Szemelvények a kötetből

Botos Viktória versei

Napfaló
Apóphisz győzelme Ré felett

Fakó esték lakják bús ormok csúcsait,
sóhajuk a szélbe holt csillagot hajít.
Ősi sziklák mögé bújnak anyjuk elől,
a Nap születik és a sötét összedől.

Arannyá olvad a tajték csókja alatt,
forrás partján, ahol szíve rég megszakadt,
ódon úton, szikra palástjában lépked,
elszáradt fű között áspis rakott fészket.

Bűnök szülte álmok egén kígyó kering,
fogairól vérként hullanak vétkeink.
Örök sötétségben csillan ezüst szeme,
s nyugaton, mintha a nap vére ömlene.

Hulló szirmok alatt

Még nem ontja virágát a nárcisz. Van időm.
Akaratlan akácosba visz lábam, midőn
elmém harc vesztve, szerelemnek alá vetve
levendulába szagol, komló adta kedve
liliom füstjével jelez, szikrákat áraszt.
Sárga szirmok sóhajtva követelnek választ,
elfordítom a fejem, tölgy ágain állok,
az átszűrődő fénypászmák mind olyan mások.
Lélegzek, mint aki eddig szomjazott.
Bíborszegfűt borzol a szél, a választás adott:
enged neki, vagy cédrusként tűri a vihart,
szikáran áll, ahogy a mandula is kitart.
Pókvirág neked kiáltott: rohanj! Mondd, hatott?
Most ne tétovázz, a szerep éppen rád szabott.
Lila szirmaik levetették, most réveteg,
kopár hajladoznak vagy mindez csak képzelet?
Álmaimban jártak meglátszik a kezükön.
Tiszafa messzeségben magaslik, kerülöm.
Repkény közé süppednek ujjaim, nevetek,
amíg száradni nem kezdenek a levelek.

Sírjaik felett

Virágzó hörgő ágakon pihen
megannyi tündér finom keze, de
fekete ujjbegyükből mintha csak
a múlt keserűsége ömlene.

Üvegbe zárták őket, ezért most
apró öklük izmomat szaggatja.
Zokogva, füstöt köhögnek széjjel;
könnyeiknek én vagyok az anyja.

Faágak elfeketedett csonkja
az égbe kiált, sorsára hagyták.
Sírokat ölelnek a gyökerek,
szárnyaikat széthordják a szarkák.

Hermán Dániel novellája

Örökség

Brandenburgi Miklós hétfőn délben érkezett a közjegyzőhöz. Az ajtón az „Ebédszünet” tábla közölte vele, hogy várjon csak kint, a porban, míg Cserey közjegyző úr befejezi a falatozást. Brandenburgi lekuporodott az ajtó mellé, karjaival körülfonta húsos térdeit, és várt. Brandenburgi szerette a várakozást, mert ilyenkor volt ideje képzeletbeli kertjét gondozni. Mivel garzonlakó volt, kert híján, ez volt a kedvenc szabadidős foglalkozása.
Meg-meggyomlálta, néha meg is permetezte fotoszintetizáló barátocskáit. Brandenburgi most gyönyörű fehér tulipánhagymákat bujtatott a földbe. A tulipán volt a legkedvesebb virága. A kilencedik hagyma után Miklós egy vaskos kéz érintésére riadt fel. Cserey úr tenyere nehezedett a vállára. A mozdulatot az idős úr kellemes hangja követte.
– Miklóskám! Mióta vársz itt?
– Nem tudom. Az örökösödés miatt jöttem.
Cserey úr irodája sötét és rendkívül meleg volt. A zsúfolt, iratoktól roskadó polcokat ujjnyi porréteg fedte.
– Ideadnád az irataid? – kérdezte Cserey, fel sem nézve.
Brandenburgi szófogadóan a régi tölgyfa asztalra tette kopott könyvecskéjét, lapjait. Hosszas, kínos csend után idősebb Cserey János közjegyző úr olyat mondott, amit 29 éves pályafutása során még csak kigondolni sem tudott volna.
– Sajnálom, Miklóskám, de te halott vagy.
Brandenburgi Miklós, a 37 éves, túlsúlyos, kopaszodó táviratkihordó halott embernek lett ítélve. Igaz ez? Szellem lenne? Brandenburgi kicsit sem érezte magát szellemesebbnek, mint máskor. Izzadós tenyerei, folyton korgó gyomra tökéletesen úgy működtek, mint eddig, vagyis jól izzadt és a megszokott módon korgott. Meghalni? Brandenburgi jól ismerte ezt a kifejezést. Egyszer helyettesített egy másik táviratkihordót, és nem volt ideje az ő szeretett kis kertjére. A természet kikerülhetetlen törvényei miatt növénykéi kiszáradtak.
– Igazán nem tudom, hogyan segíthetnék, Miklóskám. Vizsgáltasd ki magad egy jó orvossal, és szerezd vissza az életed – próbálkozott az öreg közjegyző.
Brandenburgi beszámolt az aznap történtekről egy bamba ügyeletes orvosnak. Negyedórával később a főorvosnak is. Miután szemügyre vették papírjait, Brandenburgit újra értesítették nemlétezéséről. Már alkonyodott, amikor elengedték. Fáradtan leült egy padra, elővett egy papírjába olvadt karamellát. Elszopogatta, és közben megöntözte tulipánjait.
Ezután felkecmeredett, és elindult a buszmegállója felé. „Brandenburgi Miklós, egy halott, képzeletbeli virágokat öntöz?” – egyre csak ez járt a fejében. Maradék karamelláját egyben lenyelte, majd felkiáltott: NÁRCISZOK!!! Annyira el volt foglalva a fehér tulipánjaival, hogy a kertje déli sarkában levő nárciszairól teljesen megfeledkezett. Brandenburgi előtt lepörgött az egész élete. Óvoda, iskola, szülei válása, az első csók, érettségi, pótérettségi, magnóliái, első lakása, fikuszok, első munkája, rózsák, második munkája, tulipánok és nárciszok. Nárciszok. Elhervadt nárciszok. Brandenburgi Miklós megvakarta kopaszodó fejét.
„Végül is mindegy, ha egy halott hibázik.”

