Részlet Végh Nóra könyvéből

Szélia elindul

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Tündérország. A helye pontosan ott volt – vagyis, ha igaz akarok lenni, akkor ott van –, ahol a mesékben írják: az üveghegyen túl, ahol a nap mindig felkelőben van. Csak ha épp álmosak az ott élők, akkor látják úgy, hogy alkonyul. Szó, mi szó, akár a hajnal pírja ég ott, akár a narancsvirágú napnyugta színezi meg a levegőt, Tündérországban mindig valami lágy rózsás fény vonja be a tájat. Ebben a rőtszínű, vibráló, rezgő fényben szeretnek élni a tündérek. Úgy mondják, ez melegíti fel a testüket épp annyira, hogy vígan lengedezzenek, de még nem égeti el őket, mint a delelő nap heve. Mert a tündérek teste más, mint a közönséges embereké. Inkább a gyertya lángjához hasonló: könnyű, híg közegű, csupa fény, de nem forró. A hajuk is fénylő, dús, aranyló fényfolyam, egészen világosszőke, s a hajszálak valami halvány derengéssel oldódnak bele a levegőbe. A szemük, mint két csillag az égen.

Ott, e szép Tündérországban élt egyszer egy tündér, Neptunusz csillagának leánya, akit Széliának hívtak. Mint a társai, olyan volt; mézszínű haja a földet söpörte, sőt, az erősebb szálak a felszín alá is benyúltak, s fényükkel kicsalogatták az elfeledett magokból a virágokat. S mivel Szélia igencsak szerette a táncot, apró lábacskái gyakran kerengették őt körbe a mezőkön. A rétek és erdei csalitok virágokkal lettek ékesek nyughatatlan, szapora léptei nyomán.

Egy nap, mikor épp megint táncos kedvében volt, annyit kerengett-bolyongott a tündéri erdőkben, hogy már lépni sem lehetett ott a sok virágtól. Ezért aztán egyre messzebb, az erdő mélye felé űzte őt folyton táncolni vágyó lába. Elragadtatottságában észre sem vette, hogy elhagyta a rózsafényű esthajnal honát, s egyre borúsabb, kopárabb erdőben lejti keringőjét. A fák itt már nem ezüstlevelű füzek voltak, ahol a fűzfa virágok pelyheinek lassú hullása akasztja meg az idő gyors folyását. Sűrű, sötét lett az erdő, csak a saját táncába révedt kis tündér nem vette észre, hogy már csak az ő törékeny teste szórja a fényt a boldog fákra. Egy-egy bátrabb vadalmafa ki is bontotta meglepett szirmait a váratlan tündértáncra, s a fagyos talaj is küldött néhány kíváncsi hóvirágot az örök tavasz eme eltévedt hírnökének a fogadására.

A kis tündér, kit nem melengetett már a rózsás napfény, hirtelen borzongani kezdett. A tánc, mely kimelegítette, el is fárasztotta, s ahogy lankadni kezdett, egyre inkább átjárta őt a sötét erdő hideg lehelete. Szélia megtorpant, és ijedten nézett körül. Csupasz, levéltelen fák nyújtották felé sötét ágaikat. Az ég türkizkékből lassan királykékbe, majd egészen feketébe váltott. Még utoljára, búcsúzóul feltündökölt az ég alján Tündér Ilona esthajnalcsillaga, majd az is magára hagyta az eltévedt leányt. Sötét volt, mint egy dobozban.

Csak Szélia haja fénylett, az ő lénye derengett csak, mint egy jókora szentjánosbogár a nagy feketeségben. Dideregve húzta meg magát egy nagy tölgyfa ölén. Az öreg, göcsörtös gyökerek közt felhalmozódott avar kínálta magát nyughelyül az eltévedt tündérnek. Lábait a rozsdás, zörgő levelek alá dugta, fénylő hajával magát jól betakarta, úgy hajtotta fejét álomra a vén fa törzsének egy kiálló göcsörtjén. Az álom úgy nyelte el őt, mint fű közt halkan sikló kígyó a megdermedt egeret: egyet sem moccant, s fáradt teste átadta magát az alvásnak.

