Cyrano

Szemelvények Tallián Mariann kötetéből

Mert magamat kigúnyolom, ha kell,

De hogy más mondja, azt nem tűröm el!

A nézőtéren döbbent csend fogadta a jelenetet. Mindenki a páholyokat leste, hol tűnik fel Cyrano.

– Hol van? Hol van Cyrano? – kérdezgették nyakukat nyújtogatva.

Az emeleti páholy hátsó, sötét zugában ült, lábát feltette a széksor támlájára, de laza tartása ellenére egy robbanni készülő vulkán erejét fojtotta magába. Felállt, hányaveti módon ráült a páholy korlátjára, mire a tömeg zúgolódva hátrálni kezdett. Föléjük magasodott széles válla, magas termete, melyet az elegáns, sötétkék kadétviselet még szemet gyönyörködtetőbbé tett. Különösen férfiassá tette nemes álla, elegáns fejformája, melyet divatosan keretezett sötét, hullámos, hosszú haja, homlokán pedig a széles karimájú, fess, tollas kalap, mely leárnyékolta arcvonásait.

– Fizesd ki az elmaradt előadást, ha már ilyen nagyra vagy! – hadonászott felé mérgesen a színházigazgató.

– Nesze, itt az erszényem! – vetette oda laza mozdulattal arannyal tömött erszényét Cyrano.

Ahogy elhajította, felnézett és arca kivillant a kalap alól. A tömegben egy-két sóhaj, szitkozódás és a döbbenet szavai reppentek fel, amint meglátták a férfi kitüremkedő, hatalmas orrát. Az átlagosnál kétszerte nagyobb, hosszúkás orrot, mely elcsúfította a jóvágású férfi ábrázatát.

– Tán nem tetszik, amit láttok? – csattant fel Cyrano.

– Úristen, mekkora ez az orr! – sziszegte elkerekedett szemmel Fanyar úr.

– Mit mondott? – kapta oda a fejét Cyrano, majd lendületesen levetette magát az erkélyről, egyenesen a terem közepére, és kivonta a kardját.

A hölgyek felsikkantottak, az urak elismerően bólogattak.

– Egyáltalán, kicsoda ön? – kérdezte Cyrano, és kardhegyével megpödörte Fanyar úr kackiás bajszát.

– Biztosíthatom, hogy nem vagyok akárki. – Fanyar úr felnézett a grófra, aki biccentett egyet a fejével. Marcona emberei hirtelen köréjük sereglettek.

Cyrano észrevette a turpisságot és egyre indulatosabbá vált.

– Á, nem akárki, szóval valaki! Tehát egy a sok valaki közül, aki lépten-nyomon hajlong és pöffeszkedik, az orrát fennhordja, de a hátsóját mutogatja! Egy a csúszó-mászó, másokon átgázoló, felfelé hízelgő talpnyaló a valakik országából, ahol a rangot hölgyek megrontására és ártatlanok meghurcolására használják – szólt cinikusan, és Roxánra pillantott. – Ön tehát az én szememben egy nagy senki – jegyezte meg csípősen a muskétás. Fanyar úr nem tántorodott meg. – Mélyen tisztelt Senki! Mit is mondott az előbb? – kérdezte ingerülten Cyrano.

– Csak azt mondtam, hogy az ön orra nagy – ismételte lassan, pökhendi modorban Fanyar úr.

A kadétok már hegyezték a kardjukat. Ismerték Cyrano természetét – jól tudták, ha valaki az orrára tesz megjegyzést, ott kő kövön nem marad. A hölgyek izgatottan bújtak lovagjaikhoz, a férfiak összetűzése felhergelte vágyaikat. Roxán elpirulva figyelte az eseményeket, semmi sem volt érdekesebb számára, mint amikor unokabátyja kardcsapásait elmés megjegyzésekkel fűszerezte. Cyrano jól tudta ezt, felnézett és rámosolygott unokahúgára. A szépség viszonozta azt, és a fiatal hölgy csillogó tekintetének ösztönzésére kitört az eddig visszafojtott vulkán.

Cyrano felemelte a karját és vívni kezdett. Olyan vehemensen csapott le pengéjével, minden szóért és szúrásért úgy küzdött, mintha az lett volna életének utolsó pillanata. Kardforgató tudománya a legjobb kadétok közé emelte, és ezt mindenki tudta. A publikum izgalommal várta a megváltozott programot.

