Részlet Ágh István esszékötetéből

Tudtam, Boreas zúg a Kemenes fölött, s miféle a hófuvatok kékesfehérsége a hegy tetején. Meglepett az ismerős képben az ismeretlen szó, melyet még s-sel ejtettem, ma is arra áll a szám, mert úgy illik oda Boreasnak és nem Boreasznak a hideg északi szél. Mint ahogy az egész berzsenyis képzelet erre az ismerős tájra hasonult, bármilyen görögös-latinos lett is. Horatius Flaccus aranylantján úgy szólt az ének, abban a nyugat-dunántúli tájszólásban, s ha tűz gerjedt, csak abban a kemenesaljai kemencében vagy nyitott tűzhelyen; Ság hegyi, kissomlyói, sömjéni vesetisztító, savanykás bor ragyogott a pohárban, melyet úr és jobbágy egyként ivott, nem az istenek itala, nektár.

A római tógában olyan különössé, kedvessé válhatott a költő, mint egy szakállas gyermek, s nagyon szívemnek való volt ebben ez emelkedettségben.

Ahogy ő a latinossággal emelte ki magát mezei szorgalmából, úgy emelt ki engem, gulyásgyereket, trágyateregető kamaszt mindennapjaimból. S elcsodálkoztam a Bakonyra tekintve, mert falumból nézvést csöppet sem volt magasztosan vad, hanem csak Keleten heverésző, szelíd hajlatos kékség. A Himnusz Keszthely isteneihez versében pedig

a Bakonyt
Megszünen riadó mennykövek és szele
Csattogva rázzák, zeng fölötte
Tegzed arany nyila és az Aegis.

Természetesen ingerelt kíváncsivá. Azóta tapasztalhattam a Bakony belsejét, de nem ott, hanem Bulgáriában, a Rodope hegységben, Orpheusz földjén találtam azonosságot Berzsenyi képzeletével, közel Görögországhoz, az Olümposz hegyéhez. Ott istenek lakhatnak, a Bakonyban betyárok, makkoltató kanászok, szénégetők, svábok, szerzetesek. De milyen szép lehetett álmodozni, milyen fantasztikus makacsság pannon Horatiusként verselni!

A kemenesaljai falunevek énnekem régóta ismerősek, de miként leírtam már, eddig csak néhányuk utcáját jártam. Akár gyerekkoromban, szülőházamból indultam feléjük, hadd kezdjem most is falu végi házunkhoz visszakanyarodva. Ablakaink a Kemenesaljára néztek. Előttünk a mező, szemben, Északnyugaton a Ság hegy, a mi vihart hozó hegyünk, délebbre a Kissomlyó emelkedése, hátul a kőszegi hegyek meg az Alpok s az a varázslatos Fehér-hegy, melyet tiszta időben láthatunk néha a vihar után. Nálunk Fehér-hegynek nevezte a nép – mert titkosan csodálta nyári hószikrázását. A mi Somlónk hátunk mögül büszkélkedett kisebb társai felé. Udvarunkról csak akkor lehetett látni, amikor már ellomboztak a diófák. Nyugatnak a tiszta tér alján mindenféle vetések. Ha a Tomor Feri bácsi kukoricát növelt parcelláján, a Ságnak csak az északi fele maradt a mienk ablakunkból. Időt jelző hegy – mondtam már. Ha jött a vihar, a mezőn mindig arra néztünk. Cellbe 1948-ban jutottam először, a búcsúba utaztam vonaton nővéreimmel, csak a nagy kavargásra emlékszem, meg gimnáziumalapító rokonunk, Vas Kari bátyám feleségének sárga süteményére. Harminchét évesen jártam a Ságon, a Kissomlyón negyvenévesen. Csak most fedezem föl ezt a tájat. Bezzeg apáink!

