Szemelvények a kötetből

Botos Viktória

Lugasos

Levetkőzöm magam, és más álmában álmodom,
ugyanoda lépek, ahol már ott a lábnyomom,
hol szőlőtető alatt gyermekkorom illata,
s a remegő utcalámpa egyre csak hív haza.

A lugasnál balra fordulok, mert húz egy fakó,
sárguló időket idéző, vándor altató.
Portócsák közé, sebző kavicsok hadán át,
sírkövük alatt már egyiket sem találnád.

Bőrömre még rátapad a poros alkonyat,
még elér keze, összegyűr, egyre csak hajtogat.
De már nincs hova lépnem, nincs meg a lábnyomom,
levetkőztem, s már azt sem tudom, miről álmodom.

Foszlányok

Meghúzom magam csöpögő esőben,
betakarózom tejköd rostjaiba,
félek, szárazon mi válik belőlem.

Szélnek szirmaimra kell bontania,
s majd dohos szobában hulló törmelék
leszek, álmaim között nyomdahiba.

Riaszt egy pohár bor, de még töltenék,
talán karcos cseppjei majd felelnek:
hogyan fizessek el nem sírt könnyekért?

Bolygatnám, mit csitítanak a percek,
lennék üldöző, babérfává nőnék,
kifulladnék árnyékában a hegynek.

Használt kacajokból gyűjtenék rőzsét,
s míg az ég súlya vállamra nehezül,
vacogva a múlt lángja mellé dőlnék.

Féltem szeretni, de most rossz egyedül.

 

Gittinger Fanni Júlia

Memoár

Albán gyártmányú bunkerem hideg betonmélyében vacogva átgondolom életem. Üdvözletem! Gombás Béla vagyok, amerikai alattvalóim Mr. Bougard Fungus névvel illetnek, az utolsó életben maradt székely.

„– Jó napot, kedves Nézőink! Miután 2067-ben az akkor már autonóm atomhatalom Székelyföld hadat üzent a nyugateurópai országok nagy részének, az AEÁ-nak, valamint Oroszországnak, Észak-Koreának és Tádzsikisztánnak, kitört a harmadik világháború. A halálos áldozatok száma: 87 millió, ezek közül egy sem székely, inkább román, amerikai vagy német. A háború szinte porrá zúzta a világ gazdaságát, de egy feltörekvő székely–magyar párt olyan reformtervezetekkel állt elő, amelyek megmentettek mindnyájunkat. A neve Általános Kapitalista Társadalmak Közösségi Népfrontja a Megújult Keresztény Demokrácia Fiataljaiért, vezetője pedig nem más, mint Gombás Béla, akit ma már Csaba Királyfi Egyesült Angolszász Vidékei elnökeként ismerünk és szeretünk.”

Szeretnék előre szólni, tisztelt otthon tespedő olvasók, hogy a következő pár percben terhes nők tegyék le olvasmányos autobiográfiámat, vagy csukják be szemüket, hiszen ezt olvasva a magzat erős politikai nézetekkel jöhet világra.

„– Hogy megismerjék büszke vezérünket egy emberibb oldaláról: Mondja, Uram, mikor döntötte el, hogy elnök szeretne lenni?

– Egyszer, még kisgyermekkoromban rettentő inger tört rám, hogy pontosan fogalmazzak: őrült üríthetnékem támadt, ám nem leltem dolgom elvégzésére alkalmas helyet. Szóval letolva gatyámat, meztelen sejhajomat feltárva, egy nyilvános park füvére pisiltem, közben anyám hónom alatt átkarolt, és szidott. Ezután ez a gondolat fúrta be magát az elmémbe: Miért ne pisilhetnék akkor és ott, ahol és amikor kedvem tartja? Miért ne lehetne az egész világ a saját személyes árnyékszékem? Emlékeznek még a mottómra?”

Egyszerre skandálta a világ: Együtt. De miért is? Négyharmaddal győztem a választásokon. Megnyertem magamnak a liberálisokat, a konzervatívokat, a pragmatikus cinikusokat is, akik addig még nem szavaztak.

