„Dicsérni, dicsérni, dicsérni!’ – ezt tartotta a jó házasság egyik fő szabályának Kopp Mária, az immár hatodik éve elhunyt neves orvos, pszichológus. A Magatartástudományi Intézet egykori tudományos igazgatóhelyettese, a pszichológia akadémiai doktora sokat tudott a harmonikus együttélés feltételeiről. Írásaiban, előadásaiban, rádió és tévéinterjúiban arra is sokszor figyelmeztetett, hogy a gyermekvállalás és -nevelés nem csak magánügyünk, de a társadalom, a nemzet jövőjének alapja is. Gondolatépítkezésének, elemzéseinek aranyfedezete volt sok évtizedes gyógyító és kutató munkája, átélt, tudományosan rendszerezett tapasztalatai és – nem utolsósorban – szép családi élete is.

Gondolkodjunk el egy kicsit idézett felszólításán: dicsérni, dicsérni, dicsérni! Mit is érthetett azon, hogy az egészséges, jó párkapcsolatban, családi életben fontos az, hogy a feleség eleget dicsérje a férjét, és természetesen a férj is a feleségét? A szülők gyermekeiket, és esetleg még a gyermekek is szülőiket.

– És ha nincs miért dicsérni? – kérdezheti egy megkeseredett felebarát.

– Akkor biztos elmulasztottunk valamit – hangzik a válasz. – Például elmulasztottuk, hogy eleget dicsérjük a másik jó tulajdonságait, ezért ő is megfeledkezett róluk.

De ha a tudós pszichológus-asszony szellemében gondolkodunk, akkor tudnunk kell, hogy véleménye szerint nincs vagy legalábbis nagyon ritka a véglegesen elrontott családi, emberi kapcsolat: mindig módot lehet és kell is találni az újrakezdésre. Az újratervezésre, ahogy az emberi együttélés másik nagy tapasztalattal bíró, zseniális szakértője, Böjte Csaba ferences szerzetes mondja, ide alkalmazva a távolról vezérlő „mitfárertől”, a GPS-től kölcsönzött kifejezést.

Persze, a dicséret sose jelenthet elvtelen hízelgést. A dicséretnek akkor van értelme, ha az, amit elismerünk vele, valóban elismerésre méltó. A dicséret segít bevésni a szívünkbe, agyunkba, hogy mi az, amit a másik ember, a barátunk, a házastársunk, a szülőnk, a gyermekünk tőlünk örömmel fogad, mi az, ami jól esik neki, amivel máskor is a kedvére tehetünk. Például mindannyian jólesően vesszük tudomásul, ha odafigyelnek, ha szeretettel gondolnak ránk. Ha máskor is szeretnénk figyelmességben részesülni, fontos tehát, hogy megerősítsük ebben a jó szokásában a társunkat.

Az, hogy oda kell figyelnünk a másik emberre, tudott, természetesnek tartott dolog, ez a megismerés és a sikeres együttműködés feltétele. Csakhogy odafigyelés és odafigyelés között nagy különbségek vannak. A szeretettel való és a kritikus odafigyelés mást és mást vesz észre. Nem mindegy, hogy valakinek elsősorban a hibáit, ügyetlenségeit figyeljük, tartjuk számon, és jót mulatunk rajtuk, alkalomadtán ki is csúfoljuk miattuk. Vagy hogy főként azt látjuk meg benne, ami jó, ami emberi, ami ügyességre, tehetségre, jó szándékra vall. Legtöbbször csak a szemléletünket kell megváltoztatni ahhoz, hogy a másikban ne a negatívumokat figyeljük árgus szemmel, ne csupa olyasmit jegyezzünk meg róla, amin jót lehet mosolyogni, amit esetleg jól ki lehet pletykálni a háta mögött. A megszólás nem csak azért ártalmas az emberi kapcsolatokra nézve, mert bizalmatlanságot szül, de ráadásul segít bevésni valakinek valamilyen – véletlenül vagy szándékosan – elejtett rossz mondatát, feltételezett rossz tulajdonságát, szándékát.

Fordítsunk hát a szemléletünkön: azt figyeljük árgus szemmel, amit dicsérni lehet a társunkon, a gyermekünkön, szomszédunkon, kollégánkon, mindenkin. Elvégre az életünk során nem kabaréba való poénokat kell gyűjtögetünk elsősorban, nem föltétlen az segíti a jó közérzetünket, ami a másik emberen kinevethető. Sokkal közelebb visz a jó családi, munkahelyi, társadalmi együttéléshez, ha a másik ember értékeit, azokat a gesztusait jegyezzük meg, amelyek bizalmat keltenek iránta, a szeretetet éltetik bennünk.

Ha főként ezekre a – legtöbbször apróságokban megnyilatkozó – mindennapi pozitívumokra figyelünk, nem esik majd nehezünkre megdicsérni értük az elkövetőket. A dicsérettel pedig nem csak jó tulajdonságaikat, de a hozzánk való kötődésüket is erősítjük, és megerősítjük azt a családi, baráti, munkahelyi szeretetközösséget is, amelyben élnünk kell, amelyben élnünk adatik.

Mezey Katalin