Császár Angela színművészetének, tehetségének egyik legfőbb vonása a tökéletesen szép színpadi beszéd, ahogyan azt Szakonyi Károly író a Kazinczy-díj átadásakor kiemelte. Akit ilyen szép orgánummal áldott meg a Teremtő, annak tolmácsolásában verseket hallgatni élményszámba megy. Császár Angela Jászai Mari-díjas színművésszel Borbély László beszélgetett.

Borbély László: Mióta mond nyilvánosan verset?

Császár Angela: Amióta a szereplési vágy dúl bennem, énekkaros voltam, verseket mondtam ünnepségeken. Akkor még nem foglalkoztatott a kérdés, hogy mi lenne, ha színművész lennék. Körmendi Géza bácsi, a tatai irodalmi színpad vezetője tanácsára jelentkeztem a főiskolára, ahová elsőre felvettek. A diploma megszerzése után a színház lett a második otthonom. A Nemzeti Színház, amelyből a Pesti Magyar Színház lett. A hangom, az orgánumom egyébként anyai örökség. A nagymamám munka közben is sokat éneklő, derűs teremtés volt, aki nagyon sokat és keményen dolgozott az életében. Édesanyám is gyakran énekelt odahaza. Mind a ketten szerették a népdalokat és az érzelmes műdalokat.

BL: A Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglaló előadásában, megpróbált válaszolni arra a kérdésre, hogy más képességeket kíván-e a pódium, mint a színpad a színésztől?

CsA: A tehetség és a színészi eszközökben való jártasságon kívül mindenekelőtt bátorságot kíván. Egyedül a közönséggel szemben, néha karnyújtásnyira, nem is olyan egyszerű. Nem csak egy színpadi figurát kell játszani partnerekkel, jelmezben, díszletben, hanem versről versre, gondolatról gondolatra, figuráról figurára pillanatok alatt kell átváltozni. Kevés gesztussal, eszközök és külső segítség (paróka, jelmez, fényeffektek) nélkül kell elhitetni, megértetni a mondanivalót, és elvinni a nézőt a katarzisig – sokszor pusztán a nyelv csodálatos kifejező erejével, és nem is egy alkalommal, hanem minden egyes művel.

BL: Tekinthető színházi műfajnak egy pódium-est?

CsA: A színész azért tekintheti annak, mert a benne szunnyadó képességek mindegyikére szüksége van: színpadképes hangra, érthető beszédre, kifejező gesztusokra, ének- és tánctudásra és mindenekelőtt egészséges exhibicionizmusra és bátorságra. A közönség pedig azért, mert olyan élményben részesülhet az itt és most születő versek, dalok által, amelyek bennfentessé avatják őt. Szeretem a sokszínűséget, a kontrasztokat, az éles váltásokat.

BL: A versmondás tekintetében kiktől tanulta a legtöbbet?

CsA: Tanáraim és példaképeim voltak mindenekelőtt: Gáti József beszédtanárom, akitől a verselemzést, versépítést tanultam, Montágh Imre, akivel az anyanyelvünk tiszta, csobogó és kifejező hangsúlyait gyakoroltam. Az előadói szabadságot, a saját gondolat és vélemény versen keresztül történő átadásának merészségét Latinovits Zoltántól, Mensáros Lászlótól lestem el. Jancsó Adrienne és Török Erzsi – az 1960-as évek méltatlanul elfeledett versmondó és éneklő előadói – a saját stílusom keresésére buzdítottak.

BL: Milyen szempontok figyelembevételével állította össze a pódiumra szánt estjeit?

CsA: Mindig arra törekedtem, hogy olyan művek kerüljenek bele, amelyekkel azonosulni tudok, amelyeket tovább akarok adni, hogy másoknak is biztatást, élvezetet vagy erőt jelentsenek. Általában a magyar költészet vonz, és talán a XX. század eleje, amikor Bartók és Kodály mellett Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, majd József Attila, Radnóti, Illyés Gyula alkotott. Fontos számomra a hagyomány, a hit, a család, a haza. Ezeket a témákat rendkívüli gazdagsággal, sokféle megközelítésben fogalmazták meg a magyar költészet nagyjai. Ide kívánkozik Székely János erdélyi költő, író, filozófus, a Caligula helytartója című darab alkotójának gondolata az Enkidu mítoszából: „Őrizzük mindenáron tisztaságeszményünket, hagyományos értékrendünket, mert ezeknek feladása erkölcsi csontozatunktól foszt meg minket, s kiszolgáltatottak leszünk és védtelenek!”

BL: Szívesen mondta a kortársak verseit is?

