1961-ben született Budapesten. 1979-ben érettségizett. 1990–1991 között a Magyar Tudományos Akadémia Soros Alapítványának ösztöndíjasa volt. A Napút folyóirat rovatvezetője. Bakonyszücsön él. – Babics Imre József Attila-díjas költővel Kovács katáng Ferenc beszélgetett.

Kovács katáng Ferenc: Tapasztaltam, tudom, milyen, nem leányálom elvált szülők gyerekének lenni, ráadásul első generációs értelmiséginek. Milyen hatással voltak rád a gyermekévek? Milyen volt a kapcsolatod a szüleiddel, nagyszüleiddel? Mit örökítettek át a génjeidbe?

Babics Imre: Minden velem történt beszélgetésben, interjúban hangsúlyoztam, hogy gyönyörű gyermekkorom volt, most sem teszek másképp. Szüleim mindketten alsó-középosztálybeli, sokgyermekes családból származtak, a hatvanas évek gazdasági fellendülésében igyekeztek olyan anyagi biztonságot és jólétet szerezni maguknak és gyermekeiknek, amely addig az évtizedig társadalmi rétegük számára elérhetetlen volt. Emlékszem, anyám a hivatali munkája után otthon harisnyaszem-felszedést vállalt: autóra gyűjtött. Jólétben éltünk, nekem és öcsémnek a válásukig (tizenhét éves voltam akkor) minden kívánságom teljesítették. Nem lehetek elég hálás nekik. Nyugodjanak békében. Ami a nagyszüleimet illeti: apám apja 1959-ben öngyilkos lett, ahogy később megtudtam, magánéleti okból. Berepülő pilótaként túlélte a II. világháborút, az orosz hadifogságot, de a magánéleti problémáival nem tudott megbirkózni. Apám anyjával nem is nagyon találkoztam, egyszer elvitt magához Angyalföldre, de olyan rosszul éreztem magam, hogy egy borzalmas éjszaka után a szüleim hazavittek. A másik ágon viszont nagyon sok szeretetet kaptam; rengeteg időt töltöttem anyai nagyszüleimnél, 8-9 éves koromtól, mikor már bátorkodtam egyedül utazni. Tizenhárom éves koromig minden hétvégét náluk töltöttem (szüleim öcsémmel a hétvégi telken, Biatorbágyon voltak), és persze a szünidőket. Nagyanyám a Magyar Kábel Művek Római-parti üdülőjének volt a gondnoka (nagyapám ugyane vállalatnál osztályvezetőként dolgozott nyugdíjazásáig). Hatalmas kert volt az épület mögött nyárfafasorral, kétoldalt röplabdapálya, játszótér, kis medence, pázsit, virágágyások. A bejárat előtti salakos kocsifordulót vadgesztenyefák szegélyezték. Ősszel elégettük a lehullott leveleket, máig imádom azt az illatot, ahogy a vadgesztenye fényes termését is. Tartozott az épülethez a Dunán egy stég (végig a parton stégek minden üdülő előtt), onnan indultak az evezősök a Szentendrei-sziget mentén felfelé. Számtalan percet töltöttem el magányosan azon a stégen, a kirándulóhajók által keltett hullámokat osztályoztam (a Kossuthé volt a legnagyobb), a horgászokat néztem (soha nem fogtak semmit), álmodoztam. Ősszel és tavasszal volt a legjobb, mikor nem voltak vendégek, nyaralók. Egy magányos, sápadt, vézna kisfiú, amint a hatalmas, kihalt épület első emeletén az étkezővel közös társalgóban, ahol nyáron ötven-hatvan ember nézte a Táncdalfesztivált, egy esős késő őszi délután leül és egy fekete-fehér televízión megnézi az Újpesti Dózsa–Ferencváros labdarúgó mérkőzést egymagában: ez voltam én, s azt hiszem, valami ott maradt belőlem. A gének? Nem hiszem, hogy a gének belső tulajdonságokat hordoznak: én pl. anyámtól örököltem ugyan a kék szemét, de az anyagiasságát nem. Az öcsémre mondhatjuk, hogy ő viszont igen, csakhogy mindketten májusban, a Bika jegyében születtek, ami földjegy, ezért hasonlítottak egymásra jellemükben. Mindig is nagyon jól megértették egymást. Én viszont az Ikrek jegyében születettem, eléggé el is ütöttem a családtagjaimtól. Ha valami, akkor ez meghatározó volt egész életemre nézvést.