Engem mindig Keletre vitt a vonat, Devecser–Ajka–Veszprém–Budapest felé. Elődeink napi járásra mozdultak ki hazulról vásárba, piacra, malomba, búcsúba, leánykérőbe, lakodalomba. Mozgáskörüknek húsz-huszonöt kilométeres sugara volt. Nem voltak vonat- és autóbuszvonalaik, menetrend. Az egynapi az a természetes járás volt, amit maguk teremtettek, és szabadon mozogtak benne. Mi, közeli Veszprém megyeiek disznópiacra a vasi Jánosházára jártunk, mert az volt a legjobb, apám híres költőnk, Weöres Sándor apjától vett pulykatojást Csöngén. Beleesett járásába, mint a dömölki malom, ahol a legjobb lánglisztet őrölték. Cell felé búcsúsok processzióztak. Elöl a pici Antal Jóska bácsi, az előénekes így kezdte: „Sej, de Mária, Mária, Istennek szent anyja.” Emiatt hívtuk Sejdemáriás Antal Jóskának. Nevetve írom le most apám jánosházi leánykérését; a barátjának mentek leánykérőbe szánnal, de mire visszaindultak volna, a hó elolvadt. Képzelhető, micsoda másnapos kínlódás lehetett szán mellett gyalogolni, s emelgetni, hogy a talpa el ne vásson. Akkor a Marcal sem választotta el a népeket annyira, mint most. Legendáit egyformán tudták. – Ignác, visz a víz! – kiabálták a vándor eszelősre, s mintha megjövendölték volna, Karakónál elvitte a Marcal. Kiskamondi Németh Jóska nemzeti és vándortanyai költő járása egészen Sopronig tartott. Hátán katonaláda, bunkósbotja fejéig ért, rajta nemzeti szalag, úgy vándorolt, s élte a maga nem körzetesített világát, gondolván: a madarakat sem igazoltatják a határon, bár a futó nyulakat könnyebb lenne.

Ezek a kemenesaljai mesefalvak már csak arra vártak bennem, hogy bemutatkozzanak. Úgy tudtam, a celldömölki járáshoz tartoznak. Az apátság régi épületében, melyet Járási Hivatalnak hittem, Dala József irodájában tudtam meg, nincs is már celldömölki járás, mert a sárvárihoz csatolták, miközben Celldömölköt városi rangra emelték. Furcsa ez énnekem, nem is értem, minek egy tájegységet megbolygatni. Megszűnt a bíróság s minden járási rangú intézmény. A hivatalnokok járhatnak naponta Sárvárra, Szombathelyre, vagy elköltözhetnek. Amit területrendezésnek hívnak, sokszor a helységek megtervezett sorvasztása. De a Ság hegy marad! Fölül a bazalt, lejjebb a bokros erdőperem, szőlők, pincék és kiforrott újbor. Alvóhelyet a vasutasok sokemeletes szállójában kaptam. Ekkor tudtam meg: Celldömölkön nincsen nyilvános szálló, mint a Griff volt valamikor. Az álló hamutartók, ezek a hosszú lábra illesztett, fordított koronák sorban az ajtók előtt. Azonnal megsértettem a házirendet, mert egyet a szobámba vittem. Cigarettáztam, elaludtam, és másnap korán fölébredtem.

