(Önmagával töltekezik)

A végső elhagyatás idején, amikor már semmi nincs külön semmitől, a mindenséget áthullámzó, végtelen azonosság partjára vetve, amikor már csak az van hátra, amit mindenki rettegve vár, énekszót hoz a szél. A horizonton sötét folt imbolyog, emberalak lesz belőle, fiatal lány közeledik. A kép értelmét nevezhetnénk reménynek is, de azzal már most, a történet elején kihullnánk Kristóf világából. Nem is beszélve arról, hogy Kristóf szerint a remény az emberiség két főbűne közül az egyik. (A másik a kényelem, a szellem végelgyengülésének hordágya.) A remény csak arra jó, hogy a szomorú valóság hazug képekkel takarózzon, holott az élet minél szomorúbb, annál szebb. Ő élete főművét korommal festené az angyalok szívébe. Nem reméli, hogy sikerül.

A lenge ruhájú gyereklány a semmiből jön: a Duna vizéből emelkedik ki. Hullámok taraján lépked, mint egy szellem; ahogy közeledik, a visegrádi vár égi sziluettje megreszket, vörösen elfüstöl, kozmikus űr önti el a tájat. Érthetetlen, mit énekel a lány, a dal talán egy rég kihalt nyelven íródott. Tizenöt-tizenhat éves lehet, és gyönyörű. Piros, víztől csöpögő ruhácskája most egészen áttetsző. Már egészen közel van, Kristóf mégsem ismeri föl: az arca lépésről-lépésre változik. Nevek viharzanak át: Anna, Ayuka, Mariann, Andrea… A lány már itt van, karnyújtásnyira. Hát persze, ez…

Mielőtt megnevezné magában, akit fölismert, a jelenés elfoszlik. De kezdődik elölről megint. A horizonton ugyanaz a sötét folt imbolyog, emberalak lesz belőle… ám az alak most kettéválik, Kristóf két férfit lát közeledni. Lehajtott fejjel jönnek: egy, még el nem készült festmény főalakjai. Az egyik szőrcsuhában, összekulcsolt kézzel, érthetetlen szavakat mormolva, mint egy eszelős. A másik kinőtt pulóverben, kócosan, mint egy félnótás. A szent és a zseni. Közelebb érve összenéznek. Fölismerik egymást, bólintanak, de mennek tovább saját útjukon, lehajtott fejjel. A lehajtott fejű ember magasabb a többieknél. A szent a szeretet zsenije, a zseni a szellem szentje. Végtelen távolságuk a legnagyobb közelség. A szent a lélekben él, szellemileg ő a gyöngébb. Szeret, végül belehal. A zseni a szellemben él, lelkileg ő a gyöngébb. Remekműveket alkot, végül belehal.

Nem jó, ez megint csak üres okoskodás. Ebből se lesz festmény.Kristóf kinyitja a szemét. A szomszéd kutya elhallgat, csak a tűz pattog. Kerti műtermében, az állvány előtt kuporog a festő lehajtott fejjel, arcát kezébe temetve: ez is egy kép lehetne. Mindenből kép lehetne, semmiből nem lesz. Pedig most is, ahogy magába mélyed, úgy látja magát, mint egy festményt. Melankólia, ez lehetne a címe. Folyton látja magát, és folyton csak magát látja. Nincs egy perc, amely úgy múlna el, hogy – ha tudattalanul is, de – ne nézné, ne érezné, ne vizsgálná önmagát, a helyzetét, és ami még szörnyűbb: helyzete jelentését, értékét. Vajon megáll-e ez a perc az élet ítélőszéke előtt, vagy fölösleges volt ez is? És a következő? Hoz-e valami fontosat? Ellobbanása érlel-e gyümölcsöt, amiért érdemes az életet végigszenvedni? E láng melegében összelobbanhat-e sors és szabadság úgy, hogy Kristóf végre megpillantsa a lelkében gyökerező Nagy Művet, a világmindenség fájdalmának és az élet szomorú érthetetlenségének tájképét, a minden este összeroskadó, és minden reggel újjászülető csodát felmutató festményt, amely belül már készen van annyira, hogy csak le kell másolni?