„– Úgy hiszem, mind tudjuk, mi a következő kérdés, amit fel kell tennem: Ön kivezette nemcsak saját országát, hanem a világot is egy olyan gazdasági válságból, amikor a fontot az utcán söpörték a koldusok, és euróból meg dollárból hajtogattak origamit az óvodákban. Hogyan? Erre szerintem mind kíváncsiak vagyunk.

– Hogy őszintén megmondjam… Pillanat, a sajtósom felé fordulok… Lehetek őszinte? Rendben, megkaptuk az igent. Szóval, hogy őszintén megmondjam, nem tudom. Csak jókor voltam jó helyen egy jó ötlettel.”

A beiktatásomat követő első huszonnégy órában felszámoltam a pitiáner bűnözést, és folytattam azt, amit már a brit imperialisták is elkezdtek, Ausztráliába nemcsak betelepítettem az elítélteket, hanem börtönné változtattam az egész kontinenst. Senki sem akart Ausztráliába költözni.

„– Uram, sok tévhit övezi az ön családi hátterét, ám én szeretném ezt egyszer és mindenkorra tisztázni. Kérem, igaz az, hogy apja és anyja édestestvérek voltak? És hogy ön, megtagadva családját, önként vonult be egy árvaházba tizenkét éves korában?

– Igaz. Ám sosem voltam igazán árva, hiszen már akkor is éreztem a választópolgárok szeretetét.”

Anyámmal egy ciszta végzett, apámmal egy meggymag okozta titkos vakbélgyulladás, velem a kettő keveréke fog, a létező legsúlyosabb betegség, a politika.

„– Ön a nemzet szexszimbóluma, a férfiideál megtestesítője, kétszeres nyertese az Év Csődöre díjnak. Mit gondol erről? Teher, vagy ellenkezőleg, áldás?

– Komoly, monogám kapcsolatot folytatok több nővel is, amelyre sötét árnyékot vet szépségem fénye. Olyan irracionális elvárásoknak kell eleget tegyek szexszimbólumi státuszom miatt, amelyekkel egy átlagos férfinak nem kell szembenéznie. De én nem vagyok átlagos, és férfi is csak pár éve.”

A folyamatos orgiáktól komoly depresszióba estem, és a poszttraumás stressz folytán képtelen vagyok még mindig zárt, sötét, műanyag lepedőkkel kibélelt szobákba belépni.

„– Ha megengedi, szeretnék idézni az ön kampánybeszédéből.

– Csak tessék.

– »A Párt egy kötél, a kérdés, hogy mászásra vagy akasztásra használják. Legyen nálunk zöldebb egy levél, mint más városban egy egész bokor. Menjünk ne is előre, de ne is hátra. Menjünk átlósan! Kell még valamit mondanom? Érzi még valaki a lelkesedést magában a demokráciáért? Remélem, nem. Szavazzanak rám. Tegyünk úgy együtt, mintha tudnánk, mit csinálunk!«

– Milyen jót szóltam.”

Most pedig, majdnem nyolc évvel később a szabados kapitalizmus meghozta gyümölcsét. A szemét először felemésztette a tengereket, odalett minden hal, korall és vízi kereskedelmet folytató ország. Amikor az utolsó teknőc is egy nejlonszatyorba akadva nyűglődött, a nap végzetes sugarai áttörtek az elvékonyodott, néhol hiányos ózonrétegen. A lakosság egynegyede rákos betegségben hunyt el, kétnegyede elfonnyadt az aszályban. A maradék az én irányításom alatt serényen szaporodott, és próbált túlélni egészen az idei év közepéig, amikor marsbéliek, más szóval EL-ek (egzotikus létformák) szállták meg a planétát, és nem maradt más utánuk, csak csont, hamu és árvák meg én. Előlük bujkálok most is, hisz jómagam vagyok az egyetlen alkalmas és életben maradt egyén, aki továbbviheti az emberiség lángját; rám fáj a foguk – esetükben szájtekervényeik, amely szaglintószervükként is szolgál.

Kopogtatnak, kipislantok, egy EL áll az ajtóban. Meglepődöttségemben félrenyelem az eddig számban szopogatott fogpiszkálót. Azt hiszem, most megdöglök. Alászolgája!

