Van egy ürge, aki állandóan nyaggat, és nem tudom lerázni. Hol enni kér meg inni, máskor sörözni akar, aztán másnapos, kávét kell adni neki, hogy dolgozni tudjon, fenét, hogy egyáltalán magához térjen, magnézium tablettát (!), repcemézet, mert az árus szerint ez az egyetlen mézfajta, ami lúgos kémhatású, és az segít, ha valakinek katzenjammerje van, aztán aludni akar, máskor meg nem tud aludni, nyavalyog és fél. Mitől? Haláltól, élettől, mit tudom én. Néha persze egészen szeretnivaló ez az ipse, azt mondják a nők, hogy sármos, noha az a gyanúm, hogy ezt csak azok vélik így, akik férfiként már nem tartanak tőle, mert jóval fiatalabbak nála.

Aztán beteg lesz, és ápolnom kell, meggyógyul, és a vicceit kell hallgatnom. Napjában százszor elmondja ugyanazt a poént, és közben a bátyját emlegeti, mint elrettentő példát, hogy az bezzeg naponta hússzor elsüti a két vak énekesről, a „majd meglátjuk, mondta Ray Charles Stevie Wondernek” poénját, és a bátyja úgy kacag rajta, mintha először jutna eszébe ezen a világon. Mintha ő nem ugyanezt tenné.

Egyszóval fárasztó egy pasas, de nem tudom lerázni. Egyszer, sok évvel ezelőtt egy irodalmi estet vezettem a Trafóban, mi kint ültünk a pódiumon, a lámpák a földszintről a szemünkbe világítottak. Nem láttam a közönséget, egy fia arcot sem, nem tudtam senkivel sem felvenni a szemkontaktust. Zavaró volt, na. Négyen ültünk odafent, a szerző, műfordító Erdődi Gábor, aztán egy kiváló színésznő, aki a verseket mondta, a nevét sajnos elfelejtettem, Huzella Péter a gitárjával és jómagam. Akkoriban Huzella éppen Zalán Tibor Egri csillagok című elbeszélő költeményének megzenésítésével foglalkozott, gondoltam, szóba hozom, de zavaromban azt találtam mondani Zalán neve helyett, hogy Péter, te mostanában gyakran együtt dolgozol Huzellával.

Igen, felelte ő, össze vagyunk kötve. A nézőtéren halk kuncogás kezdődött, pedig rém szomorú versek voltak ott előadva, nem illett bele a képbe.

Na, én is így érzem magam, össze vagyok kötve ezzel a rémes ürgével. (A színésznő nevét is biztosan ő felejtette el!) Most például elkapott valami vírust. Köhög és prüszköl, és a torka fáj. És noszogat, hogy szaladjak a patikába, orvoshoz, tesztre, mindenhová. Mondom neki, hogy figyusz, a feleségem is elkapta, mégsem cseszeget. De ő csak így, meg úgy. Néha már nagyon unom. És követelőzik. Például egyszer azt mondja, hogy nem tud dolgozni, mert neki mozogni kell. Mondom – vagy inkább a feleségem mondja neki –, hogy akkor gyomlálj a kertben!

Az neki nem jó, feleli, a visszereinek gyalogolni kell, csak az segít.

Nehéz egy pasas. És felvág állandóan. Most is, ahogy itt körmölök, idejön, és a fülembe sugdos, hogy nézzem meg a bicepszét, mekkora. Mondom: nem érdekel. Akkor, hogy fejen tud állni. Nagy dolog. Vásáry Tamás is tud, pedig nyolcvanöt éves. De nem ennyi ideig!

Honnan tudod, leskelődtél? Az ilyenekre nem válaszol, inkább arról kezd el fecsegni, mekkora nyelvtehetség is ő. Hogy legalább három nyelven – a magyaron kívül – nem lehet őt eladni.

Én meg emlékszem, mikor vagy húsz évvel ezelőtt megérkezett az a kislány Németországból egy diákcsere program keretében. Hozott egy doboz csokit, és mikor átadta, ez a kretén azt akarta mondani németül, hogy ezt nem kellett volna, pontosabban, hogy ez itt nem fontos, fő, hogy megjött épségben, és ehelyett azt nyögte ki a nyelvek e bajnoka, hogy das ist nicht genug, vagyis: ez nem elég.

Kriptamélyű csend lett egy pillanatra, míg a lányaim el nem kezdtek nevetni, és magyarázni, hogy nincs semmi baj, csak a fater kicsit verrückt (bolond), nem kell vele törődni.

No, igen, persze, hogy én vagyok ő is, meg ő én, de valahogy mégsem vagyok vele megbékélve mindig. Mocsári ember ő, ott dagonyázik – ecsetelte egy régi ismerős a feleségemnek, amikor még nem volt a feleségem –, egy véglény, aki két pofára zabál és egyéb rusnyaságokat művel. Vigyázz – mondta a jó ismerős a feleségemnek –, le fog húzni a mocsárba maga mellé, akkor onnan nem tudsz majd kimászni. Ilyeneket mondott, pedig róla derültek ki később csúnya dolgok, talán úgy gondolta, inkább másokat ócsárol, akkor nem veszik észre, hogy a saját háza táján kellene söpörni.

Na és, akkor mi a teendő, kérdezheti az olvasó, kérdezhetik Önök, vagy a mostanában inkább divatos tegezés szerint, kérdezhetitek Ti. Hiszen nem tudsz leválni arról az ürgéről, a rosszabbik énedről, aki talán nem is a rosszabbik, csak a pajkosabb, ügyetlenebb? Kevésbé vállalható?

Annak idején a Trafóban Huzella Péter még elmondott egy-két vicces sztorit Jeszenyinről, meg arról, hogy Moszkvában még anno játszottak a Kalákával kifejezetten válogatott VIP közönség előtt, ami azt jelentette, hogy mindenki félig süket veterán volt, mellükön rengeteg érdemérem, és tolókocsin kellett begörgetni őket. Koncert alatt néhányan elhunytak, a végén pedig odaballagott hozzájuk egy özvegy, és kifejtette, hogy fiatalemberek, Jeszenyint csak gombos tangóharmonikával szabadna játszani.

Közben a jó hangú színésznő sorban szavalta a komorabbnál komorabb verseket Jeszenyintől, Dylan Thomastól, Yeatstől, amiket a színpadon mellettem ülő szerző saját maga fordított. És akkor egyszerre csak Huzella odasúgta nekem, kérdezzem meg a szerzőt, vagyis Gábort, lesz-e dedikálás, és ha igen, mondjam be.

Tisztáztuk, fogtam a mikrofont, és bemondtam. Abban a pillanatban széttört a szék alattam, pontosabban nem én alattam, hanem a másik alatt, akitől nem tudok megszabadulni, és aki mindig valami bajt, kalamajkát művel. Én, vagyis ő eltűnt az asztal mögött, a művház igazgatónője teátrális mozdulattal egy ép széket a feje fölé tartva rohant fel a pódiumra, a nézők meg dűltek a röhögéstől. Az estnek azonnal vége szakadt, az emberek rendezetlenül szaladgálni kezdtek, egyesek a hátamat, illetve az ő hátát (!) csapkodták, és azt kiabálták, hogy fergeteges est volt, csak a szerző, vagyis Gábor volt szomorú, hogy ez a kretén, aki nyilván nem én vagyok, belerondított az estjébe.

Huzella pedig mosolyogva megjegyezte – de lehet, hogy ezt csak én, vagy ő (?) képzeltem –: Látod, megmondtam neked, hogy Jeszenyint nem szabad másképpen játszani. Csak gombos tangóharmonikával.

Gáspár Ferenc