Nem látja. Évek óta nem látja. Ha őszinte akar lenni magához: még soha nem látta. Az égetett umbra mellé kinyom egy kis Van Dyck barnát a tubusból, összekeveri; ez a kedvenc háttérszíne, mert mély ragyogást, temetői pompát ad mindennek, ami az előtérben él. Az alvadt vér színe, mondta rá Andrea, amikor még itt volt, amikor még nem unta meg végleg sem azt, hogy ilyeneket mondjon, sem azt, hogy törvényes férje rajta torolja meg sikertelenségét. Mert Kristóf hiába tanulta meg a technikát, hiába képes bármit tökéletesen megfesteni Botticellitől Dalíig, mégsem igazi festő, nem művész, mert nem inspiráció, nem sugallat vezeti a kezét, hanem erőltetett koncepciók, kiagyalt eszmék, amelyeket csak úgy sikerül áterőszakolni az alkotás csatornáján, ahogy egy karórát átpasszírozunk egy diódarálón.

De ne legyünk szigorúak: látomások azért adódnak. Nem is mindig kell hozzá konyak. (Sőt, az igazat megvallva, látomásokkal tele a padlás, csak valahogy nincs teste, nincs anyaga ezeknek a képeknek, amely megállhatna a vásznon.) És az sem igaz, hogy a kétszemélyes családot emberemlékezet óta saját fizetéséből eltartó Andreának alantas pénzügyi érvei lettek volna a további együttélés ellen. Nem, ő egyszerűen belefáradt abba, hogy minden napján úgy kell végiggyalogolnia, mint egy síkos üvegfolyosón, amelyből aztán újabb üvegutak nyílnak, folyosó folyosó után, melyek néptelen üvegtermekbe vezetnek, ahol a közeledő személy lépéseinek nesze a légritka térben nem jutna el az ő fülébe, de nem is juthat, mert itt nincsenek közeledő személyek, nincs élet, nincs jelenlét, csak távolodás, amelynek alanya ő, az élettársa ennek a művészlétbe belépni képtelen festőnek, és már csak e távolodás intő fájdalmából következtet rá, hogy volt itt régen valami, amiért érdemes volt jelen lenni, de ez nem is következtetés, nem hit, csak halvány sugallat, tovafutó fényjáték az üveg felületén, tévedés az anyag kristályszerkezetében; így múlik napra nap, mindig tovább az újabb, egymást keresztező és egymás ígéretét felélő üvegutakon, folyosó folyosó után, tovább a végeláthatatlan labirintus csöndes, kihalt folyosóin, tovább a semmi végtelenjén, mint valami szabadnapos kísértet, aki szeretne eltűnni, de képtelen rá, mert innen eltűnni nem lehet, csak továbbúszni, elimbolyogni a síkos üvegfolyosókon, reménytelenül, mindörökre részévé válva a végtelen, áttetsző, üres körforgásnak, amely minden pillanatban eltörli és újrateremti az ismerősen kiszámíthatatlan labirintust, melyet egyetlen átlátszó dallam zeng be, Kristóf önmegvalósításának siralma, az elvesztegetett idő tüneti kezelésének sanzonja. Andrea egyszer el is panaszolta neki, hogy az életét ilyen folyosónak látja, mire Kristóf így felelt:

– Nahát, ez érdekes! A múltkor azt álmodtam, hogy egy tükörfolyosón kell végigmennem.

És elmesélte, hogy mióta ezt álmodta, időnként tükörfolyosónak érzi az életét. Megy valami ismeretlen cél felé önmaga tükörképeinek csapatát vezetve, a csapat elkeseredett kiáltásai pedig egyre visszhangosabbak, hangerejük egyre őrjítőbb, de mintha a csatakiáltások mind visszapattannának őrá, és egyre kisebbre nyomnák össze. Végül kerti törpévé zsugorodik, aki önmaga bődületes hangorkánjában sírdogál elveszetten.

