Gyurkovics Tibornak és Szakonyi Károlynak

Amikor novemberben Dring kilencvenéves lett, hetekig ünnepelték, köszöntötték, átadták neki a legrangosabb díjat, amelyet művészember kiérdemelhet. A fővárosi cirkuszban díszelőadást tartottak tiszteletére világhírű artisták, légtornászok, bohócok, illuzionisták; állatidomárok és kötéltáncosok mondtak igent a felkérésre, hogy örömet szerezzenek neki élete alkonyán. A szerkesztők folyamatosan hívták televíziókba, rádiókba, a legolvasottabb lapok munkatársai interjúvolták meg cirkuszművész pályafutásáról, kérdezték élete legfontosabb állomásairól, családjáról. Dring a tőle megszokott derűvel válaszolgatott, egyszer azt találta mondani, hogy ő tulajdonképpen nem is kilencvenéves, hanem száz, csak tíz esztendőt letagad életkorából. Hiába múltak az évtizedek, Dring ugyanaz a finom úr maradt, mint amikor pályakezdőként először átlépte a stagione küszöbét. Néhai artista társa, Drong, akivel oly sokszor ejtették bámulatba a nagyérdeműt, és aki legjobban ismerte természetét, mondta róla, hogy Dring kedves, kellemes lénye, szakállas arca, tekintete már-már simogat, szórakoztat, bizalmat gerjeszt. Márpedig Drong úgy gondolta, hogy a bizalom a szeretet előszobája.

Évtizedeken át léptek fel együtt a vándor-stagionék sátraiban, később kőcirkuszok kupolái alatt folytatták, aztán mind nagyobb és nagyobb veszélyes kihívásokkal néztek szembe. Kötéltáncosként egyensúlyoztak szakadékok fölött, hegyormok között, vízesések felett…

Artista társa decemberben lett volna kilencvenéves, de a nyolcvanadik életévét sem érte meg. Tizenhárom éve, hogy távozott a Mennyei Mandzsúriába, ahol Drong meggyőződése szerint mindenféle művészlelkek otthonra leltek földi életük lezárulta után. Dring temette el, akárcsak a többi barátját, költőket, írókat, festőket, szobrászokat, építészeket, zeneszerzőket…

Dringgel kivételesen szépen bánt a gondviselés: több házasság és válás után találkozott mostani fiatal, csinos feleségével, aki az egyik kereskedelmi rádió kulturális riportereként dolgozott, nem mellesleg érzékeny művészlélek volt ő is, és házasságukból egy tündéri kisfiú született. Észrevették, hogy noha Dring élvezte a sok ünneplést, köszöntést, azért elfáradt, kimerült lett, már rá fért egy kis kikapcsolódás, feltöltődés. Megszervezték, hogy az idős artista ellátogasson a Viktória-vízeséshez, ahol anno Dronggal megcsinálták a nagy mutatványt. Egyensúlyozó rúddal a kezükben, sodronykötélen keltek át az irtózatos mélység felett.

Hosszú volt az út a Viktóriáig, Salisburyig repülőn, s onnan terepjárón ment a Zambezihez. Ahogy közeledett a célhoz, az egykori nagy mutatvány helyszínéhez, egyre többször jutott eszébe elhunyt artistatársa, Drong.

Jóleső érzéssel idézte fel egy-egy beszélgetésüket a múltból, amikor még ismeretlen kezdők voltak, de már ott motoszkált bennük az elérhető legnagyobb mutatvány gondolata. Állandóan erről folyt a diskurzus erdei sétáikon vagy a kockás abrosz fölé hajolva szerény zónaételek, frissen csapolt sörök vagy mélyvörös borok mellett. A pénz nem érdekelte őket, ahogy a dicsőség sem, csak a teljesítmény, az erőfeszítés, a tökéletesre csiszolt mutatvány kihívása számított. Azokban az években, amikor még nagyon fiatalok voltak, több türelmük volt nemcsak egymáshoz és a barátaikhoz, hanem a nagyvilág drámai történéseihez is. Megedzették idegrendszerüket a tragikus élethelyzetek: háborús gyerekkor, éhség és küzdelem a napi létért, vesztett forradalom, pincékben és odúkban eltöltött évek, rommá lett családi házak bús emlékei, szerelmek és csalódások, elhagyott gyermekek és megcsalt nők.

Így történt, hogy Dring nemcsak földrajzi értelemben utazott, hanem visszafelé az időben is, és újra átélt sok érzést, élményt, amire odahaza a családi otthon biztos nyugalmában talán nem érzett volna késztetést.