KkF: Milyen szerepet játszott életedben az általános- és a középiskola? Vártad a szeptemberi iskolakezdéseket?

BI: Én inkább a tanév végét vártam, azt a napot, mikor a táblára felkerült a VAKÁCIÓ! felkiáltójele. Nem szerettem iskolába járni, már akkor sem bírtam a kötöttséget. Olyannyira, hogy pl. ötödikben rengeteget hiányoztam, szegény anyám nem győzte írni az igazolásokat a gyomorrontásról, megfázásról. A körzeti orvost nem tudtam volna átverni, nem is mentem hozzá, a szülőktől viszont három napig elfogadták az igazolást. Amúgy négyes-ötös tanuló voltam. Bár a reál tárgyak már akkor sem mentek nekem, a matematikaóráktól kifejezetten rettegtem, de az oroszórától is. Az irodalom, a történelem, a biológia viszont kedvemre volt, azokat a tantárgyakat szerettem. Nyolcadikban biológiaversenyt nyertem az iskolában, történelemből második lettem. A biológia-tanárnő nagy bosszúságára történelemből mentem a kerületi versenyre, ahol bekerültem a legjobb hat közé (harmadik vagy negyedik lettem, emlékeim szerint). A gimnáziumban angol tagozatra jártam, de ott már csak a reál tárgyakból tanultam, és azokból is csak annyit, hogy elég legyen a ketteshez. Mondhatjuk, hogy lázadó kamasz voltam, a harmadik év végén ki is rúgtak a gimnáziumból. Nem illettem már abba a közegbe, hogy finoman fogalmazzak. Abban az évben váltak el a szüleim, dolgozni kezdtem, albérletben is laktam. Nehéz idők voltak, nem szívesen beszélek róluk.

KkF: Mesélj, kérlek, a pályakezdésedről! Mikor kezdtél el írni és miket, s hol jelent meg az első írásod?

BI: Gyermekkorom óta verselek. Nyolc-kilenc évesen kezdtem el rímelgetni, nagyon szórakoztató volt, hogy mi mindent lehet kihozni a nyelvből. Élveztem, nem volt tétje. Aztán az ember kamaszkorában rájön, hogy a tartalom is fontos, és arról a korról is sok minden lehetett írni. Onnantól már nem volt könnyű alkotni, egyensúlyba kellett hozni a tartalmat és a formát. Egyfajta kötéltánc volt, az ma is, legalábbis számomra. Tizenhat évesen írtam először és tizenhét éves koromban írtam utoljára szabadverset, vonzott a fegyelem, amennyire nem bírtam a kötöttséget a külvilágban, úgy törekedtem rá a szellemiek területén. Ez a kettősség kíséri végig életem, mint már írtam, az Ikrek jegyében születtem. Ha jól emlékszem, először az Új Forrásba küldtem verseket tizennyolc évesen, egy nagyképű levél kíséretében. Ironikus, barátságos válaszlevélben utasítottak el. Igazuk volt. Aztán, mikor 1980-ban Szegeden laktam albérletben, személyesen vittem el a verseim a Tiszatáj szerkesztőségébe. Egy kopaszodó, harmincas úr vette át a kéziratokat, a szerkesztőségi titkárnő volt még ott. Mikor kívülről betettem az ajtót, hallottam, hogy nevetnek. Nem kaptam választ. Később a pécsi Jelenkornál próbálkoztam levélben, az akkori versszerkesztő, Parti Nagy Lajos barátságos hangon biztatott, tetszettek neki a dolgaim, kért még anyagot, erre én botor fejjel egy olyan képverset is elküldtem, amelyben az akkori prominens politikusok nevei is szerepeltek, persze, nem éppen magasztaló kontextusban. Naná, hogy nem közöltek, azóta sem jelentem meg a Jelenkorban. De azért töretlenül verseltem tovább. Csak éppen nem próbálkoztam sehol a műveimmel. Bíztam önmagamban, bíztam Istenben, talán segít valahogy. S valóban: még a katonaság előtt találkoztam Krasznahorkai Lászlóval, aki azokban az években tűnt fel, akkor már kimagasló tehetségnek számított. A gimnáziumi magyartanárommal, Kardos Péterrel mentünk el hozzá Szentendrére; ők már előtte is jóban voltak. Laci a barátságába fogadott, az ő segítségével jelent meg néhány haikum a szombathelyi Életünkben. Ez volt az első megjelenésem. Laci beszélt rólam Zalán Tibornak, aki még ebben az évben, 1986-ban bemutatott az Élet és Irodalom hasábjain. Így indultam el.

