Czóbel Minka: A vasút

Csúszik-mászik a földeken,
Mint egy kigyó, mint egy állat,
Maga után, mint a csiga,
Hagy egy fényes hosszú szálat.

Bebúvik a hegyek közé,
Fúrott odújába vész el,
Folyamokon által siklik,
Öntudatlan állat-észszel.

Belsejében változatlan
Számtalan lény helyét lelé,
Mindet magával ragadja
Sorsa elé, sirja felé.

Nappal szétterül mezőkön,
Ingó-lengő füstje árnya,
Éjjelenként – mely ragadja –
Mintha tüzből lenne szárnya.

Fénybogárként szállingóznak
Sziporkák nagy vasfejéből,
Sugár árad a mezőkön
Világított belsejéből.

Itt elillan, ott felvillan
Lámpásinak tündefénye,
Mig eltünik zúgva szállva
Bársony-sűrű sötét éjbe.