Azon az április végi szombaton felrobbant a Hold, a Nap és a csillagok. Minden atomjaira hullott, a tortámról is leolvadt mind a kilenc szál gyertya. Ha tudtam volna, hogy mi történt az egyik atomreaktorral Ukrajnában, talán mást kívántam volna gyertyaelfújáskor. Sűrű porfelleg keletkezett, majd egyszerre fájni kezdett a létezés. Az ablakból kinézve elszürkültek a meggyfán a virágok, pórusaikba szívták a halált, ahogyan oly sokan azóta is. Ma is sugárhajtásúak a nappalok és az éjszakák, pedig harminchat év telt el a katasztrófa óta. Az a hír járta sokáig, hogy akkora sugárzás érte az embert, hogy a csernobili halottak éjjel világítottak. Még talán ma is fényt áraszt a sírjuk.

Idehaza napokig nem tudtunk róla, az akkori híradás hallgatott, vagy téves adatokat szolgáltatott. Igaz, április 28-án a Magyar Rádió 21 órai hírei között szerepelt a katasztrófa, BBC-adatokra hivatkozva, de az akkori vezetés letiltotta a további tájékoztatást, a hírszerkesztőt pedig börtönbe záratta. Az 1986. évi majális is vígan telt, piros zászlókat lengettünk a csernobili szélben, hófehér térdzokniban és kötényruhában ugráltunk szüleink nyakába a céllövöldék előtt, vagy a dodzsem ütközéseit élveztük a munka ünnepén a faluszéli futballpályán. Otthon semmilyen félelmünk nem volt, csak szemléltük a kihabosodott meggyfákat a kertünkben, meg a pelyhes cserbókákat, azaz a pitypangokat. A fű zöld volt, az ég kék, a zászló piros, a tulipán sárga, a lepedő fehér. Csak a feketének nem volt semmije.

Aztán jöttek az első hírek. Hogy április 26-án, éjjel 1 óra 26 perckor Csernobilban atomkatasztrófa történt, ami súlyos radioaktív sugárzást eredményezett. Ukrajnában arra a napra esett az ortodox húsvét, aznap nagyszombat volt. A harangok sem zúgtak, sűrű csend telepedett a tájra. A lakosság kitelepítése is csak 36 órás késéssel kezdődött meg a csernobili térségben. Egy ottani tűzoltó feljegyzése alapján tudhatjuk, hogy a sugárzás abban volt mérhető többek között, hogy fémes ízt érzett a szájában, és olyan volt, mintha ezer tűvel szurkálnák az arcát.

A csernobili katasztrófát számos könyv feldolgozta: Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című dokumentumregényének megírására a Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt. Jurij Scserbak ukrán orvos-író A csernobili eposz című műve közvetlenül a baleset után keletkezett, melyet 1987–1988 között Zengő Mihály ültetett át magyar nyelvre, s a fordító lányának jóvoltából 2020-ban kerülhetett ki a nyomdából.

Mára a Zóna természetvédelmi rezervátummá alakult, ahol háborítatlanul élnek és szaporodnak a jávorszarvasok, őzek, nyulak, hiúzok. Medvét nem találni, farkast is keveset. A katasztrófaturizmusban még ma is vannak, akik üzletet látnak. A szellemváros még manapság is vonzza az embereket.

Színtelenül terjed ma is a káros sugárzás, észrevétlenül belénk szivárognak a kóros radioaktív anyagok, s persze attól még kék az ég, zöld a fű, piros a zászló, sárga a tulipán, s fehér a lepedő. S a feketének ott a halál, s hagyjuk, hogy kinyíljon bennünk Isten félrecsúszott gondolata: egy kis, alvó, porlepte csernobili meggyfavirág: a rák.

Lajtos Nóra