KkF: Költőnek készültél, vagy így hozta a sors?

 BI: Én költőnek születtem. Így kell lennie, mert máshoz nem értek és nem is érdekel más. Ahogy Platón írta: „Minden tudás csak emlékezés”. Ezzel tulajdonképpen a reinkarnációra célzott. Az én költői tudásom se más, mint emlékezés, ebben hiszek, így gondolom, de nem akarok meggyőzni senkit, nem szokásom. Találkoztam nagyon jelentős spirituális tudású emberekkel a későbbiekben, egyikük, egy alig ismert csoda, leírta az előző életeim: többször, pl. az ókori Kínában vagy a középkori Spanyolországban is költő voltam, de olyan, aki nem teljesíti az akkori életére kimért sorsfeladatát, a karmáját. Ebben az életben mindezt rendbe hozom: mindent, amit kellett, megírtam, nem térített el célomtól semmi. Így aztán többé nem leszek már költő, aminek örülök: nehéz kenyér ez, ha valaki komolyan csinálja. Mégis, micsoda hatalmas áldás a költői tehetség! Amikor a szavak szinte törleszkednek az emberhez! S én ráadásul egy olyan nyelven alkothatok, amelyen minden versformát lehet használni, a hexametertől a slókáig. Meglehet, ez a kárpótlásunk azért, mert a magyar nem világnyelv.

KkF: Jász Attila szavaival: „Egy kiadó szerencsére rá tudta venni a szerzőt, hogy műve – sok évnyi fiókbanállás után – szélesebb olvasóközönséghez is eljuthasson. Bátor dolog. Bár a siker biztos. Csak nem a gyors, hanem a hosszú lejáratú érvényességé. És Babics Imre tudta ezt (is). Ezért nem kapkodott. De eljött a Gnózis ideje, megjelenik végre ez a hétköznapi apokalipszist ábrázoló mű.” Igazán nem akarok kellemetlenkedni, de jobb, ha a Gnózis című gigantikus munkádról rögtön az elején Pienták Attila lesújtó írására hivatkozom: „Babics Imre nagyon akarhatott könyvet írni, meglehet, valamiféle opus magnumot, s bizonyára rendkívüli munkája fekszik a Gnózisban. Munkája teljes kudarcot vallott. És bizony – Babits megjegyzésére is hivatkozva – nem csupán az ő alkotói fegyelmezetlenségén, hanem kiadói melléfogáson is múlott, hogy ez a mű sajnálatos módon megjelenésre került. (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, 2013)” Hogy élted meg ezt a csöppet sem jóindulatú, ráadásul a Kortárs online felületén megjelent kritikát?

BI: Miután Pienták már nem él, a személyével és a kritikájával nem óhajtok foglalkozni, legyen neki könnyű a föld. Ha lesz még ebben az országban valamikor tisztességes, nem érdekek mentén kialakult, ellenséges klikkekből álló, állami pénzekért lihegő irodalom, akkor mindketten a minket megillető helyre fogunk kerülni. Mindazonáltal ezt a szöveget valaki vagy valakik megjelentették egy, az irodalomszeretők-értők által gyakran látogatott felületen, nyilván nem merő szórakozottságából. Hiába írta később a felülmúlhatatlan műveltségű és tényleg hozzáértő Szörényi László a Gnózisról, hogy „korszakos remekmű”, hiába írta a néhai bravúrköltő, Csontos János, hogy nemzedéke csúcsteljesítménye, hiába szentelt neki magasztaló nagyesszét Búzás Huba, Hegyi Zoltán Imre, Füleki Gábor, írásaik már később jelentek meg, rögzült az első olvasat, Pientáké. A világhálón a nevem melletti szócikk alatt kettővel most ott található ez az írás egy, még a hazai irodalmi életben is párját ritkító hitványság dokumentumaként. Remélem, érthető voltam.