De Fanyar úr sem volt rest és bátran vállalta a harcot. Cyrano folyamatosan támadott, egyik páholyból a másikba ugrott, míg Fanyar úr botladozva hátrált előle. A hölgyek sikítva szétrebbentek. Miközben kardjuk pengéje csattogott, Cyrano saját orráról filozofálgatott.

– Az én orrom nagy? Csak így egyszerűen? Tán nem tudná elmésebben előadni, hogy az orrom görbe, mint a bárd, és hosszú, mint a vízikrokotevefánt? Kerek, mint a dinnye, és húsos, mint az ön segge! Hopp! – élcelődött, és máris szúrt egyet ellenfele tomporába.

– Jaj, ne! – kapott a hátsójához Fanyar úr.

Ezt kihasználva Cyrano egy hirtelen váltással átszúrta ellensége kalapját és olyan lendülettel hajította el, hogy az széles ívben szállt át a közönség feje felett, egyenesen a kijáratnál álló fogasra. Csakhogy a kalappal együtt a barna póthaj is elrepült és a büfépulton díszelgő torta tetején landolt. A publikum hangosan kacagott, Fanyar úr megalázottan állt kardját leeresztve.

– Magamat kigúnyolom, ha kell, de egy Senkitől nem tűröm el – hajolt meg, kalapját barokkosan elegáns, körkörös kézmozdulattal megforgatva a győztes. Majd széttárta karját, körbefordult és mélyen meghajolt. Kitört a taps, az éljenzés. Roxán mosolyogva nézett rá.

– Különben is, hogy merészel egy színésszel így bánni? Nem tudja, hogy a gróf pártfogoltja? – kakaskodott Fanyar úr és pengéjét újra hadba állította.

– Pártfogolt? – kacagott Cyrano cinikusan, de vészjósló tekintete ijesztően villogott.

Támadásra lendült, és vívtak tovább. A lépcsőn felfelé, küzdőtársát maga előtt toloncolva elmélkedett Cyrano. Fanyar úr, ahogy csak bírta, hárította a csapásait.

– Az lehet egy senki, egy utcáról felszedett, tehetségtelen fajankó, akit felcicomáznak, ráaggatnak divatos göncöket, aztán kikiáltják tehetséges úttörőnek, és íme, már kész is a pártfogolt. Tán én is legyek ócska utánzat, mímelő papagáj, akit betanítanak énekelni, mosolyogni, de legfőképpen talpat nyalni? Nem, köszönöm, de nem!

Végezetül megszúrta Fanyar urat, akinek a zubbonya ujjából csepegni kezdett a vér. A hölgyek félájultan szédültek el, kísérőik karjaiban találva oltalmat. A kadétoknak több se kellett, hisz balhéra vágytak, és menten nekiestek a gróf embereinek. Pengék csörrentek, és a fiatalurak büszkén, tudásukat fitogtatva harcoltak. Kitört a botrány. A csetepaté alatt a sokadalom kapkodva menekült. Roxánt a donna gyorsan kimenekítette a páholyból. Cyrano tekintetével kísérte a lányt és a gyáván menekülő grófot, majd utánakiáltott:

– Roxán!

De Roxán hiába próbált válaszolni, a nagy felfordulásban elsodorta őket egymástól a menekülő emberáradat.

 

 *

 

Roxán Cyrano kíséretében bevonult a hátsó szobába.

– Roxán, kedvesem, gyönyörű vagy és csinos, mint mindig – kínálta hellyel Cyrano, de Roxán nem fogadta el, inkább a boltíves ablak párkányára ült, és miközben beszélgettek, az üvegkazettás ablakon át kifelé nézelődött.

– Miben segíthetek? – motyogta elpirulva Cyrano. – Illetve segíthetek? – nézett maga elé zavartan. – Jobban mondva… Azt szeretném mondani, hogy olyan jó látni téged – nyögte ki végül.

– Emlékszel, gyerekkorunkban mennyit játszottunk együtt? Vesszőt hegyeztél és azzal kergetted el a kutyákat, macskákat – nevetett a lány. – Akkorákat suhintottál!

– Te pedig összefontad a kukoricacsuhé hosszú szálait, szemet, szájat rajzoltál rá, és azzal babáztál – mosolygott Cyrano.