Megnehezítette a szakítást, hogy gondjaikat mindig meg tudták beszélni egymással. Az elválás akkor könnyű, ha röpülnek a szitkok, vázák, poharak: ilyenkor csak végig kell menni a düh kijelölt útján. De ők képesek voltak rá, hogy együtt csillapodjanak le; kíváncsiak voltak egymásra, és viszályaikat meghitt, olykor reggelig tartó beszélgetésekben oldották föl. Együtt szegődtek az eltűnt idő nyomába, próbálták kideríteni, mi történt, mi van, mi lehet még. Ha tökéletesen kinyomozni általában nem is sikerült, hogyan juthattak idáig (hiszen a nyomok hamar hűlnek), ezek az éjszakák legalább tompa nyugalmat hoztak. Általában a gyerekkor emlékeinek lágyan ringató, otthonosan ölelő öblében kötöttek ki. Andrea elmesélte, hogyan veszítették el utolsó családi vagyonukat, a középnemesi ősszülők birtokát, a nemzedékeken át lakott kisvárosi kúriát. Ő már egy pesti panellakásba született, de a családban még olyan elevenen élt a veszteség tudata, hogy maga is gyakran álmodta: a dunántúli ház ősfák szegélyezte parkjában sétál, sosemvolt emlékek rokokó hangulatában. Alkony áztatja a távoli pannon dombokat, és ha tudni nem is, de érezni lehet, hogy egy lovas már úton van ide, nyeregtáskájában a király kiváltságlevelével, amely végleg kiemeli a famíliát a hétköznapi nemesek világából.

Andrea sok könyvet őrzött a régi főnemesekről, ronggyá olvasta mindet. Nemesi családok egész leszármazási vonalait tudta fejből. Születésnapjára Kristóf mindig ilyen albumot vett neki, mert bár e késő-barokk emésztésű világba nem tudta lélekben követni Andreát, értette a bánatát. Andrea gondolataiban a vér mítosza zengett, de Kristóf fülébe nem a sznobizmus dalát búgta, hanem az eltűnt időét.

Kristóf sosem vágyott magasabb, éteribb levegőre, sosem érezte úgy, hogy az „egyszerű emberek mocsara” lehúzza. Amikor néha különbnek érezte magát a többieknél, akkor is csak az érzékenység, a sebezhetőség terén, amit az ember nem kiváltságként él meg, hanem feladatként. Ennek ellenére őt is megejtette az elképzelt szépség és harmónia, amelynek az elherdált idill képe otthont adott.

De Andrea elment. Kristóf majdnem beleőrült. Magányában naplót kezdett írni. Költői szövegeket irkált, amelyeket másnap, hideg fejjel átolvasva általában émelyítően ragacsosnak érzett, mégsem volt szíve kitépni a naplóból. Ilyeneket írt: „Mindenki mások emlékeit lakja. Találkozol valakivel, ő megszeret, és kezdi otthonának érezni a szobát, amit emlékeidből rendeztél be. Opálos vitrinfényben áll, messze kinéz az ablakon, ledől a porszagú díványra. Ő ébred később. Kimegy a konyhába kávét főzni, mezítláb lépked a foszló szellemszőnyegen, olcsó Ikea-csészéket vesz elő, és eljön az idő, amikor az ő emlékeit te is annyira átéled, hogy mozdulataiban már nem ismersz rá valaki másra. Csakhogy néha váratlanul, egy akaratlan mozdulatban, egy ismerős illatban, egy lemásolt jelenetben megáll az idő, a kávéillatot visszaszívja az a régi csésze, a finom ujjakból kézfej, kar, váll ered, és te ott állsz egy régen elhagyott nő előtt megint, mint aki saját múltjában ébredt.”