Jancsó Nóra

Kártevők

A hajnali szmogban épphogy sikerül elugranom a szemetes mögül, ahogyan az életunt munkások kiöntik a hulladékot. Émelyítő szagú konzervek és kiürült borosüvegek zuhannak a kocsi hátuljába, apám szemétmaradványai ismeretlenekével keverednek. Ahogy próbálok elsurranni a helyszínről, üvegszilánkba taposok. Sebet ejt csupasz talpamon, egy vékony, bíbor csermely indul útnak belőle. Így jár, aki későn kel.

A napkorong még meghúzódva vár a tömbházak mögött, de a pirkadat első sugarai már az aszfaltot cirógatják. A városi zajok szimfóniája halkan duruzsol, és a megszokottnál kevesebb ítélkező tekintet üdvözöl, ahogy arrébb kódorgok, és leporolom magam. Hosszúra nőtt körmeim beleakadnak szőrmebundámba, miközben egy kikukázott szendvicsmaradványt habzsolok. Megszenvedtem érte, majdnem egy patkánycsapda áldozata lettem – amit aztán megtartottam, hátha még felhasználhatom –, szóval úgy érzem, kiérdemeltem. Apám legalább véletlenül hagyott egy kis alamizsnát szégyellt porontyának. Néhány jókora harapással eltüntetem, továbbállok, mielőtt a lakása előtti szemetesnél összefuthatnánk. Azért a látszatot mégiscsak fenn kell tartani. Nagy, szederre emlékeztető szemével biztosan szégyenkezve tekintene rám, de bennem a korgó gyomor és emésztő bosszúvágy mellett már nincs helye a szégyennek.

Megbújok az eresz alatt a sarkon, csak a bejárati ajtó csapódását hallom. Biztosan ő az, vaskos lábai ismerős kopogásához ezúttal magas sarkú topánkák hangja társul. Megvárom, amíg eltűnnek a téglavörös falak rengetegében, mielőtt közelebb settenkednék az ajtóhoz. Amikor a rövidnadrágot és felemás bokazoknit viselő, csipás szemű férfi kitárja az ajtót, egy gyors mozdulattal én is besurranok mellette. Ahogy befurakodok, a vaskos fémlap szinte nekicsapódik gyenge vállamnak. Végre kitárom megvetett apám ajtaját.

Friss bacon- és sajtszag köszönt rám a földszinti lakásba lépve. A függönyök résnyire elhúzva, a szobát egy falatnyi fénycsóván keresztül tölti be világosság. Lépteimre halvány vízcseppek kenődnek el a márványpadlón: nemrég moshattak fel. Óvatosan közelítek, amíg a mennyei illat el nem ér hozzám. Észreveszem az asztalon heverő ételmaradékot. Az ajtótól nem messze elhelyezem a begyűjtött csapókaros csapdát – már csak a biztonság kedvéért is –, utána azonnal engedelmeskedem a túlérett szilva hívásának. A gyümölcs kéreti magát, szinte legurul az asztal sarkáról. Egy vadállat mohóságával vetem rá magam és habzsolni kezdem, amíg kissé le nem nyugszik zakatoló pulzusom. Aztán egy másik szilvát is megragadok, de azt már kimért lassúsággal ízlelem. Összehasonlítom képzeletemet a valósággal. Mind a tizenhat fogammal beleharapok, de amire igazán kiélvezhetném a zamatát, máris köphetem a magot kiábrándultan. Következő prédám egy nyitott halkonzerv lenne, félig kibontott fémfedelével szinte kacérkodik velem, amikor egy ismeretlen zörej csapja meg a fülem.

A folyosó felől érkezik. Ha nem vonja el a figyelmemet az éhség, óvatosabb vagyok. Teljesen bebújok az asztal alá, így talán késleltethetem a találkozást, hátra észre sem vesz. Sohasem volt az a figyelmes fajta, de az asztalon heverő szilvamag túlságosan árulkodó jel.

– Tudom, hogy ott vagy! – hallom apám ismerős hangját. A hangot, amivel kislánykoromban dorgált. Muszáj lesz felfedni magam.