KkF: Az Irodalmi Jelen közli s vezeti fel Füleki Gábor írását a Gnózisról, mely „szerteágazó, alapos esszé, aminek segítségével utat találhatunk a rendszerváltás utáni időszakot bemutató, a mai magyarságról és a világról kíméletlen kritikát mondó szakrális nagyeposzunkba, a magyar irodalom egyik legizgalmasabb építményébe.” Írásában Füleki Gábor így érvel: „Nem mindennapi intenzitású olvasmányt vehet kezébe az olvasó. A könyv szövege líraian tömör, minden oldala, minden sora külön-külön emésztendő, akárcsak az ókori nagy eposzok mondatai. Ugyanis regénynek álcázott eposzról van szó. Már alcíme is árulkodik valódi mivoltáról: Gnózis-ének, azaz ének abban az értelemben, mint a Niebelung-ének vagy az Íliász. Ének a transzcendenshez. Modern hősköltemény, korunk jelenébe-közelmúltjába, a kilencvenes évek Magyarországának elsivárodó valóságába ágyazva.” Milyen felindulásból, és hogyan született a Gnózis?

BI: Abból az elgondolásból, hogy valóban akartam írni egy nagy művet. Akiben feszül egyfajta hatalmas bizonyításvágy az élet bármely területén, az tudja, miről beszélek. Hogy mi lesz a sorsa, természetesen nem tudom. Annyi viszont már most elmondható kortárs szemmel is, vélem, hogy a koncepció legalább hatalmas, s az nem más, mint a Nagy Piramis leképezése, a magam gyarló eszközeivel. Erre utal a Szfinx című vers (a Gnózis betétlapja), erre utalnak a csökkenő terjedelmű, a csúcsig szűkülő fejezetek. A szövegbetétek a piramisban fellelhető alagutakat, kamrákat jelképezik. Talán mondanom se kell, hogy nem regényt akartam írni, mert én, mint már fentebb jeleztem, csak és kizárólag költő volnék. A Gnózis után már leírhatom: epikus költő. A Gnózis természetesen olvasható regényként is, ha valakinek nincs füle a hexameterre, így legalább kettős olvasata van. Egy ezoterikus (eposzi ének) és egy exoterikus (regény). Nagy elégedettséggel töltött el, hogy értő kritikusok rájöttek az álcázásra, miként arra is, hogy a hatvannégy fejezet kezdőbetűi egy disztichont adnak ki. Ennyit a fércműről. Mellesleg nagyon lassan formálódott ki bennem az egész koncepció. Így aztán először a szövegbetétek születtek meg. 1994-ben kezdtem írni magát a hexameteres szövegtestet. Akkor már tudtam, hogy mit akarok, már megformálódott elmémben a piramis-koncepció. A hatalmas szövegtest után a Gyarmati emlék készült el, legvégül pedig az Akna, a szonettkoszorú.

KkF: Tudvalevő, hogy a Gnózis után évekig nem írtál (egy sort sem?). De az is tény, hogy ez a 900 oldalas, óriás eposz 14 évig hevert a ládafiában, mire 2013-ban napvilágot látott. S ezután, mintha megeredt volna a „tollad”, évente jelent meg egy-egy köteted. 2015-ben a Sztármajom többszörös alkonyatban (versek, Napkút), Tűtükör (haikuk, Napkút, 2016), majd az Abrak a vadnak, ablak a vaknak – 77 vers (Napkút, 2017). Kezdjük a játékos című kötetek közül a csipkelődővel: „Amúgy nem töröm már fejem e fajon: / voltaképpen minden ember csak sztármajom”. Te biztosan nem vagy celeb, hisz ügyesebben rejtekező, visszahúzódó alkotót nagyítóval sem talál az ember. Valójában kik is ezek a sztármajmok?

BI: Nem szándékoltan vagyok én visszahúzódó, ez nem egy megjátszott modorosság a részemről, nekem egyszerűen ilyen a természetem. Már gyermekkoromban is ilyen voltam, mint fentebb utaltam rá, csendes, magába forduló kisfiú. S nem az emberek elől rejtőzködöm, nem félek tőlük, hanem a természet közelében óhajtok élni, így érzem jól magam, így bírom elviselni sorsom, a létem. Életem legjobb döntése volt, hogy vidékre, Bakonyszücsre költöztem, túl a mindenkori nehézségeimen, mintha egyfajta Aranykorban leledzenék. Pl. mikor a helyi, akkor még működő téesz melléküzemágát képező csontüzemben dolgoztam mint porítókezelő, időnként kimentem az udvarra, és elnéztem a Bakony legmagasabb csúcsa, a Kőris-hegy felé, s arra gondoltam, bármilyen kemény, mocskos munkát is végzek, megéri, mert ebben a látványban van részem, mert egy kéznyújtásnyira van az illatos erdő a gombáival, az őzeivel, a szarvasaival… De visszatérve kérdésedre: Hérakleitosz írta, hogy a majomhoz képest a legcsúnyább ember is szép. Ezt próbáltam kissé humorosan visszájára fordítani a Gyermektermészet című ciklus kezdő versében. Másrészt némileg ironizálva utalok az utóbbi száz évben feltűnt sztárkultuszra, tulajdonképpen kifigurázom ezt a celebvilágot. Egyre inkább túlkínálat van mostanában sztárokból, egyre kevesebb kell hozzá, hogy valaki azzá legyen. De nem túl fontos téma ez számomra, egyetlen költeményt áldoztam rá, amelyben arról van szó, hogy az erdő nyugodtabb lenne, ha lenne sztárerdész, sztárfavágó is, mert akkor azok inkább a sztárságukkal foglalkoznának az erdő helyett és a nem zavarnák az állatokat. Amúgy meg, bár kromoszómáink alapján rokonaink az emberszabású majmok, mi, emberek tényleg nagyon-nagyon különlegesek vagyunk. Darwinista értelemben a majmok közt sztárok. De számomra még mindig rejtély az eredetünk.