Ahogy telt-múlt az idő, naplóját egyre gyakrabban elővette. Fölidézte a boldog éveket, végül az utolsó beszélgetést, amelyet nem úgy kezdtek, ahogy azt szakításkor szokás. Semmi nem utalt rá, hogy ez lesz közös életük utolsó együttléte, és hogy túl a negyvenen majd itt marad, hogy megint elölről kelljen kezdeni mindent: megint meg kell majd szeretni valakit, be kell engedni őt az emlékek közé, aztán együtt kell vele élni, és talán majd családot alapítani,bár ehhez akkor, a szakítás éjszakáján, ahogy állt a kertben cigarettafüstöt fújva a közönyös csillagokra, semmi kedve nem volt.

Van úgy, hogy egy emlékünkbe mélyedve fölrémlik, amire akkor visszaemlékeztünk. Emlékek lépcsőjén így jutunk a szakadék mélyére. Kristófnak, ahányszor csak levette a könyvespolcról a naplót és föllapozta, mindig eszébe jutott, milyen emlékezésfolyam kapta el azon az estén, a szakítás után, miközben Andrea jéghideg szemeinek kettős csillagzatát figyelte,úristen, már megint vége mindennek, mihez kezdek most. Fölkelt akkor az ágyból, és kicsoszogott föltenni egy kávét, de ahogy ott állt, Andrea szavainak jeges épületében, kezében a csészével, megnyílt az űr. Most kellene gyorsan megkapaszkodni egy kiálló tényben. Egy hajtásra kiitta a kávét, végigégette a nyelőcsövét, jó volt ez a fájdalom, időt adott a perceknek, hogy visszafoglalják a szobát a pillanattól, és ő magához térjen.

Sikerült, de ennek ára volt. Andrea arca ezüstösen elhalványult, Anya arca mosta el. Egyszer már megtörtént ez, méghozzá a legelső randevún, hogy Andrea arca Anyáévá változott, és a lány szájából Anya hangja szólt:

– Mi a legkorábbi emléked?

Istenarc hajol a babakocsi fölé. Kérdez valamit tőlünk, aztán bennünk válaszol magának: ilyen volna egy isten? Mindegy, úgyis csak egy villanás. Kristóf elmereng: micsoda lány, az első randevún ilyen mélyre tud kérdezni!

– A legkorábbi emlékem? Kétéves vagyok, Kepával egy Élet és Tudományt lapozgatok. Járt nekünk. Valami deltaszárnyú repülőgépről van benne cikk, fotókkal. Miért, jelent ez valamit?

Andrea nem próbálja megfejteni: lehunyja a szemét. A magára maradt Kristóf végigmegy a gangon, belép az emlékajtón. Kapás utca ötven, negyedik emelet hat. Itt lakik a Papp család: nagyapa, nagyanya, anya, gyerek. 1970-et írunk, február 12-e van. A család szeme fénye, Papp Kristóf holnap ünnepli nyolcadik születésnapját. Keresztapja (őt nevezi Kepának, ahogy nagyapját Napának, nagyanyját Namikának, keresztanyját Kemaminak) tortát süt. Mióta apja disszidált, Kepa is velük lakik, a család számára, mint albérlő, a gyerek számára mint apapótlék. Szőrapa. Eléggé szőrös is, mellkasa ezüstösen gyapjas, öreg gorilla. Titokzatos ember. Kommunistagyanúsként a Don-kanyarba vitték a háborúban, de ő – a századból másodmagával – hazatért. Kristóf csak jóval később tudja meg, hogy nagyanyjával Kepa a háború után évekig bensőséges kapcsolatban volt. Ő vitt először kirándulni. A Hűvösvölgyben egy bozótos hegyoldalon elkezdte mutogatni, hol kellene elhelyezni a géppuska-fészkeket, ha jönne az ellenség. Neki ez jutott eszébe a tájról. Kepa fiatal korában mérnök volt, meg feltaláló, de fő találmányát – a villanymozdonyokba való különleges szénkefét – ellopták tőle a fejesek. Legalábbis ő így mesélte.

