Tűrj. Légy a bánatod ura,
ez a keserű pilula.

Csak mondj le, gyűljön a piszok,
gúnyoljanak a kóficok.

Ha sírsz, hogy gyatra, rossz a koszt,
néped még kenyeret se oszt.

Kétségbe estél s azután
csúfolnak és néznek bután.

“A publikum, a publikum!”
Majd ő fog megsegítni, bumm.

“A kritikus, a kritikus,”
milyen öröm, mily égi juss.

“Haló porodba hóditasz.”
Patvarba, gyönyörű vigasz.

“Király a költő mindahány.”
Míg él, bohóc e bús hazán.

Száz év multán – megeshet ez –
jön egy tanár és fölfedez.

Lesz fecsegés és locsogás,
hogy mily mesés és mily csodás.

Dicsérnek, szídnak egyaránt,
a koporsóban ez se bánt.

És bár a világ lelkesül
s imád a néped, istenül,

a föld alatt már gyönyörű
simára rágicsált a nyű.

És kérdik, sírod hol vagyon,
bedőlt, besüppedt por-halom.

Igy szenved a költő, szegény,
Kamcsatka hímes mezején.

( Kosztolányi Dezső fordítása)