Testamentum

Juhász Gyula (1883–1937)

Nektek hagyom, ha innen elmegyek,
Szeretteim, e néhány dúlt jelet.

Míg emlékeztek rám, még él a hír,
De tovább ment a szenvtelen papír.

Nem én voltam a tárgy, csak az alany,
Most nyugszom csendesülve, daltalan.

Én tébláboltam, mint egy idegen,
S csak nótázgattam vérző vizeken.

Még nótám sem volt mindig az enyém,
De cirógatott túlvilági fény.

És környékeztek gomolygó ködök,
És Isten volt a tüllfüggöny mögött.

A látomás tűnt, megmaradt a dal:
A vén világban örök-fiatal.

Rontott, együgyű dal

Kosztolányi Dezső (1885–1936)

Van már jelenem, korom is van,

szívem menetel csodaszépen.

Művem minek is szaporítsam?

Habzik a Tejút a nagy égen.

Van tervem a kút fenekére,

csak még a mulás ne igézzen;

nem húz a halál huga félre:

járjak bakacsin köpenyében.

Van csöpp seregem, csupa testőr:

ellen nyila meg ne találjon,

nem röppenek el soha ettől,

itt tart a fiam meg a lányom.

Nem bánt sem a fény, sem a hályog

nem von paravánt a szememre:

kívül vagyok és belelátok,

kímél hatalom veszedelme.

Van gépkocsim is, csuda járgány,

lassan kopik az uzsorája,

nem vonz sem a bronz, sem a márvány,

szikkaszt a szonett Szaharája.

Túsza vagyok a szerelemnek,

még ha kicsinyég fel is őröl,

prédája a bősz elemeknek,

lángot csiholok a nagy Őből.

Minden soromat megidézhedd:

vállal-e hitet, haza sorsát –

nem ment föl az ész, sem az érdek:

szolgád vagyok én, Magyarország.

Csak néha a langy januárok

vonják a bilincset a szívre:

ásít valahol az az árok,

sápad a mesék arany-íve…

Nincsen menedék, vigaszág sincs,

angyalnevetés, koszorús ág,

nincsen kerités, ahol átints –

nem ment meg a bűn, sem a jóság.

Nem volt soha kincs, csak a térkép,

főnix porig ég, s hamujában

izzik az örök csereérték:

állunk az idő kapujában.