Állnak egy öreg gyertyános-tölgyes völgyben az októberi, szűrt fényben, körülöttük légyölő galócák, és a pótapa a várható támadásról fantáziál, meggyőző lelkesedéssel. Talán ez az a pillanat, amikor a gyerek ráébred, hogy az idill mennyire törékeny, és hogy mindig van olyan nézőpont, amelyből az élet kiismerhetetlen, fenyegető és zűrzavaros. Kristóf egyébként rosszul emlékszik, legkorábbi emléke a deltaszárnyú géppel két évvel későbbi. És az Élet és Tudomány sem járt a családnak. Ha valaki újságot járatott, az nagy dolog volt. „Nekünk a szánk jár” – mondta Kristóf nagyapja, amikor Vass Kati néni megkérdezte tőle, miért nem járatják az Esti Hírlapot.

Vassék a gang túloldalán laktak. Mozgalmi család. Nekik például járt az a furcsa kinézetű, zöld újság, amelynek címoldalán ez állt: „Csak belső használatra”. Mikor kiolvasták, átadták Pappéknak. A Papp család az ő belsejükhöz tartozott, ennyire. Ebben a mozgalmi lapban nyugati újságokat szemléztek. (Amikor majd Gorbacsov hatalomra kerül, Pappék itt olvassák a Times cikkét, amely az orosz főnökről azt írta: ez az első orosz elnök, akinek felesége nem olyan arcú, mint egy tök, amelyet két napig bombáztak ciklotronban. Ezt a mondatot a család sokáig idézgeti kacagva.) Vassék hoztak még májusfát is minden május elsején a felvonulásról, ahol nagy mozgalmi menet volt. Pappéknál senki sem volt mozgalmi ember, bár Kristóf nagyanyját megválasztották házbizalminak. A gyerek megnyugtatónak érezte, hogy nagyanyja házbizalmi. Amikor néhány évvel később gimnáziumba jelentkezett (biológia-latin szakra, ahová nagyon nehéz volt bejutni), Vass Kati néni szólt oda telefonon az igazgatónak (aki szintén mozgalmi ember volt), hogy szerinte ezt a gyereket föl kéne venni. A felvételin Kristóf látta, hogy a neve a nagykönyvben pirossal alá van húzva. Nem is kérdeztek tőle semmit a nemzedékváltakozásról vagy a gyűrűsférgek perisztaltikájáról, csak hogy mi szeretne lenni. Ő megmondta, a szemüveges aktíva pedig – aki pártmúltja révén a perisztaltikáról és általában a férgek életéről nyilván már amúgy is mindent tudott –, mosolyogva bólintott. És a leendő gimnazistának, aki ekkor már öntudatosan utálta a kommunistákat, furcsa melegség támadt a szívében: lám, valahol ő is alá van húzva pirossal!

De még nem tartunk itt. Tehát 1970. Két éve, hogy Apa elment. Sikerült útlevelet kapnia Ausztriába, és ő Bécsbe utazott, hogy kiszimatolja, milyen ott a festménypiac, tud-e egy magyar festő érvényesülni a nagy büdös Nyugaton. A szimatolás annyira jól sikerült, hogy Apa vissza se jött. El is váltak Anyával. Időnként jönnek tőle nagy, fölbontott dobozok. Banán, narancs, After Eight, golyórágó, patronos játékkarabély.Kristóf hétévesen aranycímkés Levi’s-ben megy iskolába, ami ekkoriban csak azért nem menő, mert Magyarországon senki nem látott még ilyet. Jönnek még kinőtt, de bécsi szagú pulóverek. Jönnek néha emberek is Apától. Például Dezső bácsi, akinek nagyon nagy szája van, és be nem áll. Jó kocsija van, és mindig Fanta Colát iszik. Amikor nem, akkor elmondja, hogy ő bizony Fanta Colát iszik. Bámul az egész család, hogy ott olyan is van. Biztos nagyon finom.