– És arra emlékszel, hogy amikor nagyobbacskák lettünk, úgy tizenkét évesek, te megkergettél engem? Bele a folyóba! Aztán utánam szaladtál és eljátszottuk, hogy kimentesz. Segíts, Cyrano, megfulladok, segíts!

Cyrano és Roxán eljátszotta a gyerekkori jelenetet: a férfi finoman átkarolta a lány derekát, felemelte, majd megpuszilta a homlokát. Zavarában fel-felnevetett.

– Emlékszem. Én voltam a szép királyfi, a megmentőd, és amikor végre kinyitottad a szemed, hálásan rebegted: szeretlek!

– Szeretlek – susogta Roxán is.

Egyszerre mondták ki a varázsszót, és egy pillanatra egymásba kapaszkodott a tekintetük, de Cyrano gyorsan elkapta fejét és szégyenlősen lehajtotta. Letette a törékeny testet, Roxán pedig átkarolta a férfi vállait.

– Ezt érzem most, Cyrano – könnyezett Roxán.

Cyrano megfogta a lány kezét.

– Ez a kis kéz, ez az aprócska fehér kesztyű – húzta le finoman Roxán kezéről. Vett egy mély levegőt és habogni kezdett. – Tudod…

– Tudod – szólt a lány is, és ismét egyszerre kezdtek el beszélni, majd összenevettek.

– Mondd csak, kedves… Kezd te – ajánlotta előzékenyen a férfi.

– Olyan figyelmes vagy, és okos. Tudod, ez az érzés, a szerelem – suttogta Roxán.

– A szerelem – sóhajtott Cyrano is.

– Megőrjíti az elmém. Nem tudok másra gondolni! – Egymás szájából vették ki a szót.

– Nem?

– Nem. Csak ez jár a fejemben.

– Csak ez?

– Elveszek a gondolataimban.

– Elveszel… Igen, ismerős, tudom, milyen ez…

– Ahogy ő rám néz…

– Ahogy te… Kicsoda? Ki néz úgy rád? – csattant fel Cyrano. – Kitekerem a nyakát!

– Jaj, ne! Ne! Éppen ezért jöttem el hozzád, hogy vigyázz rá, ne bántsd. Te vagy az egyetlen, akinek elmondhatom, mit érzek.

– Hogy szereted?

– Igen. Christian a neve. A te csapatodban szolgál.

– Az enyémben ugyan nem – jelentette ki a férfi, és megroppantak az ujjai, ahogy mérgében összeszorította a kesztyűt.

– Ma állt be az ezredbe. Ha kedveltél valaha, ígérd meg, hogy nem lesz bántódása! Kérlek, ne jelentkezzetek csatába! – esdekelt Roxán és összetette a két kezét.

Cyrano elhallgatott. Hosszan nézett a lány szemébe. Gyötrő gondolataiba mélyedt és közben önkéntelen mozdulatokkal simítgatta az összegyűrt kesztyűt.

– Sokat kérsz, Roxán, nem is tudod, milyen sokat. Milyen ember ez a Christian?

– Jó ember, kedves, illedelmes. A tekintete izzó, mint a parázs, és a lelkemet, mint a szikra, úgy tüzesíti. Miközben, ha látnád – sóhajtott egy nagyot – annyira, de annyira szép!

– Szép? – Cyrano tágra nyitotta a szemét. Ajkához emelte a fehér selymet, hogy eltakarja eltorzult vonásait. Lassan, szinte áhítatosan megcsókolta Roxán kesztyűjét, majd arcán halvány mosoly futott végig.

– Hüvelykujj, mutatóujj, középső ujj… – Mint gyermekkorukban, egyenként számolva húzta vissza a lány aprócska kezére a kesztyűjét. – Ne aggódj, Roxán, vigyázok rá, mint saját magamra – motyogta keservesen.

Hogy leplezze érzéseit, játékosan meghajolt, majd kikísérte unokahúgát. Pillantása Roxán sietős alakjára esett. Kezével intett és képzeletben megsimította Roxán tenyerét. A pék jókedvűen engedte el a donnát, aki a datolyás süteménytől kezdve a diós pitén át a csokitortáig mindent megkóstolt, és minden verset meghallgatott. Kezében egy titkos kis iromány lapult, amit aztán a keblei közé rejtett, és pirulva integetett a kedves, hasas péknek.