Korán ébredek idegen ágyban. De még előbb a vasutasok és a munkába járók. Mikor a folyosó végébe dolgomat végezni mentem, a lábas hamutartók mellett már nem állt senki. Ablakomból épp az állomás előtti térre láttam, s félelmes képzeteim támadtak a tóduló tömeg látványától. Mindenki a vonatok felé úszott, mint az úsztatott farönkök a folyótorkolatban. Az emberek menése fölgyorsult, s mintha örvények rángatták volna őket, bicegtek, elkanyarodtak, egymást előzték. Lábak, farok, hátak, koponyahátsók majdnem egyforma ruhában, fejfedőben. Kiválasztottam egyet, hogy mozgását, mint egy vándormadárnak, megfigyeljem, eltűnésekor elbúcsúzhassak tőle. Előbukkant az útkanyarból, arcát a derengésben ki nem vehettem, svájcisapkáját jobb fülére húzta, világoskék a sálja, fekete bársonynadrágja megtört a cipője orrán, táskája nehéz, kidudorodó, mintha bazaltkövet cipelne. Nemsokáig tartott felém a kiválasztott személyem, hamar hátat fordított, az áradat magába húzta, bekapta, és beleköpte az állomás csarnokába. Csak nem én vagyok az az ember? – riadtam föl az emeleti bámuldozásból. Eszemet józanítandó, lábaimat munkára fogva elindultam szemben a rohanókkal fél liter tejet, két zsömlét vásárolni éppolyan öltözetben, mint kiválasztottam, csak lassabban, a fal tövében.

A nap mindent fölbodorított magához. Még a mozdonyok is megszépültek. Ilyenkor kell világgá indulni – gondoltam magamban. Ilyenkor kell kelni, mert kimaradok a vágyakozásból, mint az a rozsdás mozdony az állomáson. A füstölő barakk kéményén túl megláttam szülőföldi tájam, sárga, mint a késő ősz most és mindörökké, ha süt a nap valamicskét.

Nem szeretek hivatalokba járni. Eszembe jutnak gyerekkori félelmeim, mikor önérzetem nem szívelte azt a kétszeres lenézést, amit a hatalomban lévő felnőttektől megkaphattam. A kötözködő körjegyző, a fenekembe néző körorvos, a teniszező báró, akinek nagy kutyái voltak, vitéz Erdélyi részeg-dührohamos szikvízgyáros, kétméteres kollégiumigazgatóm, későbbi főnökeim riasztottak. Még újságíró koromban is, mikor húszméteres szőnyegen botladoztam az íróasztal felé, hogy a természetbarát-mozgalom elnökétől tudakozódjam. De itt a celldömölki hivatal vezetője előtt olyan otthonosnak éreztem magam, mintha régi baráttal ülnék. Ez a rossebes ügy – mondta D. vasi tájszólásban, pedig alig ismertük egymást. Aztán gyorsan elintézte, és elindultunk a tiszta szemű alacsony sofőrrel barangolni miattam, valami baráti szerződés szerint.

Még nem gondoltam, valójában semmit sem tudtam, mit és hogyan írok majd erről a vidékről. Inkább őseim emlékezete meg Berzsenyi szeretete vonzott. D. úgy irányított ösztöneivel, hogy képzelődésem kielégüljön. Kalauzom tulajdonsága szerint értek a meglepetések, vagyis nem mondta meg, hová indulunk, én pedig ráhagytam magam. Az olvasóval is hadd játsszam valamicskét. Nézzük együtt társam rejtélyes tekintetét az autóban, kerek, kék szemeit, melyek tele vannak titokzatos álmodozással, nézzük sovány, mozgékony alkatát, mellyel cáfolja azt a hiedelmet, hogy minden vidéki vezető ember kövér és komótos. Nem mond előre semmit, csak – Hát, Pistám, így van ez, költő úr! – meg ehhez hasonlókat. Itt mindent ő ismer, s csak ő írhatná meg ezt a világot igazán.

A közeli Mesteriben régi és új nevezetességeket mutat meg. Az ódon, ezer évéhez öregedő templom belső falai zölden penészlenek, kívül az ácsolt harangláb kidűlőfélben annyira, hogy a gyerekeket a harangozó öregasszony nem engedi a közelébe. Jaj, de szerettem harangozni; a kisharang kötelét fél karral húztam, a nagyot kettővel, s szinte röpködtem a levegőben, lábujjhegytől a mennyezetig emelkedtem és estem néhányszor föl-le, s mikor már a kötélen csüngtem csupán, a kongás egyre lassult, lábaimat a kőpadlónak feszítve újra húzni kezdtem, így ringatóztam a harangzúgásban.