Kristóf apja minden évben unszolta volt feleségét, hogy költözzenek ki hozzá mindannyian Bécsbe (Kepa kivételével). Csokoládé és pulóverszag ide vagy oda, Kristóf nem akart bécsi lenni. Idegen világ az, fenyegető és zűrzavaros. Anyja – aki félt volt férjétől –, úgy oldotta meg a helyzetet, hogy minden évben beadta az útlevél-kérelmet, aztán bement az útlevélosztályra, és elmondta, hogy szeretné, ha visszautasítanák. Azok kicsit csodálkoztak, de készségesen megtették. Kristóf anyja pedig szépen kiküldte Bécsbe a visszautasító határozatot. A Papp család volt Magyarországon az egyetlen, amely kérvényezte, hogy ne kelljen kimenni a narancs-és pulóverillatba.

Hogy a világ alapjaiban félelmetes, azt Kristóf már három-négyévesen megtanulta attól a barátjától, aki hetven évvel volt idősebb nála. Vica, a magányos vénkisasszony szintén a negyediken lakott, néhány lakással odébb. Áradt belőle a világfélelem. (Erre egyébként minden oka megvolt: egész családja az auschwitzi táborban veszett oda. Erről ő sohasem beszélt, de az egész ház sajnálta, szerette Vicát.) Jó volt átmenni hozzá, pedig ódon, poros, sötét hangulat uralta a lakást. Lehetett érezni, hogy a felnőttek világa milyen merev és megközelíthetetlen. Súlyos, fekete bútorok, rengeteg könyv, trükkös ajtókkal teli szekreter, nehéz csipketerítő a barokk asztalon, és ami a legfélelmetesebb: Vica apjának feje egy állványon. Ez a márványfej folyton nézett. Vicához átmenni olyan volt, mint kirándulni a múltba. „Kirándulni”, ez persze túl könnyed szó. A kirándulót nem fenyegeti semmi. Vica kifinomult, álmatag, nichtvordemkind-titkokkal teli világa csalogatott és fenyegetett. Olyan volt, mint Máriafürdőn a vihar előtti Balaton. Vonzó és félelmetes. A nád vízig hajol a szélviharban, vad hullámok harapdálják a tavat, lila felhőket sarjaszt az ég, halálfélelmem van.

Vica még otthon, a szobában is rettegett, ha kitört a vihar. Ilyenkor átmenekült Pappékhoz, nem mert egyedül maradni. A kanapén reszketve igyekezett társalgással palástolni szorongását. Thomas Mannról, Tolsztojról, Shaw-ról beszélgettek a nagyok. (A hatéves Kristófnak Vica megtanította, hogy El Greco igazi neve Domenikosz Zeotokopulosz. Amikor aztán barátnői teára jöttek hozzá, áthívta a gyereket, és spontán módon megkérdezte tőle: „Na, Kristóf, hogy is hívják El Grecót?” A gyerek benyögte, a matrónák sikoltoztak a gyönyörtől.) Vica tehát a villámlás elől átmenekült, beszélgetett a családdal, Kristóf pedig odaült a nagyok közé, és áhítattal hallgatta a titokzatos neveket és könyvcímeket. Odakint dühöngött a vihar.

