Az élet dícsérete

Lám, most e délben, mint a renyhe, holt só

terül szét ringó tengerek vizében,

úgy oszlom én is szét e versben éppen

és gonddal mondom: tán ez az utolsó.

Nagy ideje, hogy csupa könnyű, olcsó

ígéim vannak, árnak ellenében

nem úszom már és néha-néha szépen

mondom magamban: várhatsz még koporsó!

Csak hallgatom a lomb meleg neszét

s az árnyas fákat bölcsen megmosolygom:

a tölgyet, hársat, bükköt, gesztenyét –

a forró nap vídáman vagy borongón

nagy, tiszta békét csurgat szerteszét…

Mégis csak jó e vénhedt, lomha bolygón!