Az éj pedig csendben körülölelte, keblére vonta; álmában eleredt a hó, lassanként belepte a tündéri testet. Az ég kivilágosodott, narancsszínbe váltott, s az ágakból mintha furcsa árnyak nőttek volna ki a hópelyhek visszavert fényében. Valami zizegett, sziszegett a levegőben. Szélia mozgásra, fura matatásra figyelt fel.

– Ki van ott? – kiáltott elfúló hangon. Hangocskája mintha egércincogás lett volna. Az éjsötétből ekkor előlépett egy árnyék. Egy hosszú, bíborlila színű köntösbe bújt alak állt előtte, aki csuklyáját mélyen a szemébe húzta. Szélia nem láthatta az arcát, csak sűrű hajának hosszú, csigás fürtjei bújtak elő a csuklya alól. Az illető egyáltalán nem hasonlított tündérre, inkább egy erdei boszorkafélére emlékeztetett. De Szélia ezt nem tudhatta. Soha életében nem járt még Tündérországon kívül. Megörült hát, hogy egy másik lénnyel oldhatja fel magányát, s a fura csuklyás alak egyetlen szótlan intésére felállt, s követte őt a mélysötét erdőbe.

A köpenyes lány egy barlang bejáratához vezette őt. Kívülről üresnek, lakatlannak hatott a borostyán függönnyel eltakart üreg. Belül azonban egy lakályosan berendezett otthonra ismerhetett Szélia. Az ismeretlen lány puha mohákkal bélelt párnák közé ültette a tündért, kinek bőre megsápadt, megfakult a fagyban töltött éjszaka után. A párnák között egy kis kézitükör hevert. Szélia megfogta, egy pillanatra belenézett, majd felsikoltott. Viaszfehér, ijedt arc nézett vissza rá a tükörből. Már a haja sem fénylett úgy, mint előző nap. Egész lényét valami vékony hártya borította. Bizonyosan a fagyott hópihék álltak össze jeges burokká a testén.

Szélia ijedtségét látva a kis boszorka kettőt tapsolt, mire annak kezéből a tükör mint nagy zöld varangy kiugrott, s vartyogó méltatlankodással ugrált a szoba sarkáig.

– Te valami varázslónő vagy? – kérdezte Szélia. Hangjának ártatlan csodálkozásán most először rezgett át valami félelem.

Majd megtudod, ki vagyok, ha itt lesz az ideje – válaszolta az ismeretlen – Egyszer magadtól is rájössz – azzal hátratolta az arcát eltakaró csuklyát, bíbor köpenyét levéve nekilátott, hogy a barlang egyik sarkában álló kandallóban tüzet rakjon. A fellobbanó tűz fényénél Szélia végre szemügyre vehette megmentője arcát. Ez a hószínű arc meglepően hasonlított ahhoz a képhez, melyet az előbb a békává lett tükörben pillantott meg. Csak orcái és szája volt pirosabb, s dús csigákban omló fürtjei egészen feketék.

Ahogy a tűz táncoltatta a fényét az idegen lány alakján, Széliának megint úgy tűnt, annak hajfürtjei eleven kígyók, s nem tudta eldönteni azt sem, hogy e csúszómászók sziszegnek-e, avagy a tűzre rakott nedves fahasábok adnak ki magukból időnként sivító hangokat. A jóleső meleg ellágyította, a tűz duruzsolása, pattogása feloldotta szíve rettegését. Vendéglátója főzni, kavargatni kezdett valamit a tűz fölött egy jókora üstben.

– Segíthetek? – szaladt oda Szélia – Ö… ö, izé, hogy szólíthatlak?