Volford Éva novellája

Érdekházasság ihletért

A Földre hullócsillag formájában záporoztak az angyalok, amikor kitűzték a menyegző dátumát. A mélyből kormos macskakővel rakott ösvényen, lóháton indult meg a pokol valamennyi démona. Fárasztó menet volt, sokáig lovagoltak. Lángokban álló falvakat, kiszáradt folyókat, és belülről rothadó állatokat hagytak maguk után. Így vándoroltak hosszú hónapokon át.
Eközben Camael, a szépség angyala már munkája végénél járt. A tőle telhető összes jótanáccsal ellátta a menyasszonyt, hogy az kellőképpen felkészülhessen az ünnepélyre. Porzó ösvényen sétáltak, napozó gyíkokat kerülgetve. Már látták maguk előtt a távolba vesző dombokat, melyek völgyében sor kerül majd az esküvőre.
– Végy példát róla – mutatott a patak mellett lovagló csipkebogyó-hölgyre. – Bájos teremtés. Pont, amilyen angyalivá válnod kell, ha angyalhoz mész feleségül!
A szépség angyalát csupa jóindulat ösztönözte e szavak kimondására, de az ördög lánya nem ismert ilyesmit. Magában dünnyögve, morogva; arcát takaró kócos dróthaja mögül nézte, ahogy Camael tovaröpül, magára hagyva őt, hogy elkészüljön a menyegzőre.
Északnak fordult, a patakot követve az emberek tanyájához. A lába nyomában hervadó fű egészen az erdő széli jurtáig vezetett. Megbújt az ajtó mögött és várt. Unalmában kiszopogatta a körme alá rakodott sáros vért.
Mikor aztán az ablakból meglátta a csipkebogyó-hölgyet közeledni, kilépett rejtekhelyéről. Első lépését még patákon, a másodikat már karmos mancsokon tette meg. Lelökte lováról a csipkebogyó-hölgyet. Torkából hörgés tört fel, ahogy kukacokat köpködve maga elé, elkapta a hölgy torkát. Szabad kezének rozsdás vaskörmével körbevágta az arcát; savas nyálával a sajátjára tapasztotta. Magáévá tette minden ruháját és ékszerét, majd a lány megcsonkított maradékát a bokrok közé vetette. Felült a csipkebogyó-hölgy megszeppent lovára, és keletnek indult. A lemenő nap megnyújtotta árnyékát, a hajából nyújtózó kígyókból koronát font a fejére.
Prüszkölve fékezett a félig megnyúzott ló, mikor a dombokhoz ért. Tarka pofájáról levált az utolsó darab bőr is, az ördög leánya már csak a hullájáról lépett le. Felé fordult a násznép. A völgy egyik oldalán fehér ruhás angyalok álltak, a másikon égett bőrű démonok. Közöttük az oltár előtt Ecanus, az írói ihlet angyala, teljes pompájában. Úgy mosolygott az ördög leányára, mintha Ámor nyila találta volna szíven. S bár Ámor az övét a mennyben hagyta, a démonok hozták az íjukat is, szaftos zsákmányban reménykedve. Nem csalódtak, mert az ördög lányának szoknyája alól félszemű állatok visítva rohantak ki, míg egy-egy nyílvessző a földhöz nem szegezte őket. A menyasszony köszöntötte a násznépet; minden szava után csótányok másztak ki fogai közül, hogy aztán eltűnjenek a fülében. Az oltár felé lépett, füléből kiesett az egyik vérfoltos gyöngyfülbevaló. Elakadt a meghívottak szava.
Emberi sikolyok és fogcsikorgatás vegyült az angyali hárfajátékba. Az ördög lánya csorgó nyállal fütyülte kedvenc gyászindulóját, miközben az oltár felé lépkedett. Ecanus kézen ragadta, megcsókolta, kitárta hófehér szárnyait, és a boldogító igen után a levegőbe röpítette az írói ihlet feleségét, az ördög leányát.

(Orpheusz Kiadó, 2022)