Amikor elmentek, Cyrano magára maradt és szerelme helyére ült. Lágy mezők fuvallatára emlékeztette az illat, amely Roxán után a levegőben szétáradt. Lassan beborult az ég, a sötétség árnyékot vetett Cyrano arcára. A boltíves ablak üvegén homályosan visszatükröződő arc, amelyet tegnap este a telihold fényében olyan szépnek látott, darabjaira tört. Meggyötört, ráncos arcáról egy fénytelen tekintet nézett vissza rá, és egy ormótlan, ocsmány, visszataszítóan rút orr.

Cyrano bánatos lett, mint egy elhagyatott csiga a Szajna mélyén.

*

A spanyol had a lassan oszló ködben a sáncok mögött megbújva, némán várakozott már hajnal óta, és cselesen kikémlelte a francia csapat mulatozását. Kivárták, amíg a kiéheztetett, tollas kalapos csapat alaposan berúgott, elfáradt, és akkor váratlanul lesújtottak rájuk.

A francia csapat kivont karddal rohant a sáncok felé. Élükön Christian és Cyrano kaszabolta az ellenséget. Egyszerre vívtak, fej fej mellett, a két férfi, akik a szerelemben vetélytársak voltak, de a háborúban bajtársak. Cyrano egyszerre három emberrel is megvívott, jobbra és balra egy-egy félfordulattal egyaránt lesújtott, a lendületből visszahúzott kardjával pedig az előtte álló ellenség fejére mért ütést. Christian kardcsapásait néha eltévesztette, hiszen szeméből patakokban folytak a könnyek. Hősiesen vívott, de bánatában összevissza csapkodott. Megzavarodott fejében a saját halála körül forogtak a gondolatai. Inkább Cyrano életét védte. A lány szavai visszhangzottak fülében:

„Akkor is szeretnél, ha csúnya volnék?”

„Igen!”

A kapitány lenne hozzá méltó, nem pedig én, a szépséges, ámde buta Christian – gondolta.

– Vigyázz! Sortűz! – kapta el Cyrano a fiút, és védelmezőn magára rántotta.

De már késő volt. Christian szívébe golyó hatolt.

Cyranóra nehezült az elernyedt, halott test, és egyre hűvösebb lett, vére lassan folydogált a zubbonyán. A két férfi arca szinte összeért, Cyrano szemére egy könnycsepp cseppent Christian csatakos arcáról. A szerelmi bánat és a hirtelen halál érzései egybemosódtak, amint Cyrano reménytelenül kapaszkodott az élettelen testbe. A körülöttük terjengő füstfelhőben egy felröppenő lángnyelv sercegve messze szállt, és a hallani vélt angyali szárnysuhogás egy másodpercre egybeforrasztotta a két alakot.

De ez a pillanat elmúlt, Cyrano barátja hóna alá nyúlt, felkapta, a kardcsapások és a golyózápor özönében visszavonszolta Christiant a táborhelyre. Ahogy visszaért, a hátramaradt és sérült katonák csoportjának közepén leterítette a testet a földre. Roxán a sátorból megszédülten lépett ki, kitépte magát Lölé szorításából és odasietett. Meglátta Christiant és felsikoltva térdre rogyott.

– Nem lélegzik!

Ráborult férje mellkasára és keservesen sírt. Cyrano csüggedten nézte a fiú elfehéredő arcát, és abban a pillanatban rádöbbent, hogy a szép arcú Christiannal együtt a titkuk is a múlté. A lány szellemdús szerelme, a levélíró Cyrano is meghalt, hiszen Roxán nem vár többé szerelmeslevelet. A remény, hogy legalább így, a szerelmeslevelek által dédelgetheti a mennyei érzést szívében, szertefoszlott. Roxán a halott véres mellkasára tette a kezét. A szétszakított zubbony alatt lapult az utolsó levél, melyet a sátorban írt Cyrano. Roxán magához vette a könnyekkel és vérrel áztatott papirost, és megcsókolta. Felharsant a trombitaszó, Cyrano megfordult és búcsút intett.

– Ég veled!

Katonatársa kezéből kivette a lándzsát, Roxán keszkenőjét magasra emelte és rátűzte.

– Lobogj, zászlócska! Roxánért mindent! – kiáltotta harsányan. Toppantott egyet a lábával, és nekivágott a dombnak.

Edmond Rostand Cyrano de Bergerac című drámája alapján.

Igor Lazin illusztrációival.

(Holnap Kiadó, 2022)