Alig égett le az adventi koszorúnkon a negyedik gyertya is, alig hevertük ki szilveszteri másnaposságunkat, a karácsony múltával szinte egy időben jelentek meg egyes üzletláncokon belül a húsvéti csokitojások, csokibárányok, csokinyuszik. Ha jól belegondolunk, nincs ebben semmi újdonság: október végén már nem egy üzlet díszeleg üveggömbös karácsonyi díszben, és már a könyökünkön jön ki december végére a Jingle Bells zenéje. A Jézuska-várás összemosódott a Mikulással, egyes családoknál a Mikulás hozza a karácsonyi ajándékokat is. Ezzel csak akkor van gond, ha asztali dísznek mégiscsak feltesszük a betlehemi porcelánjászolt, mert azt valamikor a déditől örököltük, és a gyerek – kíváncsi természeténél fogva – rákérdez: kik ők?

A húsvéttal sincs ez másképp. Tudjuk, hogy a csokimikulások beolvasztásával, majd azok újraöntésével készülnek a húsvéti csokifigurák. A szalvétákon, bögréken, terítőkön is hímes tojásokat látunk, ugrani készülő kék vagy rózsaszín nyuszikat, csak a bárányok hallgatnak… Nincs időnk megállni egy-egy igényesebb húsvéti dísznél, s rácsodálkozni a húsvét misztériumára. Nem gondolom, hogy feszületekkel rakjuk tele a lakásunkat, és töviskoszorú legyen a bejárati ajtónkra akasztva. Vagy hogy ecetszagú legyen a mosdónk, és szögeket szórjunk a homokba. De ha legalább valami belső csöndet tudnánk az én-időnkbe szorítani, azt fontosnak találnám. Amikor nem halljuk az eszeveszetten szirénázó mentőket, a szomszédból jövő kaparó kutyaugatást, a kintről behallatszó fájdalmas gyereksírást. Csak bennünk villog kéken a mentő, bennünk vonyít a szerencsétlen eb, s bennünk sír fel gyermeki énünk. S amikor megértjük a húsvét fő üzenetét, akkor már semmi nem villog, nem vonyít és nem sír bennünk. Akkor hiába hallgatnánk a szomszéd templom harangját, mert azok sem zúgnak nagypénteken.

Valami különös tavaszi-megváltó illat öleli át a természetet. Egy-egy barkaág selyemkendőbe rejti bolyhos homlokát, majd egyszer csak megpattan a rügypikkely, és a téli álomból új életre kelnek a bimbózó csodák. A barkavesszőből koszorút fonok, elnézem, amint egymásba bonyolódnak a hajlékony barkaágak. Szép, ahogyan fésülködik a nap a csönd sűrűjében. Majd végigjárom a magam Kálváriáját: tizennégyszer nézek fel az égre, hátha meglátom a Megváltó arcát. Majd megpróbálom elhinni, hogy az idei húsvéthétfő nem torkollik áprilisi tréfába: s ha mégis feltámad bennünk a kétely, mely szerint a fűbe eldugott hímes tojások egy része ott marad a zöldben, és a húsvéti harangok sem értünk jönnek, akkor belépve házunk ajtaján enyhe mosolyra derül az arcunk. Nem vagyunk egyedül: asztalunkon ott ül egy csokinyuszi. Minket vár.

Lajtos Nóra