Annak azonban, hogy a felnőtté váló Kristóf gyermekien érzékeny maradjon saját félelmeire, és hogy az életet úgy képzelje el, mint folyamatos menekülést a világ lángoló peremei felől vissza, az otthon hűvösébe, nem öreg barátnője rettegett utcai vihara volt az oka, nem az idilli, hűvösvölgyi táj mögött fenyegető katonai támadás előérzete, és nem is a bécsi száműzetés réme. Ahogy növekedett, bizonytalansága olyan egységes világfélelemmé fejlődött, amely veszélyt sejtett mindenben, ami új. Egyetlen gyógyszer létezik ez ellen: egy olyan ember ölelése, akiben ott lakik minden, ami nyugalmat adhat: például anyáé. De Kristóf anyja, ez a zárt, magában szenvedő, kemény lélek, aki összeszorított szájjal tűrte a nélkülözést, mert az életet, mióta az eszét tudja, küzdelemnek érzi, – ahol minden pillanatban hatalmi harcokban dől el, megérdemeljük-e, hogy tovább éljünk –, soha nem tudta megnyitni magát, még a fia előtt sem. A szeretet minden megnyilvánulásában majomszeretet látott. Biztos ő is szenvedett ettől, de ez Kristófot nem vigasztalta. Az ő anyjának nem kellett belső metamorfózison átesnie ahhoz, hogy apja helyett apja legyen fiának. Sohasem ölelte meg a gyereket. Születésnapján meg szenteste, ajándékosztáskor homlokon csókolta, ennyi. Attól fogva, hogy a kamaszfiú lányokkal kezdett barátkozni, gyakran mondogatta neki, ha összezördültek valamin: – Na, te se fogsz soha feleséget találni magadnak! Ki menne hozzá egy ilyen hülyéhez? A nevelés hatására Kristóf egyre kevésbé igényelt külső megerősítést ahhoz a hitéhez, hogy ő semmire se jó. Időnként azonban – örömében, amikor valamilyen megerősítést kapott a külvilágtól – épp ellenkezőleg: úgy érezte, zseniális dolgokat visz majd véghez. Ebben a lelki hintában nőtt föl a fiú, hasztalan vágyva rá, hogy a dülöngélő világot megállítsa egy anyai ölelés.

A szakítás éjszakáján, miközben Andrea elszenderedett, idáig menekült emlékei lépcsőjén Kristóf, amikor két fénypont gyullad a sötétben:

– Jaj, elaludtam. Hol is tartottunk?

– Éppen szakítottunk – feleli Kristóf.

– Képzeld, azt álmodtam, hogy a Wesselényi utcán sétálok. Megyek a Nagykörút felé, amikor meglátok a túloldalon egy jogging-szerkós öregasszonyt a pincsijével. A nő kutyasétáltató-gépet szorongat, tudod, azt a kis színes dobozt, tíz-húsz méter pórázzal. A kutya valamit észrevesz a távolban, és előrefut, lehúz öt-hat méter zsinórt, aztán hirtelen befordul az utcasarkon és eltűnik. A nő meg elindul a feszülő póráz után a semmibe.

– És szerinted mit jelent ez? Te vagy a nagy álomfejtő.

– Nem tudom, de álmomban úgy éreztem: most megértettem, hogy mi a halál. Hogy mit ér az életben a láthatatlan. Aztán ez a kép eltűnt, és már a vásárcsarnokban álltam, átölelve egy fehér botos, elhízott vak öregembert. Valaki sikoltott, erre fölébredtem.

– Furcsa álom. Kérsz kávét? Egy utolsót. Én most ittam meg.

– Téged egyáltalán nem érdekel, hogy ez mit jelent? – csattan föl a lány.

– Az álmok nem jelentenek semmit. Csak kavar a kimerült agy, és hülyeségeket gondol: pórázos öreglányokat, kövér vakokat.

Andrea idegesen fölpattan az ágyról: – Na, ez a baj veled. Semmi érzéked az álmokhoz. A lelki dolgokhoz. Ezért nem vagy igazi festő. Pedig ezek a legfontosabbak.

Kristóf nem felel, pedig fáj, amit Andrea mond. A vád ráadásul nem áll meg. Az álomfejtést valóban hülyeségnek tartja, de neki is van egy fontos álma, amit egyenesen élete esszenciájának érez, még akkor is, ha évek óta képtelen megmagyarázni. (Vagy tán épp azért.) Amikor megálmodta, nagyapja már évek óta halott volt.