– Nevezz Liának! – mosolygott rá most először amaz. – Gyere, kevergesd egy kicsit te is a főztöm!

– Jó illata van – szagolt bele az étel gőzébe Szélia, miután átvette Liától a kanalat. Ahogy egymás mellett állt a két lány, olybá tűntek, mint két testvér: az egyik szőke, a másik fekete ugyan, de nevető szájuk, arcuk gödrei, mozdulataik, mind hasonlatosak. Csak Szélia búzavirágkék szemébe Lia sötét, kökényszín szeme nézett vissza.

– És most meséld el, honnan jöttél! – parancsolt rá Lia vendégére, miután leültek egymással szemben, s levesüket kezdték kanalazni.

Szélia pedig mesélni kezdett. Újra maga előtt látta a tündérréteket, a felkelő nap fényét, ahogy átsüt a rózsák szirmain, beragyogja a fűszálakat, a fák törzseit rózsafénybe vonja, s elnyúlt, hosszú árnyukat a földre vetíti. Látta az égen úszó aranyos szélű, szegfűszín felhőket, melyek fodrain át- meg átvillant a nap fénye. Mert Tündérországban soha nem takarja el teljesen komor felleg a napot, de mindig szemerkél valami gyönge harmat, s így a tündérek fölött mindig fenn ragyog az ezerszínű szivárvány is az égen. Néha nem is egy, hanem mindjárt kettő, vagy akár három is. Mesélt tündértestvéreiről, akikkel virágkoszorús fejjel körbe-körbe táncolták a réteket, és lábaik nyomán tarka virágokkal telt meg a mindenség. Arca kipirult, nem tudni, a meséjétől avagy a forró levestől. Hajába visszatért a régi derengés. Az emlékeibe révedt kis tündér újra boldog volt.

– Tündérek nem léteznek! – reccsent rá Lia meglepően szigorú hangon – Nincs itt más, csak ez a szép Kedves Erdő, és örök tavasz sincs, mert az évszakok váltakoznak. Tavasz, nyár, ősz, tél: így következnek egymás után. Hát te nem jártál iskolába?

Szélia hirtelen összezavarodott. Egyszerre maga is úgy érezte, álom volt az egész. Tündérországot talán csak az anyja találta ki, egy bolondos mese, hogy „jobban aludjon a gyerek”. Nincsenek a folyton langyos mezők, csak ez a rideg tél, ez a metszően hideg valóság, ami most körülveszi. Még jó, hogy Lia rátalált, különben tán meg is fagyott volna ebben a jeges veremnek mutatkozó világban.

– Mi az az iskola? – hebegte riadtan.

– Istenem, hogy te milyen buta vagy! Hát, ahol írni, olvasni, számolni tanítják meg az olyan kis tudatlankákat, mint amilyen te vagy.

– Írni, számolni? Az valami varázslattan? – csodálkozott továbbra is a tündér.

– Olyasmi – nevetett Lia, és bátorítón átölelte Széliát – Én amúgy nagyon jól tudok „varázsolni”. Akarod, hogy megtanítsalak?

– Igen! – örült meg Szélia – És muzsikálni, énekelni is tanítanak abban az iskolában? – Most meg Lián volt a csodálkozás sora:

– Éneklés? Hát az meg mi fán terem?

– Tudod mit? Te megtanítasz számolni, én megtanítalak énekelni!

– Jó! De most, Szélia, kérlek, bújj el, mert hamarosan jön az apám. Ő Balmaz, a Szaturnusz követe, aki nagy varázsló, és habár nem rossz ember, de rettenetesen szigorú. Majd csak akkor mutatlak meg neki, ha már megvacsorált. Evés után engedékenyebb, tudod?

Azzal elbújtatta Széliát, aki egy szekrény mélyén kuporogva, rettegve várta Balmaz, a nagy mágus hazatértét. Nem kellett sokáig várnia…

(Orpheusz Kiadó, 2020)