Részlet Endó Súszaku regényéből

Takamori jól ismerte Sibuját és a Sindzsuku-negyedet az összes lebujával együtt, de most már Gastonnak is sok emléke fűződött ehhez a városrészhez.

Miután leszálltak a buszról, elindultak az utcán, ahol még ilyen késői órán is nyüzsögtek az emberek. Gaston többször megállt, és körülnézett. Amikor egy mozi elé értek, úgy bámult az épületre, mintha valami eszébe jutott volna róla.

– Mi a baj, Gas?

– Takamori szan, azon az éjszakán itt sétáltam.

Gaston, aki attól fogva zavarban volt, hogy a marunoucsi állomásnál elhagyták a rendőrőrsöt, most végre nyugodtabbnak tűnt, és szép sorjában mesélni kezdte az előző napok eseményeit. A „pisilés” történetét a Hegycsúcs Hotelban, azt, hogy hogyan ismerkedett meg utcanőkkel, mit kapott tőlük enni, és hogy Csóteinél töltötte az éjszakát. Takamoriék mindezt most hallották először.

– Micsoda sztori, Gas! Tomoe, fogadjunk, hogy nem ismerted a „pisilés” szó másik jelentését!

A lány azonnal észrevette, hogy bátyja szeme felcsillan, mint mindig, ha egy beszélgetés közönséges irányt vett. Ezért aztán úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, amit mond.

– Tényleg, azt tudtad, hogy újabban az uncsi szónak is van egy másik jelentése? – bosszantotta tovább Takamori a húgát vigyorogva. – Gaston, ezt jó, ha te is megjegyzed. Az uncsi japánul kakit jelent, de mostanában más értelemben használják, mégpedig…

– Takamori, hagyd már abba!

– Nem, nem, hallgass ide, Gaston! Konfucius mondja, hogy ma keresd meg az utat, mert holnap talán már nem élsz. Tudom, Tomoe, hogy téged nem érdekel az igazság, de azért Gastonnak elmagyarázom. Szóval van egy másik szó, az oncsi, ezt a botfülűre mondjuk, akinek nincs érzéke a zenéhez. Uncsinak pedig újabban azt nevezzük, aki folyton megbukik a járművezetői vizsgán. Az un ugyanis a vezetés írásjegye, a csi pedig azt jelenti, bolond.

Hiába magyarázott Takamori, Gaston nemigen értette, miről beszél.

– Na és most jön a java! A gomi szó azt jelenti, szemét, de van egy japán háborús regényíró, Gomi Jaszuszuke, aki sorozatosan bukik meg a járművezetői vizsgán. Akkor ő a gomi uncsi? Szemét kaki? Ezzel a névvel nagy karriert futhatna be a Népegészségügyi Főosztályon!

Takamori Tomoe rosszalló pillantásaival mit sem törődve egészen addig szórakoztatta Gastont ízléstelen szóvicceivel, amíg az úti céljukhoz nem értek. Amikor áthaladtak a felüljáró alatt, meglátták a jövendőmondó asztalkáján a kis mécsest, amiből tudták, Csótei ma este is dolgozik.

– Gas, meglepjük az öreget?

Takamori javaslatára Gaston elvált tőlük, és egy villanyoszlop mögé bújt. Csótei két kezét az ölében pihentetve üldögélt az asztalánál, és merengve bámulta a gyertya lángját.

– Ó, hát maga az? – pattant fel lelkendezve, amikor megismerte Takamorit. Úgy tűnt, örül a találkozásnak.

– Szenszei, ma azért jöttünk, hogy jósoljon nekünk.

– Félek, nem sokra mennének vele. Szívügyről van szó? – kérdezte.

– Inkább elveszett tárgynak mondanám – felelte Takamori fülig érő szájjal.

Csótei azonnal rájött a turpisságra.

– Megtalálták Mr. Gast? – kiáltott fel sugárzó örömmel, de szomorúan folytatta. – Sajnos rossz hírem van számára. Egy sintér ma befogta a kutyáját, és elvitte. Sajnálom, miattam történt.

Gaston eltűnése napjától a kutya az öreg jövendőmondónál telepedett meg. Napközben az utcán feküdt a bárok előtt, és a pincérlányok etették maradékkal. Esténként, amikor Csótei elindult a szokott helyére dolgozni, a kutya utánasántikált.

– Öreg, ez a maga kutyája? – kérdezték a bárok részeg látogatói, amikor meglátták Napóleont. – Hiszen csupa csont és bőr.

– Nem, nem az enyém – válaszolta Csótei –, egy külföldi hagyta nálam, hogy egy ideig törődjem vele.

– Egy külföldi kutyája? Szörnyen néz ki szegény pára.