– Szia, apa! – mondom, miközben előbújok. Hangom a megszokott alt helyett gyámoltalan cincogáshoz hasonlít. Ő az ajtókeretnek támaszkodik, és messziről néz, mintha irtózna tőlem. Felemészt ez a szertartásos síri csend, érzem, ahogy a tekintete ízekre cincál. Kezdetben a kétes foltokkal díszített bundámat vizslatja, majd a sebet, amiről korábban letöröltem a vért. Most úgy érzem, metsző pillantásától újra kiserken. Megalázó, de megpróbálok szánalmat keltő mosolyt erőltetni arcomra – mindig is ellágyította a védtelenség, talán ezúttal is beválna, ha nem venné észre hiányos fogsorom, azt a gyéren eloszló tizenhat fogat. Az undor kioltja benne az együttérzés minden lehetséges szikráját.

– Egyél valamit, mielőtt elmész! – mondja.

A hűtő felé indul, széles háta a beáradó fényben szinte izzik, így még irtózatosabb, mint amilyen a súlyos árnyékban volt. Talán a sötét az oka, hogy nem veszi észre a csapdát, talán csupán megrészegült saját kedvességétől.

– Te patkány! – üvölti nekem, ahogy máskor is szokta, miközben lábából patakban ömlik a vér, az arca pedig eltorzul a fájdalomtól. Már nem képes megbántani, ahogy régen, csak a helyzet abszurditása zavar.

Pál Andrea Bernadett

Kamilla virága

A Csomád lábánál elnyúló végtelen fenyvesek között élt Kamilla. Régi faháza körül hatalmas fák ágaskodtak az ég felé, otthont adva az erdei állatoknak. Ha jött egy nagyobb fuvallat, érezni lehetett a levegőben terjengő kénes szagot, amelyet a Büdös-barlang árasztott magából. A tisztást, ahol a ház állott, csipkebokrok szegélyezték, de aki alaposabban körültekintett, láthatott áfonyát, szedret, berkenyét is, az avarból huncut mosollyal kikandikált néhány pirosló erdei szamóca; nagyobb esőzések után gombák egész serege vert tanyát. A közelben friss borvízforrás tört fel a föld mélyéről, lomhán csordogált medrében, mintha nehezére esne utat törni a völgy felé.

Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafarok, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért. Palástfű vagy pásztortáska teáját ajánlotta alhasi megbetegedéseik ellen, lándzsás útifűvel tudott szolgálni szamárköhögésre, de gyógyított már tífuszt is mezei kakukkfűvel és körömvirággal, sőt még egy vénleányt is kikúrált orbáncfű ülőfürdővel kóros hisztériájából.

A jósláshoz is értett. Fiatal lányok csapatosan jártak hozzá, hogy jövendőbeliük nevét kitudják. Általában két lovat fogtak az ócska szekér elé, majd több órán át zötyögtek a kivert földúton, hogy némi sajt és tojás fejében Kamilla elmondja, mely férfiúktól kaphatnak hamarosan csalfa szerelmet. Megesett egyszer, hogy a javasasszony nem jó nevet talált mondani, rá három napra temetést kongatott a falusi rézharang.

***

Tizenkilenc év körüli lány ácsorgott Kamilla kunyhója előtt. Miközben türelmetlenül egyik lábáról a másikra állt, kényszeres mozdulattal igazgatta magán hímzett ingjét. Jómódú, keresztény családból származott, fekete haja lágyan omlott vállára, ragyogó szemeivel hol a távolabb legelő lovát figyelte, hol az erdő sűrűjét fürkészte. Dél óta várakozott kitartóan, de az asszony ma a szokásosnál is később tért vissza a begyűjtésről. Már késő délutánra járt az idő, amikor a lány megpillantotta Kamillát közeledni, akinek sötét haja csapzottan szemébe lógott, karján piros karcolásnyomok húzódtak, vászonból készült kopott rokolyája földig ért. Kezében régi csihányzsákot cipelt, tele gyógynövényekkel. Amikor közelebb ért, meglepetten megállt, és ledobta csomagját, karjával megtörölte verejtékező homlokát. Kurta biccentéssel üdvözölte a jövevényt, majd vizet forralt, hogy vendégét teával kínálja. Leheveredtek a földre, sokáig hallgattak, csak az éjszaka hidege elől kasukba menekülő méhek dongását lehetett hallani.

– Kamilla néni – suttogta a lány –, terhet hordozok.

Az asszony sötéten izzó szemét a leányanyára emelte, és mélyen elgondolkodva beleivott teájába.

– Segít? – kérlelte a lány.

Kamilla percekig nézett maga elé azon töprengve, mit is feleljen.

