Nyomán a bágyadt alkonyati fénynek
feltámadnak a rég átélt regények.

Latin órán, régen, mint kisdiák,
pad alatt böngészett tragédiák.

És most szomorú, borús alkonyatkor
felpanaszlom, hogy másként hittem akkor.

Hogy fáj most ez a néma, terhes ég,
ez a harcos, unalmas szürkeség.

Lennék sötét hős, vagy gőgös, vidám:
Gróf Monte Christo, vagy Berend Iván.

Kit a Sors végül örömre is rávitt:
Szökött Gulliver, vagy Copperfield Dávid.

Csinos herceg, ki kéktoronyba tér,
s akit megölel forrón Hattyuvér.

Antonius, ki csak csókban erős,
vagy hitpáncélos szigetvári hős.

Romeo, akit vár az égi nász,
vagy az a szegény, bolond Árnyhalász.

Álmokban úszom, bízva boldogan:
a vágynak olyan édes íze van,

csámcsogom, mint jó puha kenyeret,
– s közben az eső halkan megered.

Míg gyors ütemben kalapomra koppan,
összesúgnak az akácok titokban:

Mindig, mindig szélmalmokkal vivott
s nagyon megunta szegény Don Kihot.