Újabb nevezetesség a mesteri meleg fürdő meg a hét határon híres öreglegények, akik nem léptek be a szövetkezetbe. Kapujukat zárva találtuk. Azt mondják, éjjel-nappal dolgoznak, s annyi marhájuk van, hogy csak fölváltva tudnak lefeküdni. Új házat építettek a régivel szemben, de nem lakják, az ablakok helyén tégla, ők meg ott élnek abban az istállósban. Minek dolgoznak ennyit? Idegen örökösöknek?

Autónk ugyancsak megfarolt a dűlőúti sárban, a Mesteri környéki pince felé majdnem leragadtunk. Az egyházashetyei Berzsenyi Tsz vezetősége, Kerék Lajos elnök, Vajda Lajos elnökhelyettes borkóstolóra hivatalos Kocsi Károlyhoz, a szövetkezet párttitkárához. Mi is szívesen látott vendégek, hiszen valamennyien, ahogy tapasztaltam, évődő barátságban vannak D.-vel. A pince módra vall, mint általában ezen a környéken, a félhegy-dombokon a többi is. A láva nem tudott kitörni, csak fölpúposította a földet, s tüzét a borba szublimálta. Keveset ittunk, inkább kóstolgatva társalogtunk sokféle érdekes és érdektelen dologról. – A betonos istállókban az állatok elkedvetlenednek – mondta Kocsi Károly. D. tudhatta, ez a legjobb alkalom megismernem őket, hiszen ők gazdálkodnak a régi Berzsenyi-birtokon, igazán érdekelhet. Hirtelen megvilágosult bennem a döntés: ezt a vidéket Berzsenyi nyomaiból írom meg.

Hát akkor induljunk a közeli Sömjénbe! Ott töltötte fiatal házaséveit a tekintetes úr. Néhány év után megint visszakerültem, s kíváncsian tudakoltam, változott-e valami azóta. Még alakoskodásra is hajlandó lettem volna: én vagyok Berzsenyi, s Nikláról visszajöttem elhagyott birtokomra. Az utcán megtaláltuk az óriás, szemüveges tanácselnököt. Elvitt bennünket a Berzsenyi-pincé­hez. Renoválták látogatásom óta, akkor még olyan volt, mint egy várrom, hatalmas vadparajok zöldelltek födetlen padlásáról. S íme, elmúlt a szégyen, megcsináltatták félmillióért. Fönt egy terem és egy kisebb szoba, alul a föld alá nyúló pince. Igaz vagy nem, azt mondják, bíráló cikkemmel én is hozzájárultam, hogy most bükkfahasábok égnek a kandallóban. Arra gondoltam, jó lenne itt huzamosabban elidőznöm, s annak lenne a legnagyobb pikantériája, ha Berzsenyinek innen írnék rendszeres beszámolókat, elbeszélgetnék vele magányomban még arról is, hogy a padláson egér zörömböl, miegymás. Dömölky Lídia tőrvívó világbajnoknő családi bútorai között ülnék. Aztán elmennék a tanácselnök barátjához, akinek új présháza mellett van egy régi pince, elnézegetném, mint most is az enyhe novemberi alkonyatban. Zsúpja majdnem a földig ér, szinte belepi fehérségét. – Majd ezt is lebontják – mondja az elnök barátja –, hiszen még ablaka sincsen. – Ne tréfáljon! Ez egy népi építészeti érték. – De úgyis hiába mondom, ha akarják, lebontják. A hagymás szalonnazsírt nagy karéj kenyerünkre csöpögtettük, jólesett a pintesüvegből inni, boldogok és időtlenek voltunk. S arra gondoltam, nyugalmas életet élnek-e ezek az emberek? Vagy csak úgy tűnik, mikor vendégül látnak? Boldogok-e? Köznapjaikba kell néznem!

(Nap Kiadó, 2018)