– Tíz évre rá, hogy nővé lettem, kitört a háború – mesélte az asszony. – Engem, mint fiatal ápolót, azonnal a frontra vittek, hogy a sebesült katonákat ellássam. Tucatszámra szállították nap mint nap a haldoklókat, akik kétségbeesett üvöltése máig fülemben cseng. Legtöbbjük még az előtt meghalt, hogy a hadikórházba ért volna, némelyeknek én magam takartam le a szemét; ám azt a mai napig nem tudom megmondani, hogy a sok elrebegett ima vagy a rengeteg gyógynövény mentette-e meg annak a bizonyos tisztnek az életét, akinek később magzatomat köszönhettem. Kilenc hónap múlva, amikor a románok megszállták a székely medencéket, az erdő szélén, egy régi, romos kunyhóban kerestem biztonságos menedéket, hogy a születendő gyermekemnek ne vérszagú siralomföldön kelljen napvilágot látnia. Itt is nagyon hamar rám találtak, s még hat hónapos kora előtt három küldönc is érkezett, kezében egy-egy behívólevéllel. Inkább hűség és becsület, mintsem a sürgöny késztetett arra, hogy kislányomat féléves korában a környékbeli református lelkésznek adjam, jómagam pedig visszatérjek a frontra. Olykor még most is eltöprengek azon, érdemes-e eldobni egy ártatlan életet több száz másikért, amelynek többségét hant takarja vagy megnyomorodva él egy rég volt háború nyomasztó terhe alatt. Évekkel később visszajöttem az erdei kunyhóba, amelynek területéért hatalmak estek egymásnak, de igazából soha nem volt senkié.

Kamilla megitta utolsó csepp teáját is, majd – kezében az üres bögrével – ismét mély hallgatásba burkolózott. A pattogó tűz lángjai játékos kacérsággal csaptak fel az ég felé, vöröslő fényében a lány látta, miként ül ki a javasasszony arcára a keserű szomorúság. Sokáig ültek szótlanul, mindketten maguk gondolataiba temetkezve; egyszer Kamilla felállt, felizzította a parazsat, amikor még az is belemerült a léha szunnyadásba. Csupán a tűz újult erővel felhangzó ropogását és környékbeli tücskök virtuóz muzsikáját lehetett hallani.

– Miért nem ment a gyerek után? – kérdezte halkan a lány, hangja mélyről hatott, mintha elnyelte volna a közéjük telepedő nyomasztó csend.

Kamilla tekintetét ismét a fiatal lányra emelte, az est sötétjében csak körvonalát és ragyogó szemeit látta. Ő maga sem tudta, mit válaszoljon.

– A háború sok mindent elvett tőlem: szabadságom, fiatalságom, anyaságom – felelte Kamilla –, éppen ezért önkezemmel nem veszem el a lehetőségét, ha méltó anya nem is, de nagymama legalább lehessek.

Poloma Máté Pál

Megmaradt gyarmat

Különös téli reggel volt, talán mindez meg sem történt. A lány ekkor már egy hete nem hagyta el a város szélén kuporgó kicsiny házat, mert káosz lett úrrá a világon. Legalábbis ezt mondták az emberek. Régóta emlegettek sivár, nehéz időket, amikor mindenből kevés jutott, és némán fohászkodtak a kimondhatatlan tájakon lévő szeretteikért. Majd egy nap mindenki, aki képes volt onnan elindulni, végleg hazajött. Akkor kezdtek káoszról beszélni. Most pedig a lányt még a boltba sem küldték el, mint azelőtt, helyette anyja járt el mindenhová, ahová feltétlenül kellett. Miközben otthon mosott, a házban serénykedett, addig édesapja már pirkadat előtt távozott, és megöregedett az este, mire visszaért. A vacsoránál nem lehetett hozzászólni, merev arccal, némán evett, süketen a féltő kérdésekre. Dolgoznia kellett a vasútnál, amióta visszatért, azonban tudták, hogy most egyébbel is foglalkozik. Az asszony nem firtatta, de sejthette, mi történik.

– Perlekednek a férfiak – mondta egyszer lányának –, ilyenkor apádnak is megvan a saját dolga köztük.

– Miféle dolga?