Ezüstösen csillogó lombú, csilingelő fák hajolnak az út fölé, amelynek fekete pora – ezt a zoknin és a vastag, recés gumin keresztül is érzi – rátapad cipőtalpára. A bozótosból időnként zöldtollú madarak kelnek, néhány szárnycsapással tűnnek el az égbolt süllyesztőjében. Kristóf egy budai játszótéren sétál, és már indulna haza, amikor nem messze megpillantja nagyapját. Pirosra festett padon ül, már nem egészen fiatal, körülbelül vele egyidős. Ő közelebb megy a jelenéshez, végül bátran odalép nagyapja elé:

– Elnézést, ön nem Szlobodics István véletlenül?

Amaz meglepetten bólint.

– Kapás utca 50. szám alatti lakos?

Bólintás. De Kristóf megérzi, hogy nagyapja tart tőle. (Ez nem csoda, hiszen Napa a negyvenes-ötvenes években volt ilyen korú.) És vissza is kérdez:

– Miért, maga kicsoda?

– Ne haragudjon. Tudom, hogy ön nem szereti a misztikus marhaságokat, és higgye el, ha én ülnék a maga helyén, én sem hinném el, amit most mondok, de én a maga unokája leszek majd. Hatvankettőben fogok megszületni.

Amitől tart, nem következik be. Nagyapja nem nézi kapásból hülyének, és talán már ávósnak sem, csak annyit dünnyög:

– Még jó, hogy nem hiszem, amit mond. Ilyen nincs.

De nem pattan föl, hogy menekülőre fogja, hanem épp ellenkezőleg, némi érdeklődést mutató pózban ülve marad a piros deszkán. Kristóf ezt biztatásnak veszi, bátran folytatja hát:

– Nem akarok most adatokat sorolni, tényeket a maga életéből, a találkozásáról leendő nagyanyámmal, Katóval. Nem próbálom bebizonyítani, amit mondok, majdani megszületésemet, a köztünk fennálló rokoni kapcsolatot, hiszen az erre vonatkozó tényeket, adatokat máshonnan is tudhatom. Lehetnék például rendőr vagy ilyesmi. Ennél persze mi sem áll távolabb tőlem. És nem is akarok semmit, csak megdöbbentett, hogy itt találom, ezen a padon, mint valami időutazót.

Napa fölcsattan:

– Miért én vagyok időutazó? Miért nem maga? Én itt élek, a saját időmben, maga meg rám ront és hihetetlen dolgokat állít. Elmebeteg.

– Igaza van, bocsásson meg, nem is zavarom tovább – biccent Kristóf, és indul kifelé a játszótérről a fekete salakon. De mielőtt eltűnik egy fénytollú madarakat köpködő bodzabokor mögött, még visszafordul:

– Kétéves koromban majd Napának keresztelem el, ezt jegyezze meg! Emlékezzen majd erre a találkozásra!

Amikor befordul a jól ismert, mindig forgalmas utcába, már tudja, hogy álmodott. De ahogy továbbmegy, az ég hihetetlenül fölkavarodik, felhők tölcsérébe ömlik a délután, a hátrahagyott park visszanyeli madarait, bezárja fölöttük a fákat. A park eltűnik, de az utcai séta folytatódik. Ilyen, önmagába csomagolt álmot csak haldokló bír ki ébredés nélkül.

Kristóf fölébredt, és úgy döntött, nem feszegeti, hogy mi volt ez, csak megőrzi, mint egy öröklött bársonydobozt.

– Hahó, hallod, amit mondok? Legalább megsértődnél! – ugrál előtte Andrea arca.

De ő máshol jár. A szerelem anatómiája. Ezt kéne megfesteni. Az ember beleszeret egy lányba, de ahogy lassan beélik egymás emlékeinek terét, a közeledésben titkos idegenség feszül; amikor aztán a lehető legközelebb kerülnek egymáshoz, elpattan, mint a gatyamadzag. Minden kapcsolat addig tart, amíg van tere a további közeledésnek. A szerelemnek csak jövője van. Addig él, amíg önmagával töltekezhet.

(Orpheusz Kiadó, 2018)