Mikor megérkezett a vízeséshez, ugyanolyan napsütötte délelőtti órán, mint amikor évtizedekkel korábban a nagy mutatványt végrehajtották, leesett az álla. A lezúduló víztömeg felett újra ott feszült a kifeszített kötélzet. Hamar megállapította, hogy gyakorlott kézzel cövekelték ki a fémvázakat, erősítették a két part szikláihoz a sodronyokat. Hibátlan munka volt, olyasvalakié, aki rutinos kötéltáncos.

Mialatt töprengve álldogált, és engedte, hogy a vízesés látványa magával ragadja, egyszer csak ismerős alakot látott közeledni a kifeszített kötélen. Magabiztos, egyforma, kiszámított léptekkel az elhunyt barát tűnt fel a semmiből. Fején széles karimájú kalapja, arcán a jellegzetes szakáll, kezében egyensúlyozó rúd helyett két korsó sör. Dring első reakciója az volt, hogy nem, ez lehetetlen, nyilván napszúrást kapott és hallucinál. Ám Drong mihamarabb kezébe nyomta a korsót, és a sört szinte egy hajtásra kiitták.

– Hú, ez jól esett – mondta Dring. – Ilyen meglepetésre nem számítottam.

– Na, jó, jó, születésnapod volt mostanság, ha nem tévedek – vágott a szavába Drong.

– Kedves tőled, hogy számontartod.

– Nem könnyű, mert a másvilágon, vagy, ahogy én elkereszteltem, a Mennyei Mandzsúriában lehullanak a mutatók az órákról, nincsenek napok, hetek, hónapok és évek sem. Mindig jelen idő van.

– Nem unalmas? – kérdezte Dring.

– Tulajdonképpen meg lehet szokni. A lényeg, hogy semmi sem vész el, minden megvan, a találkozások, a beszélgetések, az emlékek, az érzések, a gondolatok, az indítékok – csak másképpen. Lelkileg. Hogy megérezd, mikor mire ment ki a játék, szembesülsz vele: miért volt a sok öröm, vágyakozás, fájdalom, siker, kudarc, boldogság, boldogtalanság. Érted már, Dring?

– Inkább érzem, Drong.

– Ez az! Ott vagy a kellős közepén mindannak, amire éppen emlékezel. A nagy nyarakra, amikor mind együtt voltunk, a kávéházakra, a füstös presszókra, az albérletekre és legénylakásokra, az utazásokra, a közös vacsorákra, az ismeretlenből előbukkanó nőkre, a csókjaikra és az általuk fellobbantott szerelmekre. És itt vannak a régi barátok, ismerősök, családtagok, mindenki, akiről azt hitted, elveszítetted, mert meghalt. Ez az igazi stagione, barátom!

– Semmit nem változtál, Drong. Még mindig értesz az emberekhez, meg tudod szólítani őket, mondhatnám, hogy leszeded őket a lábukról, művész maradtál, világszámokra képes artista.

– Akárcsak te, Dring.

– Kedvem lenne veled tartani.

– Annak még nem érkezett el az ideje. Márpedig sürgetni nem szabad. Nem úgy van, mint amikor Jules, a költő minden reggel felhívott és azzal kezdte: „Ma meghalunk, tudod?”

– Ő is jól van?

– Persze, naponta beszélünk, csak most azzal kezdi: „Ma feltámadunk, tudod?”

– Te, Drong! Ti tényleg megboldogultatok.

– Emlékszel, hogy nekem az egész életem halálfélelemben telt el?

– Mindenkor erről beszéltél. Néha olyan érzésem volt, mintha nem is élveznéd az élet örömeit, mert annyira foglalkoztatott a halál.

– Míg a legvégső pillanatban rá nem ébredtem, hogy én mindezt átéltem már! Méghozzá számtalanszor! Amikor kijöttem a porondról, s a többiek folytatták a számukat, ugyanezt éltem át. Nemcsak odabent a reflektorfényben követte egyik akrobatamutatvány a másikat, még folytatódott az előadás bennem is. Azután csitulni kezdett a szenvedély. A verejték még folyt rólam, a szívem hevesebben dobogott. Majd elkezdett lehullani rólam a szerep, akit az életemben játszottam. Volt időm tűnődni azon, hol játszottam jól, hol rosszul. Eleinte a rosszat látod, de azért ott a jó is, hogy bármennyire küzdelmes volt, mégiscsak megcsináltad a mutatványodat, az életedet.

– Emlékszel, milyen sokszor beszélgettünk Thornton Wilder regényéről, a Szent Lajos király hídjáról?

– Majd megtapasztalod te is, hogy mennyire pontosan fogalmazott: „Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme.” Isten éltessen, Dring!

– Isten veled, Drong!

Borbély László