábot, amit később próbamozgatásokra vittem. Akkor készült a Mirr-Murr kandúr kalandjai sorozat (1972–75), és egy fél év után, mikor már jók voltak a próbamozgatásaim, bedobtak a mélyvízbe: igazi kamerával, díszlettel, mindennel. Egy 10×10-es nagy műterem, figurákkal, bevilágítva! Varázsa volt az egésznek! És évekig ez ment. Sorozatok (Sebaj Tóbiás, 1982–85, 26 rész; Zénó, 1985–88, 21 rész; Töf-töf elefánt, 1991–94, 52 rész). S közben kb. kétévente készítettem az olyan egyéni alkotásokat, amikkel külföldi fesztiválokra lehetett pályázni.

KkF: Versenyfilmjeidről kíváncsiskodó kérdéseimre megint egy több oldalas tanulmányhoz kalauzolsz, ami az albumod harmadik, Animáció című fejezetének bevezető tanulmánya Buglya Sándor filmrendező tollából. „…az 1973-as sikerhez, a továbbfestés technikájával kísérletezik újra, de eszköze már nem a festék, hanem a por (szénpor, kőpor, homok). Az Ab Ovo hozza meg számára 1987-ben a rangos szakmai sikert. Cannes-ban és Annencyben is elnyeri a legjobb animációs film díját. A homok kvarckristályaiban találja meg azt a gazdag formai lehetőséget, amellyel új világot teremt az animációban. Sikeres gyurma- és bábfilmjei, sorozatai mellett ez a technika nemcsak itthon, hanem nemzetközileg is ismertté teszi a nevét. Édesanyja emlékére készíti el a Hamu-t (1994), és elnyeri vele a berlini Arany Medvét. Ugyancsak családi vonatkozású az Érintés (2009), amit édesapjának dedikál, aki még láthatta a filmet. […] Miközben a komputeranimáció egyre nagyobb teret nyer a világban, addig Cakó marad a kézi munkánál.” (Buglya Sándor: A kézműves animátor)

CF: …a kézművességről: ha fölülre rakok egy asztali lámpát, s veszek egy kamerát, megmutathatom, hogyan csinálok egy gyurmafigurát és hogyan mozgatom. És akkor látni egy gyurmafilmet. Vagy csinálok egy papírfigurás filmet, akkor látni egy papír-animációs filmet. Vagy mutatom, hogyan mozgatom egy báb szemét vagy a száját (ólom van benne, azt mozgatom az ujjaimmal), és akkor látni egy bábfilmet… Amikor mutatom a dolgokat élő előadás alkalmával, és utána azzal a technikával filmet látnak, elveszem a trükkfilm nehezen átlátható misztikumát. A komputeranimációt a fiatalok nagyon jól csinálják, de ez nem az én világom.

KkF: Albumod Homokanimáció című második fejezetét Hollerung Gábor karmester szavai vezetik be: „Cakó nemcsak zseniálisan rajzol, hanem egészen káprázatosan bánik az idővel, és érdemes megfigyelni, hogy ahogy a zene halad, hogyan képes ő a képeket megváltoztatni valami egészen ördögi ügyességgel: egyik pillanatban még gondolkodó ember, a másikban egy vár… Hihetetlen az asszociációs mechanizmusa! Figyeljenek a kezére, és figyeljenek erre a káprázatos tudásra, erre az elképesztő invencióra, mert egyébként Muszorgszkij ugye képzőművészet ihlette műve csendül fel.” (MÜPA, 2013.02.27.) 

CF: Hollerung Gábor MÜPÁ-s előadásáról kikértem a videót, és szó szerint kiírtam, amit mondott. Vele és Hamar Zsolttal többször is dolgoztam, Sztravinszkij: Tűzmadár, Bartók: Fából faragott királyfi, Vivaldi: Négy Évszak stb. Ezek negyvenperces nagy darabok. Megkaptam a zenét, és arra kezdtem el kitalálni képi világot, de megbeszéltem a karmesterrel is. Például a Fából faragott királyfiban nincs megkötve, melyik motívumnál mi történik. Hollerung Gábor direkt egy napot áldozott arra, hogy összehangolódjunk. Jelezte, hogy a királylány a 14. percnél kinéz az ablakon stb. Ezután két hétig gyakoroltam, hogy időre minden a helyén legyen. A Carmina Buranát vagy aGalántai táncokat darabokban, kis tételekben gyakoroltam, majd egyszer egészben! Végül pedig a zenekarral is, s csak ezután lett belőle előadás. De mindent megér az előadás alatti megkülönböztetett, feszült figyelem, s a végén a meghajlás utáni ováció!

KkF: A ’90-es évek közepétől rendszeresen kiállsz a nagyközönség elé. Figyeltem az arcod „homokozás” közben. Átszellemült, mint egy zongoristáé. Nincs kottád, fejből játszol. Lelki szemeid előtt futnak át a dallamra álmodott képeid. Látod a következő homokalakzat körvonalait, s a zene hullámaira mozdul a tenyered s az ujjad. Elkap néha az improvizáció heve?