– Beszélnek egymás közt, tanácskoznak, próbálják kitalálni, mit és hogyan csináljanak.

– Mit kell csinálniuk?

– Hát azt próbálják kitalálni. Azt akarják, hogy vége legyen már ennek a nagy felfordulásnak, addig meg inkább nem megyünk sehova. Biztonságosabb.

Ezen a fagyos, szokatlan reggelen a lány mégis bement a városba. Előző éjjel fáradt anyja belázasodott, sem a kakasszóra, sem a harangkongásra nem bírta elhagyni az ágyat. Urának viszont mennie kellett. Aznap az asszony forróságban fürödve, alig látó, csillogó szemekkel hívta magához aggódó lányát.

– Édes bogaram – suttogta erőtlenül –, írtam egy levelet a nénédéknek, ott van a kis asztalon, kérlek, vidd el a postára!

– Nincs jól, anyuka. Elmenjek a patikába?

– Nem kell nekem patika, csak add fel a levelet!

– Nem kéne itt hagynom.

– Csak menj!

A lány furcsa nyugtalansággal lépett ki a szürke, fagyott utcára. Mintha más lett volna a levegő, mások lettek volna a színek, máshogyan néztek volna le rá a házak, vagy csupán mert rég járt köztük, azért tűntek szokatlannak. Ember is alig lézengett odakint, azok is mind idegennek tűntek, egy ismerősnek sem köszönt az úton. Ahogy haladt egyre beljebb, eddig nem látott, kézzel írt, hevenyészett táblákat pillantott meg, amelyek feliratát képtelen volt leolvasni, a főtéren pedig mindenfelé ismeretlen zászlók lógtak alá súlyosan. Lépései egyre bizonytalanabbá váltak, majd a posta épülete előtt hirtelen megtorpant. Egy puskás, szuronyos legény álldogált a bejáratnál, aki azonban biztosan nem volt csendőr. Furcsa színű, idegen formájú zubbonyt és kalapot viselt, amibe még kakastollat se tűzött. Unott ábrázattal nézte a főutcát, mintha máshová kívánkozna, és úgy tűnt, észre sem vette a lányt, aki besurrant mellette a posta ajtaján.

Odabent nem az öreg postamesterrel találkozott, hanem egy köpcös, apró szemű, jámbor képű ember ült a magas pult mögött, aki épp csak felpillantott az érkezőre.

– Jó napot! – köszönt a lány hangosan. – Levelet szeretnék feladni.

A férfi nem szólt semmit, némán ügyködött tovább. A lányon ijedtség lett úrrá, de ránézett a kezében szorongatott levélre, és határozottan nézett fel ismét az idegenre.

– Bocsánat, kérem! – szinte kiabálta. – Levelet szeretnék feladni! – Még mindig nem érkezett válasz. – Elnézést!

A férfi felemelte tekintetét, gombszemeiben enyhe bosszankodással. Kilesett oldalt a bejárat felé, majd előrehajolva fojtott hangon magyarázni kezdett.

– Kérem, ezt így nem lehet – mondta.

– Tessék?

– Így nem segíthetek kegyecskédnek, rosszul beszél.

– Én?… hogy beszélek?

– Magyarul nem veheti igénybe a postát.

– Akkor hogyan? – ráncolta homlokát a lány.

– Hát csehül… csehszlovákul – javította ki magát sietve az új postás.

– De miért?

– Mert Csehszlovákiában vagyunk.

– Hol?

– Csehszlovákiában, ahogyan mindig is.

– Mindig?

– Persze, úgy pár napja, és mindig.

– Mi történt pár napja?

– A város nagy lelkesedéssel kijelentette, hogy mindig is Csehszlovákia voltunk, meg persze mi is csehszlovákok vagyunk, csak eddig nem tudtuk. Illetve akkor katonák is érkeztek.

– De most mindig, vagy pár napja?

– Ha most mindig, mivel most van, akkor mindig. Mit számít, hogy mióta mindig?

– Én… én ezt nem értem.

– Mindegy is – legyintett a férfi –, nem kell azt neked.

– És a bácsi tud olyan… csehszlovákul?

– Kérem, ez annyira nem lényeges.

– Miért?

– Mert itt senki sem tud.

– Jó, de… és a levelem? El kéne mennie Szegedre.