KkF: Még a nyomdába indulás előtt elolvastam legújabb kötetedet. Részlet belőle megjelent a Napút Online felületén, s a már említett könyvbemutatón is árultál el érdekességeket róla. A dezoxiribonukleinsav közismert magyar rövidítése, a DNS alkotja a főcím szavainak kezdőbetűit: Dérkristályok Növekvő Sóhajából. A belíveken, a négysoros versszakok tördelésében is felfedezhető az egymásba fonódó, jellegzetes spirálkonstrukció. Gesztusértékű forma csupán, vagy megmagyarázható szükségszerűség?

BI: Nem gesztusértékű, nagyon is fontos funkciót tölt be: a DNS kettős spiráljára utal, azt próbálja leképezni. A tördelést ennél jobban, ennél ráutalóbban nem lehetett megoldani, s hogy a nagyszerű Szondi Bence tördelőszerkesztőt idézzem: „Aki így nem érti, annak úgyis mindegy”. Egyébként irodalmi értelemben a kör négyszögesítéséről van itt szó: úgy avantgárd a kötet, hogy egy több évezredes versformára épül. Már évekkel ezelőtt volt egy elgondolásom, miszerint írok egy kötetet alkaioszi strófákból. Görög, elgörög, ez lett volna a címe, én legalábbis ezt nagyon szellemesnek találtam, arról viszont fogalmam se volt, hogy mi lesz a tartalma. Amúgy azért akartam alkaioszi strófákat írni, mert ezt még nem próbáltam, csak egy alkalommal, még tizenéves koromban, mikor Hegedűs Géza A költői mesterség című könyvéből tanultam a versformákat. Az a remek könyv sajnos eltűnt az évek során, úgyhogy az interneten néztem után a versképletnek. Kiírtam egy kis cetlire és kiakasztottam az íróasztalomra, hogy mindig kéznél legyen, bevésődjön az elmémbe kitörölhetetlenül. Amúgy soha nem az íróasztalomnál írok, ott csak begépelem a verseket a számítógépbe. Általában egy kanapén üldögélve szoktam alkotni, magam alá húzott lábakkal, de a DNS fejben született, strófáról strófára, legtöbbször jógázás és kutyasétáltatás közben, továbbá az Ugodi Kőbánya területén, egy konténerben, ahol hétvégenként éjjeliőrként tartózkodom. Mint mindig, először a versek, egynéhány strófa született meg, aztán jött a koncepció, mint a fentebb említett platóni idea: DNS spirál formájában papírra vetni a bennem levő tudást és elképzelést a világegyetem teremtésétől az emberiség utáni Föld állapotáig. Miután ez személyes tudást tükröz és személyes elképzelést, ezért áll ott alcímként, hogy saját részlet. S azért részlet, mert a kozmosz beláthatatlan és felfoghatatlan dimenziók összeségében én csak aprócska láncszem vagyok. A strófák nem sorrendben születtek, csapongtam térben és időben, egyik nap baktériumokról, másnap csillagokról formálódtak agyamban a sorok. A legvégén állítottam össze a sorrendet, de most se érzem teljesen tökéletesnek. Magánhasználatra egyébként pointillista nagyeposznak nevezem a művem. S ha már tökéletesség: amilyen vékony kis kötet, olyannyira közelebb van a szívemhez, mint a Gnózis, a maga módján tökéletesebbnek érzem. Ki tudja, lehet, hogy a főművem.

 Babits Imre portréit Kállay Kotász Zoltán készítette.