A paramnéziának megvan a tudományos magyarázata, definiálható, de megtaláljuk a művészetekben is, mert érzékenysége minden rezdülésre fogékonyabb, mint a tudomány ólomsúlyú racionalitása. Irodalmi művek visszatérő motívuma, szinte ómen, jövőbe látás, mindenképpen misztikus jelenség. Még a tudomány is elismeri, hogy időérzékelésünkkel függ össze. Jorge Luis Borges A cikluselmélet című munkájában foglalkozott a kérdéssel: „Először létrejön egy észlelés, mégpedig a tudatküszöb alatti szinten. Egy pillanatra rá feltűnnek az ingerek, de ekkor már a tudatunkban fogjuk fel őket. Működésbe lép az emlékezetünk, s a déjà vu érzetét kelti bennünk; csakhogy rosszul azonosítja az emlékképet. S mialatt kiigazítjuk emlékezetünk gyengeségét, zavarát, jelentős idő vész el; életünk eme megkettőzésével talán mind távolabb kerülünk önmagunktól.”

A magam tapasztalataiból is tudom, hogy nem bűnügyi történetek megoldását várom a jelenségtől, csak meglepődöm, és elgondolkodom, hogy most a múlt a jelen elé csúszott. Még meg sem történt a pillanat, és máris vége. Kiszámíthatatlan, véletlen, ezért sosem létfontosságú jelenettel, eseménnyel függ össze. Tehát nem hiszek senkinek a látnoki képességében, mert az időben távoli és másfajta éteri dimenziókat érint, és embere válogatja, miként viszonyul hozzá.

Vannak azonban a jelenségnek alternatívái. Néhányszor az életben előfordult, hogy a múltból érkezett egy léthelyzet, egy érzés egy pillanatra. Egyszer kinyitottam a szekrényajtót, és már-már elhittem, hogy régi idők szelleme borult rám abban a pillanatban, holott nem képzelődtem, csak éppen valami felidézte a hajdani jelenetet, talán egy illat, egy kabát színe, a szoba félhomálya is közrejátszott. Nem én vagyok az egyetlen, akinél a váratlan élmény inspirációt jelentett az íráshoz.

Határ Győző Életút című esszékötetében írja: „a széppróza nyersanyagát, e belletristának nélkülözhetetlen asszociációs láncot sok minden megindíthatja s »végigzongorázhat« idegrendszerünk reminiszcencia-billentyűin ezer minden, az öböl visszatűző napláng-látványa csakúgy, mint egy dallamfoszlány, a megrohanó arcél déja vu-érzése csakúgy, mint az olfaktorikus élmény… S jut is eszembe: Proust megihlető cukros-vaníliás illatárja, a teasüteményé: a madelaine gyermekkor-szaga, ami a nyitott ablakból megcsapja orrcimpáit”. Az író a továbbiakban fel is sorolja, mi mindent váltott ki belőle ez a megfoghatatlan érzés, néha egész köteteket. Amire nincs valós magyarázat, az mindig inspiráló. A déja vu-érzést a kortárs irodalom már inkább hárítja, kerüli, lassan pejoratívvá válva inkább avíttnak találja, és az emlékmást, észleléstöredéket, élményihletet, álomlenyomatot szívesebben emlegeti, de kétségtelenül találni más, rejtélyes értelmű szinonimákat is.

Szentkuthy Miklós szintén a véletlen élmény megnevezhetetlenségéről ír: „a szentségérzést éppen ez a rideg-aszketikus és polgáriasan-hálósapkás vegyes benyomás adta (ez nem definíció!), lírikus-impresszionisztikus beleveszés a homályba, erdőbe, lemondás mindenről, mintha jövő többé nem volna lehetséges, csak az újra anyaggá vált emlék (ez valami egészen más dolog, mint az álomban szokásos morfingyors emlékvisszatérés: itt ezt a megváltó kábulatot nem éreztem – egyszerűen láttam, éreztem, hogy a táj, a lelkiállapotom egy réginek szó szerinti másolata s minden egyéb, ami nem ez, csak »álom«): prózai reménytelenségnek és madármeleg minden-megoldottságnak ilyen különös vegyülékét aligha éreztem máskor.”

Hogy mi indítja el akár egy novella ihletét, amitől egymás mellé kerülnek a mondatok, arra sincs magyarázat, idegrendszerünk Határ Győző szerint is végigzongorázza saját emlékeit, miként Sylvia Plath is a zongorára utal, amikor azt írja, hogy minden egyes billentyű másik történetet indít el.

A déja vu-érzést azonban nemcsak a szépprózában fedezhetjük fel, néhány ismertebb példa más művészeti ágakból: Dave Rodgers verset, Svetoslav Stoyanov, Larry Rivers, Henri Matisse, B. Tóth Irisz festményt, Tony Scott pedig filmet alkotott ilyen címmel, a TranzDanznek éppen októberben volt egy ilyen című kortárs táncelőadása. A zene minden műfajában komponáltak ilyen elnevezéssel, hihetetlenül bő választékban különféle műveket a klasszikusoktól egészen a rapig. Az írásomat illusztráló kollázs pedig Césare Mendes Déja vu-je.

Velem is sokszor megesett, hogy a fejemben körözött egy mondat, vagy csak egy apró mozzanat, amiről nem tudtam eldönteni, hogy magam írtam már le egyszer valamelyik könyvemben, vagy valaki másnál olvastam. Végigkérdezem a hozzám közel állókat, hogy mi jut erről eszükbe. Ismerik? Még sosem fordult elő, hogy válaszolni tudtak volna. Ebben a kérdésben mindenki mérhetetlenül magára marad.

Kontra Ferenc