Napóleont aznap este fogta el a sintér. Csótei éppen az emeleti szobájában öltözködött. Haorit és hakamát vett fel a munkához. Szobája betört ablakán keresztül hallotta, hogy a bárokból kisereglett pincérlányok zúgolódnak odalent. Kinézett, és látta, hogy egy sintér ráncigálja a kutyát a nyakára kötött kötélnél fogva. Napóleon ellenállt, és igyekezett elszökni, de nem sikerült. A gyepmester megragadta, és a többi kutya közé dugta egy ketrecbe.

– Ez gyalázat! Engedje ki! Hát semmi emberség sincs magában? – kiabálták a pincérlányok, de a férfi válaszra sem méltatta őket. Bezárta a ketrec ajtaját.

Csótei a földszintre szaladt, és remegő hangon egyezkedni kezdett a sintérrel. A gyepmester az ellenvetéseit megválaszolva könnyedén leszerelte az öreg jóst.

– Bácsi, ebrendészeti szabály, hogy tilos a kutyákat így szabadon hagyni. Nézze csak, ennek még azonosító sincs a nyakán.

Takamori és Tomoe elszomorodva hallgatta Csóteit. Kellemes meglepetést szerettek volna szerezni neki. Gaston, aki a rejtekhelyéről hallgatta társalgásukat, előlépett. Olyan volt az ábrázata, mint aki mindjárt elsírja magát. Rossz volt ránézni.

– Napóleon szan… Kutya szan… – jajdult fel halk, gyászos hangon.

– Ne siránkozz úgy, Gas! A kutyákat legalább három napig őrzik a sintértelepen. Még sikerülhet megmentenünk.

– Hol van? Hol? – Amikor Csótei elmagyarázta, melyik telep lehet az, Gaston kijelentette: – Odamegyek. Most. Azonnal.

Úgy nézett Takamoriékra, mint egy gyerek, aki nagyon szeretne valamit. Végül nagy nehezen sikerült rábeszélni, hogy várjanak másnapig, de Gaston teljesen magába roskadt.

Takamori sosem gondolta volna, hogy egy kutya ennyit jelenthet valakinek.

– Mi is magával megyünk – jelentette ki Tomoe bátorító hangon.

Tizenegy óra felé járt, amikor Takamori és Tomoe Gastonnal együtt végre hazaért. A vendéget olyan lelkesen fogadta Sizu és Maccsan, mintha nyári vakációról hazatérő gyermeke lenne a családnak. Fürdővizet készítettek számára, és ebéddel kínálták. Az emeleti szobában tiszta ágyneműt húztak, és könnyű paplant terítettek a futonra. Gaston már rég nem aludt ilyen puha, meleg fekhelyen. Attól az estétől, amikor elhagyta Takamoriék házát, és Csóteinél, illetve a Szanja szűkös hotelszobájában szállt meg, gyakorlatilag ruhástul feküdt le. Este Takamori és Tomoe látta Gaston arcán, mennyire igyekszik anyjuk és Maccsan előtt mosolya mögé rejteni a Napóleon elvesztése miatt érzett fájdalmát.

Takamori Gaston futonja mellé húzta a sajátját. Amikor az éjszaka közepén felébredt, látta, hogy a francia férfi kicsit sem rá méretezett hálóingében az ablaknál áll, és az eget kémleli.

– Gas.

– Hai?

Takamori is föltápászkodott, és a sötétben cigarettára gyújtott. Csend volt. Takamori tudta, hogy Gaston Napóleonra gondol, ezért vigyázott, nehogy a kutya ügyére terelje a beszélgetést.

– Ugye, milyen szépek a csillagok, Gas? – kérdezte.

– Hai.

– Szereted nézni őket, igaz?

– Hai, szeretem.

Az éjszakai égbolton sűrű csillagcsoportok ragyogtak. Takamori még soha életében nem találkozott olyan egyszerű és tiszta szívű emberrel, mint Gaston. Ahogy a csillagok apró fényükkel igyekeztek megvilágítani a sötét égboltot, ugyanúgy igyekezett ez a férfi minden tőle telhetőt megtenni, hogy tiszta lelkével erőt adjon az embereknek. A tekintetét a Tejút fényesen ragyogó csillagaira szegező Gastont nézve Takamorinak hirtelen eszébe jutott a japán népmese a bambuszvágóról. Arról szól, hogy Kaguja hercegnő a Holdról leszáll a Földre. Nem lehet, hogy Gaston is a csillagok közül érkezett, és egy szép napon ő is visszatér oda? Takamori számára ebben a pillanatban nagyon is valószínűnek tűnt ez a lehetőség.

– Feküdjünk vissza aludni. Megígérem neked, hogy holnap megtaláljuk Napóleont.

(Jezsuita Kiadó, 2023; fordította: Nemeshegyi Péter SJ)