CsA: Ugyan ki népszerűsíthetné a kortárs alkotókat és alkotásaikat, ha nem mi, akiknek pódiumon és színpadon lehetőségünk van rá? A mai kortárs költészet nagyjai akkor voltak fiatalok, amikor én. Főiskolás koromban jelentek meg Ágh István, Bella István, Csoóri Sándor finom, vékony kötetei. Ráadásul „fillérekért” voltak kaphatók. Abban az időben lehetett találkozni a háttérbe szorított, csendre ítélt Nemes Nagy Ágnes verseivel, Szabó Magda, Jókai Anna darabjaival. A felejthetetlen barát, Nagy Gáspár költő jegyezte le Illyés gondolatát, miszerint: „Itt minden nemzedék, valamire való magyar költő így vagy úgy, de kezet fogott egymással az időben: az öregek átadták mindig az utódoknak az elődök kéz-melegét.” Ez az én dolgom is!

BL: Emlékszem az egyik versműsorának Vesztese kvolt a címe, de nem csak ezzel hívta fel rá a figyelmet.

CsA: A határaikon kívül alkotó magyar költők verseiből válogattam. Amerikai kintlétemkor 1987–88-ban ismertem meg a tengeren túl élő és alkotó magyarok műveit. Szerettem volna bemutatni őket itthon is. Gyűjtöttem hozzájuk erdélyi, felvidéki és délvidéki költőktől is, és híres elődöm, Medgyaszay Vilma példáján felbuzdulva zeneszerzőt kerestem, aki az általam talált kincseket megzenésíti. Kocsák Tibor nemes, érdekes, a versekhez illő, sőt a szövegeket továbblendítő zenét komponált számomra. Így született meg Horgas Béla, Rab Zsuzsa, Hervay Gizella, Bakutz József, Határ Győző, Csokits János, Ferenczes István, Farkas Árpád verseire egy egész ciklus, amelyet Artisjus-díjjal jutalmaztak. Ha az ember belekóstol a pódium levegőjébe, és nem veszti el a talajt a lába alól, akkor boldog pillanatokat élhet át, és egyre többet akar. Így voltam ezzel én is. Újra és újra kívántam a próbatételt! Szemben a közönséggel egy szál magam! Irodalmi hangversenynek neveztem el az általam talált csemegékből szerkesztett műsorokat.

BL: Őriz egy nagyon szép anekdotát Gyurkovics Tibor Istenem című verséről. Megosztaná újra velünk?

CsA: Még főiskolásként rám osztották Mariann szerepét Moliére Fösvény című darabjában, így rögtön leánya lehettem Raksányi Gellértnek. Kutyu egyszerre tudott kőszikla és alapkő lenni a teátrumban, valamint hihetetlen szeretetet sugárzó ember. Nekem olyan szeretettel viselte a gondomat, mintha a fogadott apám lenne a művészi életben. Megajándékozott a barátságával. A halála napján felléptem a Belvárosi Polgári Szalonban, s valami máig megmagyarázhatatlan érzés arra késztetett, hogy elmondjam Gyurkovics Tibor Istenem című versét, amelyet oly sokszor hallottam Kutyutól, s amelynek utolsó versszaka ez: „Nem félek a haláltól. / Megállok vele szemben. / De amikor lesújt rám, / Isten, ölelj meg engem.” Mint később megtudtam, ez egy órával Kutyu halála előtt történt. „Isten szempillantása” – mondaná erre Gyurkovics. A gondviselés mindenesetre kegyesnek bizonyult, hogy ha másként nem is, de legalább így megsimogathattam őt, mielőtt elhunyt.

BL: Közel egy évtizede, hogy Gyurkovics Tibor, azaz Jezovics is elhagyott bennünket, és ahogyan ő mondaná „a Mennyei Mandzsúriából” pillant vissza ránk. És nyilván örül, ha életműve bárhol említésre kerül, különösképpen a versei, hiszen annyiszor hangoztatta, hogy „azért lett költő, mert embernek nem vált be”.

CsA: Gyurkovics Györgyi kezdeményezésére vers- és prózamondó versennyel őrizzük Tibor emlékét és népszerűsítjük életművét. Gimnazistáktól egészen meglett idős emberekig jelentkeztek a versenyre, ami örömteli, hiszen ez annak a jele, hogy Gyurkovics Tibor életművére ma is fogékonyak az emberek. A költészete napjainkban ugyanúgy figyelmeztet, feldühít, korbácsol, vagy simogat, mint keletkezésekor. Érzelmeket vált ki belőlünk. Verseinek mondanivalója mindig a hétköznapi életből ered.