Lajtos Nóra írása Kaiser László Gyerekszoba című verseskötetéről

Különös világ a gyerekszoba. Tele megannyi kacattal és kacajjal, amit csak egy szülő tud úgy igazából értékelni, ahogyan azt kell. Kaiser Lászlóval apai-költői minőségében már találkozhattunk az elmúlt huszonöt év líratermései között, legutóbb például a Vándorok, vérebek, angyalok című válogatott és új verseket tartalmazó kötetében. Most viszont arra vállalkozott, hogy gyermekéhez, illetve gyermekéről írt költeményeit rostálja egybe. Kaiser László Gyerekszobája ugyanakkor nemcsak az apai ösztönszeretetet hirdető versek tárháza, hanem benne van az elengedés fájdalmas aktusa, és benne az elmúlás tapasztalata is: „Végül nem marad más / mint csak a félelem, / félelem, hogy végül nem leszel velem.” (Apadal); „mi lesz, ha messze / visz tőlem az ég, / hiány lesz minden, / hiány – és töredék.” (Rejtett rettegés)

Mert más belépni a gyerekszoba ajtaján, átlépni azt a bizonyos küszöböt, játékos jókedvvel, s látni, tapasztalni, hogy gyermekünk általunk csodálkozik rá a világra, s hozzánk bújva, kezét a kezünkbe téve maradunk egymásnak féltett kincsei: „Kezed könnyű, mint a harmat, / harmatkezed ideadjad, / gyermekkezed nagy kezembe, / végtelenből végtelenbe.” (Harmatkezed). Ezzel a költeménnyel együtt még számos más verseket is átemel a már korábban említett Vándorok… című kötetéből. (Pl. Hozzád hajnalodtam, Fogyó időben, A gyermekkor vég, Ördöglakat stb.) Az iménti kötetbe felvett Gyerekszoba, melyet lányának, a kis Helgának ajánl, a mostani versgyűjtemény mottóverse lesz, megváltoztatva a címet is: „A szobád nekem Galaktika”, amely valójában a korábbi Gyerekszoba című vers nyitósora. Már ebben a versben is jelen van a Kaiser-lírára jellemző ellentét és a (teraszos) ismétlés alakzata (felnőttek – kisdedek; csillaghullásig – hullásomig). A keretes szövegszerkesztést is előszeretettel alkalmazza a költő, van, hogy teljes strófaismétlést is olvashatunk, például a Valaki altatja gyermekét című versben. Van, hogy a cím és a költemény záró sora alkot keretet (A holnap peremén, Múltak holdudvarán), vagy a cím és az utolsó szó (Végleg). Egy apró filológiai megjegyzést tennék A gyermekkor vége című vershez: az első két sor rímhelyzetben lévő szavai eredetileg voltam-korban voltak, most felcserélve találjuk őket: korban-voltban. Kétségtelenül izgalmas játék ez a szavakkal.

A szülői szív szinte a meghasadás előtti pillanatáig jut el, az óvó-féltő apai szívé a fájdalmas visszaszámlálásig. Mert a gyerekszobát kinővő gyermek kezét egyszer el kell tudni engedni, s ha az emberi agy jól tudja, hogy ez az élet rendje, a szív olyan érzékeny belső műszer, amit nem lehet megtéveszteni. A leválás-elválás pillanatát rögzítve Kaiser László eljut a túlzásba hajló megsemmisülés pillanatáig: „Nem vagy velem, nem vagyok, / árva gyerek, elhagyott.” (Nem vagy velem). Ez az árvaságérzet mély nyomot hagy a költőben. A Néma monológban ekképp szólal meg: „Nincsen senkim, senkim nincs, / nekem csak a semmi kincs”. A kötet címadó verse nem más, mint a gyerekszobát elhagyni készülő gyermekkel való idilli-apai kapcsolattartás költeménye: „Innen téged idő űzött, / s idő röpít vissza majd, / innen mész el egyszer végleg, / gyerekkorod addig tart.” (Gyerekszoba)

A kötet utolsó versei az írásunk elején említett elmúláspoézis megnyilatkozásai, szinte Arany János-i epilógba hajlik az Annyi mindent című: „Annyi mindent kéne tenni, / annyi mindent kellett volna, / annyi minden nem lesz többé, / nem készültem holnapokra”. A múlt utáni sóvárgás nem öncélú kifakadása a költőnek: tudja, úton lenni nem mást jelent, mint majd egyszer „megérkezni”: „Odébb az út, mégis itt van, / ösvények a csillagokban. // Kételyek és bizonyosság, / bennem pokol és mennyország. // Némán megyek ide-oda, / nem kérdem, hogy mi micsoda. // Azt sem kérdem, ki kicsoda, / úton vagyok, ez a csoda.” (Úton vagyok)

Kaiser László Gyerekszoba című kötetében az eddig szétszóródva szereplő szövegek most egymás mellé illesztve egy koherens élményvilágot visznek színre, melyben az első ciklusban feltűnő apai szólam szinte észrevétlenül hajlik át a második ciklusban jelentkező magánember-költő szólamába. Ebben az apa-poézisben pedig igenis harsány hangon szólal meg a költő, mert tudja, s ki is mondja: „csöndben érted nem maradok.” (Hangos szavam)

(Hungarovox Kiadó, 2021)