Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor mások nevében levelet lehetett küldeni barátainknak, megtréfálva ezzel hiszékeny és gyanútlan ismerőseinket?
Apám például még valamikor a múlt század harmincas éveinek végén (nota bene: későn születtem, édesanyám negyvenöt esztendősen hozott engem erre a világra) levelet írt anyámnak Román mérnök nevében.
Ez a Román háztulajdonos volt az Olasz Fasorban (ma Szilágyi Erzsébet), és egy csúnya, szeles napon pont egy tulajdonában álló ház tetejéről sodort le a szél egy cserepet anyukám fejére. A fej beszakadt, több öltéssel kellett összevarrni, és mivel betegbiztosítása nem volt, súlyos pengőket kellett leperkálnia az orvosi kezelésért.
Nosza, írt hát egy levelet ennek a Román nevű úrnak, aki persze – nomen est omen – nem válaszolt. Annál inkább válaszolt helyette apám, aki akkoriban Szénásy Gyula ruhaüzletében dolgozott a Szervita téren, és kiválóan értett az írógépeléshez. Meg is szerkesztett rögtön egy tökéletes és minden tekintetben hivatalosnak látszó levelet, melyben a háztulajdonos nevében megírta, hogy nem állíthat rendőrt minden pofon, izé, lehulló cserép mellé, és különben is asszonyom, minek állt alá, ő aztán nem fizet egy lyukas petákot sem.
Ettől persze anyámat elkapta a harctéri idegesség, és mivel Szénásy boltjában volt telefon, azonnal felhívta apámat, hogy felháborodott hangon ecsetelje neki, mit nem válaszolt ez a felfuvalkodott hólyag, ez a Román!
Apám nem bírta visszafojtani a kuncogást. Anyámnak viszont, ha az ő kárára történt, nem volt humorérzéke. „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” volt a jelszava, ám Cyranóként kardot azért nem ragadhatott, csupán nagy – és hosszan tartó – jelenetet rendezett, melynek végén apám töredelmesen megígérte, hogy „Veled, édesanya, többé soha!”
És ez így is lett. Szerencsére akadtak más megviccelni való alanyok szép számban. Talán legemlékezetesebb, mikor egyik lóversenyt kedvelő barátját hivatalos levélben – pecséttel ellátva! – azzal lepte meg, hogy a Lóverseny Igazgatóság örömmel értesíti, hogy egy egész versenylovat nyert az Ügetőn, és a paripát este nyolckor veheti át a Hősök terén, a királyszobrok előtt.
Ma, mikor a feleségemnek már nem kell bemennie a kormányablakba sem a jogosítványa megújításáért, mert a Nagy Testvér mindent tud és lát, az ilyen tréfa már-már elképzelhetetlen, noha a hivatalos leveleket még manapság is postán küldik, ám azokra sokszor elég csak e-mailben válaszolni.
Régebben az írók néha megtréfálták a kiadókat, hogy nem is ők írták azt a regényt, amit beküldenek, á, dehogy. Ma természetesen senki sem fogadna el egy elektronikusan elküldött helyett egy hagyományos módon kinyomtatott és postán feladott kézirattömeget.
S mivel az e-mail nagyjából mindig személyhez kötött, egyre jobban csökken a csalások lehetősége. A magyar már nem megy be mögötted a forgóajtón, hogy előtted jöjjön ki belőle. Mi tagadás – erkölcsös vagy nem –, időnként jólesett csalni. Potyázni például a buszon vagy a villamoson. Megvette az ember a jegyét, és nem volt jó érzése. Hiányzott az izgalom. Pedig nem szép, nem állampolgárhoz illő. De hogy elhagytuk a nyugdíjkorhatárt, már ennek is vége. A jóleső izgalomnak, megbüntet-e az ellenőr, vagy sem? Legutóbb egy hozzám hasonló korú ellenőrt a metrón megkérdeztem, csak így lazán, hogy:
– Elővegyem?
– Meg ne mutassa! – volt a válasz, de ezen legalább nevettünk.
Viszont a labanc benzinkúton (azért sem írom le a nevüket, mindenki tudja, kikről van szó) az autópálya mellett, úgy szoktunk besunnyogni az oldalbordámmal, hogy szorosan mögé állok, és így potom kétszáz forintért pisilhetünk ketten. Mostanáig ez remekül működött, a kétszáz forintos pisijegyet aztán levásárolhattuk a méregdrága boltjukban.
De már ezt sem lehet. Rájöttek, és ha ketten vagyunk, blokkolják a belépést. Sőt, szóvá is teszik a többi utas előtt, hogy miféle huncutságra készültünk mi ketten. Hogy sülne le a…!
Lassan-lassan mindenki átlátható lesz, és kénytelen-kelletlen becsületes.
Vagy mégsem? Mégis van remény?
(Van, csak nem nekünk.)
A minap olvasom, hogy van már egy virtuális színésznő, aki egyszerűen gyönyörű, nem öregszik, és mindenféle szerepre vállalkozik, legyen szó akciófilmről, szerelmes-romantikusról, bármiről. Még neve is van, és Insta-oldala, meg amit akartok.
Az amerikai színésznők tiltakoznak, hogy elveszi a munkájukat, mások pedig itthon arról értekeznek, hogy ezektől nem kell félni (énekesnő is létezik ilyen), mert nem tud fellépni a koncerteken, nem reagál, nem improvizál úgy, mint egy ember, szóval csak mese az egész habbal. Ráadásul, mivel nem öregszik, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy nem igazi.
Van egy rossz hírem. Megoldják majd. Emberszabású robotok már ma is akadnak, kicsit lassan mozognak ugyan, de szépen, szabatosan beszélnek. Az öregítést is megoldják, sőt egy napon majd meg is halasszák a színésznőt, szép temetést rendeznek neki, hollywoodi sztárokkal és egyéb hírességekkel, könnyesre áztatott zsebkendőkkel és hosszú, megható nekrológokkal. Áldokumentumfilmek készülnek majd a színésznő sanyarú gyerekkoráról, szerelmeiről, házasságáról és válásairól, meg amit csak a nagyérdemű kíván.
A nagyérdemű pedig be lesz szorítva valami ócska kéglibe, a négy fal közé, dolgozni már nem kell majd, mert mindent a robotok végeznek el helyettük, viszont mindent tudni fognak róluk, akárcsak az orwelli világban. Mindenki „halál” becsületes lesz, és élvezettel nézi a globális csalást, a nagy ügyeskedést, ami a kisemberek játékából a nagyok játéka lett.
Azok a „nagyok” pedig nyilván nem a négy fal között kuksolva bámulják majd az álszínésznők és álénekesnők bájait, hanem valóságosan nyaralnak majd Balin, meg egyéb luxus helyeken, és röhögnek majd a markukba.
De talán mégsem így lesz. Talán még van remény. Most például mindjárt el is küldöm a tőlem eltérően makkegészséges holografikus avatáromat a háziorvosomhoz, mert nekem is lejárt a jogosítványom.

Gáspár Ferenc