Dicséret és katarzis

Ki tudja, hogy mi lesz a színház jövője? Hogyan lehet modernizálni a darabokat, közel hozni a mai okostelefonon és számítógépen felnőtt generációnak? Kell egyáltalán színház? Szerintem kell, mert az emberek közötti bensőségesebb viszonyokat, a filozófiát és sok minden mást könnyebb megtudni, megismerni a színpadról, mint a filmből, nem beszélve a szinte személyes kontaktusról, arról, hogy az ember közvetlenül érzi és látja a könnyeket, hallja sírni az örömöt. (Biztos lehet benne, hogy nem számítógépes animációt lát.) Jó esetben előadás után találkozhat a szereplőkkel. Beszélgethet, vitatkozhat velük.

Véletlenül úgy jött ki a lépés, hogy négy színdarabot láttunk egymás utáni napokon, vagy inkább négy előadást.

Pénteken kisebbik lányunk hívott meg a Hegedűs a háztetőnre az Operettszínházba. Ha nem ő hív – időközben harmincöt éves, és kapott két ajándékjegyet a kakasülőre –, biztosan nem megyünk, mert amikor a lányaink még egészen kicsik voltak, rengetegszer megnéztük a filmet, mivel feleségem akkoriban egy nagy cég alkalmazottjaként évente egyszer majdnem két hétre elutazott, és a gyerekeknek roppant tetszett ez a bensőséges történet, melyben a mamának és papának igen fontos szerep jut. A tragikus véget ők akkor még nem érzékelték.

A budapesti előadás szintén rendkívül professzionális volt, de számunkra – mint írtam – ezúttal nem ez volt a lényeg. Az ember nem mindig találkozhat a gyerekeivel, ha azok már elmúltak harmincévesek.

Másnap, szombaton jegyünk volt az Urániába, ahol New Yorkból, a Metropolitanből közvetítették a Pillangókisasszony legújabb bemutatóját. Ide viszont rokon gyerekeket vittünk, két kisfiút. Olyanokat, akik velünk láttak először operát. Ez, a mostani volt a második alkalom.

Puccini darabja, akárcsak előző nap Jerry Bock Hegedűse, alapvetően hagyományos (kicsit újratervezett) jelmezekkel és díszletekkel készült. Az áriákat és duetteket ezekben a műfajokban meg amúgy sem lehet megváltoztatni. Sokszor láttuk már, de a szereplők énekhangja és fantasztikus színészi játéka – amit a kamerák segítségével egészen közelről szemlélhettünk –, drámai hatással volt ránk. Katartikus volt!

Vasárnap aztán következett a King Lear Show a Nemzet Színházban Kirill Fokin átírásában.

Hétfőn pedig a Kaláka együttes estje Kányádi Sándor verseiből (Vannak vidékek), melyek közül sokat Bogdán Zsolt színművész kiváló tolmácsolásában hallhattunk. Ez utóbbira nagyobbik lányom vette nekünk a jegyeket, ez volt az én születésnapi ajándékom.

A King Lear Show-t és a Kaláka-koncertet viszont már a bátyámmal hallgattam-néztem végig, aki egyébként Németországban él vagy ötven esztendeje, rockzenész, és még soha nem hallott Kányádi Sándorról.

A négy előadás után nagyjából egyöntetűen állapítottuk meg, hogy unalmasnak egyik sem volt unalmas. Igen ám, de!

Van egy nagy különbség a szórakoztató előadások és a katartikusok között. Előbbit gyorsan elfelejti az ember, legfeljebb egy-két mozzanatra emlékszik, utóbbinál pedig… de hisz tudjuk. Az emlék még sokszor vissza-visszajár. Elővesszük a könyvet, a drámát, a You Tube-on belehallgatunk az áriákba. Sok idő, míg lecseng bennünk az élmény. Sajnos a már említett King Lear Show nem ezek közé tartozott. A személyes problémám az, hogy míg Shakespeare darabjai úgyszólván időtlenek (főleg azok, melyeket Szerb Antal ősvilágiaknak nevez, vagyis a Macbeth, a Hamlet és a Lear király, de én még az Othellót és a Rómeó és Júliát is ideszámítanám), addig az ilyen jellegű – amúgy néhol vicces és tényleg szórakoztató – átdolgozások a végtelen számú jelentések közül csupán egyet mutatnak be, leszűkítik az értelmezési lehetőségek számát. A háttérben mozaikszerűen futó, háborút idéző klipekre biztosan nem fogunk emlékezni, az egymás mellett ülő show-műsor moderátoraira – egyikük egy női Kent, a másik Gloster – pedig csak azért, mert ők ketten voltak azok, akiket viszonylag sokáig láttunk egy helyben ülve. Aztán pedig egy óriási nyúlra, akiről a végén derül ki, hogy ő tulajdonképpen Cordelia, de a Bolond is egy személyben.

Mindez nem lenne baj, ha nem tudnánk, hogy a „show” csupán a jelen egy síkja, egyfajta értelmezés, talán már tíz év múlva sem lesz aktuális, nem lehet majd így előadni.

Érdekes módon a Globe színházban rendszeresen adnak elő Shakespeare-t úgy, hogy egy mondatot sem húznak ki az eredeti darabból. A nyelv természetesen már nem a régi, azt muszáj volt modernizálni, mint ahogy minálunk is a fordításokat, pedig a magyar nyelv nem változott annyit az utóbbi négyszáz évben, mint az angol. De mégis, míg minálunk gyakran rövidítve adják elő a veretes szövegeket, addig ott nem, és a közönség mégis élvezi, tele van a nézőtér.

Nyilván ez nem azt jelenti, hogy minden darab szent tehén, és semmit nem lehet változtatni rajtuk. De az ilyen változtatások csak akkor érnek valamit, ha valamilyen plusz jelentést adnak hozzá az eredetihez, ha valamiért indokolt a létezésük. Láttunk korábban például olyan Carment az Eiffel Házban, ahol mai ruhákban, mai környezetben énekeltek a szereplők, de ez a Bizet operájában amúgy is meglévő agresszivitást, a végkifejlet drámáját fokozta. Vagy olyan magyar nyelvű Jézus Krisztus szupersztárt a Madáchban, amelyik megrázóbb volt a filmbelinél, olyan Holt költők társaságát színpadon (Kultúrbrigád), amelyik elgondolkodtatóbb volt a lassan már negyven éve elkészült moziváltozatnál.

Az énekelt műfajok – mint már írtam – szerencsésebbek. Azoknál az áriákat, a verseket nem lehet megváltoztatni. Bátyám is egészen elvarázsolódva jött ki a Kaláka-est után a Klebelsberg Művelődési Házból, ahol Kányádi verseit hallhattuk. Nem gondolta, hogy ilyen csoda is van. Mint ahogy mi sem gondoltuk, hogy van ilyen Cso-cso-szán-hang és ekkora előadóművész a félig litván, félig örmény Asmik Grigoriant nézve és hallgatva. A tízéves Ádám az előadás utána csak ennyit mondott: nálam tízes skálán kilences volt. És ez nagyobb dicséret volt sok műértő felnőtténél.

Gáspár Ferenc