– Az sajnos nem fog menni. Az Magyarország, ugye, azt hiszem…, azok most vesztesek, és amilyen szeszélyesek a határok, ez most lehetetlen.

– De ott lakik a nénikém.

– Hát nagyon sajnálom őt, de nem lehet mindenki szerencsés.

– De anyukám beteg, ő küldött ide.

– Igazán sajnálom, de az előírás az előírás. Már eleve nem tehetek semmit, mert hát csehszlovák postában csak csehszlovákul, ahogyan illik. Most pedig menj!

Szegény lány tehetetlenségében lassú mozdulatokkal visszaindult. Nem köszönt el, csak elmerengve baktatott, maga mögött hagyva az idegen postát, az ismeretlen embereket, ezt az új várost.

Újabb hét telt el az otthon börtönében, a lány édesanyja hol jobban lett, hol ismét rátört a láz, néha már a levelet is emlegette, a választ várta. Közben édesapja egyre inkább elmélyült gondolataiban, egyre nőtt benne a feszültség, majd egy napon történt valami. Férfiak rohantak el a ház előtt, oda és vissza, kifelé és befelé a városba. Napközben a folyó felől visszhangos, ropogó zajok érkeztek, és éjjel apja nem ért haza.

Amikor másnap megérkezett, szorosan magához szorította feleségét és lányát, eltűnt belőle a szorongató aggodalom. Az asszony viszont nem gyógyult könnyen. Pár nappal később a lánynak el kellett mennie a patikába és a boltba. Félve indult el, azonban az utcákban nem voltak idegen táblák, sem zászlók, nem álldogáltak kint szuronyos legények, a bolt és a patika ott volt a helyén. A lány odanyúlt a kötényébe elrejtett borítékhoz, és útba ejtette a postát is. A régi, öreg postamester köszöntötte, aki bár szabadkozva, hogy lehet, nem egyszerűen, nem hamar, de eljuttatja a levelet a címzettnek. A lány hazafelé arra a különös reggelre gondolt, és arra, hogy ilyesmi nem is történhet.

Egy új tábla mégis volt a főtéren, de nem a legutóbbiak közül való, ez kőből készült, rajta szabályos betűk szépen vésve. Ki is tudta betűzni, de ekkor még nem értette: CIVITAS FORTISSIMA.

Volford Éva

Nyár végén

Csend ölelésében hűvös évszakok,
elmerülök, hogy a békém megleljem.
Iszapszínű, vajdasági tengerszem,
ami látott felnőni. És én vagyok

elég ragaszkodó, hogy még mindazok
után is, mit mások mondtak: szeretem.
Nyár végén nem kell, és nincs is egyebem,
csak mesék, miket a víznek súghatok,

miközben csukott szemmel ott lebegek
a nádas közelében, olyan könnyen,
mintha feloldozást nyertem volna, mert

felettem a felhők néma ketrecek,
ajtajuk becsukódik, záruk zörren,
s bezárok mindent, mi egykor fájni mert.

 

Holtak szigete V.

Arnold Böcklin azonos című festményéhez

Ezt az eget a Hold is kerüli,
csak egy obolosz villan fémesen.
Ezüstös fénye az egyedüli
a szigeten s túl a bérceken.
Szótlan víz sziklát mos félszegen,
sós lehelet a szél, nem susog.
Holt földbe fogódzva kéjtelen,
zöldellnek mégis a ciprusok.

Az égbolt a torkát köszörüli,
a viharfelhők sora végtelen,
nem tudja senki, mikor derül ki,
s lát-e még a sziget fényeket.
A föld naiv reményt dédelget,
mely, akár iszapra hullt sulyom,
lélektalpba fúródik élesen,
mint stratusokba a ciprusok.

Kőbe vájt sírkamrák név nélküli,
rég elhasznált lelkeket rejtenek.
Halálhajóját Kharón kiköti,
s partra vet egy újabb életet.
A Sztüxön túl bolyongó kéreget,
száz év, s feltár minden kis zugot,
megőrül – talán csak képzeleg –,
vagy valósak a távoli ciprusok?

Nem szökik be fény a réseken,
az égbolt földszürke cinkburok,
akár magamat látnám részegen,
csak itt van, ami él: a ciprusok.

(Orpheusz Kiadó, 2024)