CF: Soha, arra nincs idő. Minden másodpercre van kiszámítva, és azért veszem fel minden animációmat – ott vannak a honlapomon –, hogy visszanézhessem azt, amit már rég csináltam. Azt nem lehet lekottázni, hogy most csak picit szórok (mert ha nagyon vastagon, és körmömmel csinálok egy kis kezecskét, az beomlik). Mindig el kell találni azt a vastagságot (vékonyságot), hogy szép legyen a rajz. Nem lehet javítani, nagyon be kell gyakorolni: a fejet ide rakom, ez itt lesz, a következő motívum meg ott. Itt most vastagon szórom, mert sötét kell… Az a poén, hogy a zene végével egyszerre legyek kész! Például volt egy esetem a szombathelyi szimfonikusokkal, s dinamikus karmesterükkel. Nem gyakoroltunk előadás előtt. Liszt: Les Preludes alatt ment a Genezis címűanimációm. Éreztem, hogy sokkal gyorsabb a zene! Menet közben agyaltam ki, melyik részt fogom kihagyni, hogy a vége-poén bejöjjön.

KkF: Sokan azt hiszik, hogy valamiféle „varázsporral, csodahomokkal” dolgozol. Mit kell erről tudnunk?

CF: Talányosan azt szoktam mondani, hogy a legdrágább szaudi homokot használom, közben persze a legközönségesebb dunait. Ha a homokot mikroszkóppal vizsgáljuk, akkor a kvarcszemcse áttetsző, olyan, mint a borostyán. Vagyis, amikor én vékonyan szórom, még átvilágítódik, abból vannak a szép okkerek, és ha tovább szórom, úgy sötétedik. Ez egy maroknyi homok. Egy befőttesüvegben elfér. Előfordult, hogy elfelejtettük magunkkal vinni az előadásra. Egy közeli homokfúvó műhelyből pótoltuk, de kínkeserv volt vele dolgozni, mert kőpor volt. Fekete lett minden, nem lehetett azokat a finom árnyalatokat elővarázsolni. A sivatagi homok púderszerű, azzal sem lehet mit kezdeni. A tengeri homok pedig köves. Ha látok egy építkezést, onnan „lopok” egy nagy zacskóval, ami egy évig elég. Alaposan átszitálom, hogy egyforma szeműek legyenek. Ha kicsit nagyobb szem van benne, és szórom, az lyukat robbant a figurában. Ilyen trükkök kellenek, és odafigyelés, hogy minden jól működjön.

KkF: Albumod negyedik, Illusztráció című fejezetét Nógrádi Gábor író vezeti fel: „Illusztrációs munkája negyvenöt éve kezdődött, amikor Hegedűs Géza Vergilius ifjúsága című művét álmodta meg rajzban először, és már azok a grafikák is egy autonóm művész – a szöveget alázattal szolgáló – alkotásai voltak. Ezt követte Csukás István, Lukácsy András, Kolozsvári Grandpierre Emil, Békés Pál, Astrid Lindgren és még számtalan magyar és külföldi szerző művének illusztrálása könyvben és lapokban. […] Az író és az illusztrátor sziámi ikrek. Csak azt nem lehet soha tudni, hogy pontosan hol vannak összenőve. Az irodalmi szöveg melyik pontjából, gondolatából, asszociációjából burjánzik előa rajzi ötlet, hogy a szöveggel szervesülve eggyé váljon a művel. A jó illusztráció felfokozza a szöveg hatását, megemeli a minőségét, kiegészíti, értelmezi és persze sokkal érzékletesebbé teszi.” (Nógrádi Gábor: Cakó Ferenc illusztrátor)

CF: Ha festesz vagy illusztrálsz, az a világ legjobb dolga! Sok sikeres festő van, veszik a képeit, rossz időben, ősztől tavaszig csinálja, aztán elmegy nyáron valahova, mert megkereste az árát. Zenét hallgatsz közben, nincs főnököd, nincs határidőd, úgy csinálod, ahogy akarod. De ugyanez a helyzet az illusztrálással is. Egyébként milyen érdekes: ha rajzolom tollal a témát, s közben a rádióban egy hangjáték vagy valami zene szól, amikor ugyanennek a rajznak a kifestéséhez érek, eszembe jut, hogy felvázolásakor mit hallgattam. Már nemigen illusztrálok könyvet, nem követem a „komputer stílust”, ami most mindent eláraszt, s ami szerintem egy idő után halál unalom. Azért gondolj bele, egérrel rajzolsz vízszintes felületen, amit egy függőleges képernyőn nézel… ez nem az igazi szerintem. De most már ez így megy. Jobb esetben a kézi rajzot beszkennelik, géppel festik ki, még a papír rücskösségét is tudják utánozni, lehet válogatni. A színekkel meg betöltik a felületeket, nem kell ecset… Ha körülnézel a világban, most már nincs papír, nincs ceruza, nincs festék.

KkF: Milyen feladatok várnak rád a közeljövőben?

CF: Csúsztunk egy évet. A lányom segítségével egy életműkiállítást terveztem magamnak, meghívtuk volna a családot, a barátokat, csaptunk volna egy nagy bulit, de ez a járvány miatt elmaradt. Így most decemberben van a Klebelsberg Kultúrkúriában a CAKÓ 70 – Cakó Ferenc Jubileumi kiállítása címűrendezvény. Ez rengeteg előkészülettel, szállítással, cipekedéssel jár. És persze – a szűnni nem akaró fertőzésveszély miatt – „maszkabál” lesz…

A kiállítás megtekinthető 2022. január 16-ig, naponta 10-től 18 óráig a Klebelsberg Kultúrkúriában (1028 Budapest, Templom u. 2-10.). December 20. és január 3. között zárva.

Fotók: C.A.K.Ó. archívum

www.cakoferenc.com