Gáspár Ferenc írása Bene Zoltán Mandola története című művéről

Az elveszett szerelem tragikus története, az elvesztett paradicsomé Bene Zoltán új regénye, a Mandola története. Nem úgy vész el, mint Sarkadi drámájában, vagy Faulkner Vad pálmák című regényében, mikor (mindkettőben!) a főszereplő orvos tiltott abortuszt végez a kedvesén. Egészen hétköznapian vész el, ám mégis szimbolikus módon, mintegy a kilencvenes évek elején a délvidék valóban elveszett, elrabolt női alakjait megidézve, miközben a regény sorait olvasva szinte magunk sem tudjuk, hol és miképpen veszett el a szerelem, ez a Mandolának nevezett nő, aki nem mandulavágású szemeiről, hanem egészen közönséges nevű nővére mandulaműtétjéről kapta a nevét.

Kis könyvecske, összesen 194 oldal, és mégis mennyi minden van benne… Mellékesen írtam meg, nyilatkozta nemrégiben a szerző, a nagyobbik mű, az ősszel megjelent Isten, ítélet közben, ujjgyakorlatként. – Ahhoz képest egészen jól sikerült. Sőt.

Gion Nándor volt képes hasonlóan regénnyé összeálló novellafüzért írni, egy valódi prózai szonettkoszorút, melynek külön-külön álló részei önmagukban is értelmesek. (Bene Zoltánnak volt más hasonló műve: Év-könyv címmel.) Pedig még az idő is meg van csavarva itt, mintegy fordítottjaként a szintén az idén megjelent Sarki fénynek, ahol egy időben léteznek a párhuzamos világok. Ebben a regényben látszólag csak egy világ van – és nem véletlenül rengeteg utalás a párhuzamos világokra –, az idő viszont hol 1992 és 1995, hol 2015 és 2019 között telik. Így látszólag, bármennyire is realisták, hagyományosan megírtak a történetek, mégis van bennünk valami rejtett lebegés, az idő játéka. Persze, nem tudom, mennyire lehet realistának nevezni azt az elbeszélést, ahol nyár közepén hó esik, és el sem akar olvadni (Elmaradt apokalipszis), vagy amikor nem tudjuk, álomban vagyunk-e vagy a valóságban (Tetem, Kietlen), esetleg a főhős elindulna egy kies pusztán a kényszerleszállást végző repülőgép felé, ahol korábban ő is utazott, de valahogy mindig elvéti az irányt, míg végül szláv nyelven beszélő egyenruhások jönnek érte, hogy megsürgessék: már mindenki a gépen ül, és csak őreá vár (Sodródás). Bene remekül keveri a kártyát, varázsasztalából pont akkor húzza elő az ászt vagy a dzsókert, amikor kell. És közben még filozofál is, mint a Leépítésben, vagy a Művész kávézóban. Egyébként minden elbeszélés tartalmaz valamilyen filozófiai mondanivalót, de az utóbbi elbeszélésben egy magát írónak nevező ifjú titánnal beszélget a megfáradt főhős, Csónakos Csaba, aki saját magát csak egyszerűen P.-nek titulálja ebben a könyvben. A legelső novellában, a Sodródásban tisztázza mindjárt a szerző, hogy az ötödik osztályban olvasott Molnár Ferenc műben, A Pál utcai fiúkban szereplő Csónakos szerette barátait papuskámnak szólítani, így lett Csabából is az, később csak Papus, végül P.

Tehát P. és még többen ücsörögnek a kávézóban, és a fiatal író arról beszél, hogy írásaiban nevelni akarja az emberiséget, akárcsak Dosztojevszkij vagy Goethe, és hogy ő remek novellákat ír, mert ő már most egy igazi író, csak a szerkesztők nem értik meg a zsenialitását… P. érzi, hogy nem kellene megszólalnia, de nem bírja megállni, elmondja a véleményét, pedig ő csak annyiban foglalkozik irodalommal, hogy szereti Bólya Péter és Krúdy Gyula műveit. Meg az ókori bölcselőt, Marcus Aureliust.

Bene Zoltán pontosan tudja, hogyan folyik egy ilyen „intellektuális duma”, melynek során nem is a vele szemben érvelőt akarja meggyőzni – azt úgysem lehet, hiszen az önfeladás lenne annak részéről –, hanem a mellette ülőket: Zebulont, a grafikust, és Gézát, a publicistát. Pontosabban nem is meggyőzni, csupán éreztetni, hogy minden hülyeséget azért ő sem hisz el. Mint amikor az ember már rég belefáradt az unalmas küzdelembe, de a nézőknek azért meg kell mutatnia, hogy ő a legény a gáton. Pedig már ezt a szerepet is unja. Bene így az erőltetett didaktikát nélkülözve írja le az ars poeticát: Nem kell írónak látszani. Írni kell, ennyi az egész. És élni az életet, ami Mandola nélkül sivár és keserű, még akkor is, ha P.-nek anyagi gondjai nincsenek, és barátaival vagy a már említett Művészben, vagy a Banditában, vagy más kitalált nevű szegedi sörözőkben/kávézókban múlatja az időt. És még humora is van (vagy a szerzőnek van?), bár ez a humor fanyar, és mindig a nőkkel kapcsolatos. (A világok közötti hasadékok természete, Enrique Iglesisas harapása, Lehetőségek, A kocka el van vetve, Fekete humor.) Nem tudjuk, mennyiben hasonlít a főszereplő P. a szerzőre, mennyire önéletrajzi a regény, de ez nem is lényeges. Valamennyire minden író a saját életét írja, vagy abból veszi az ötleteket, az inspirációkat, és természetesen az olvasottakból. Két mottó is szerepel a könyv elején, az egyik Krúdytól, a másik Bólya Pétertől. Az utóbbi így szól: „…Krúdy (Kandur) Gyula is megírta, hogy csak a nőkért érdemes élni.”

A híres lengyel írónak, Sławomir Mrożeknek van egy novellája, a Zuhanás közben. Arról szól, hogy minden ember zuhan a légüres térben, mindenki az elkerülhetetlen vég felé igyekszik a szabadesés egyre gyorsuló sebességével. És ettől mindenki elborzad. Csupán egy pár arcán lát boldogságot: a szerelmesek egymásba kapaszkodva, egymás arcába nézve zuhannak. A Mandola történetében az első elbeszélések szinte frivol, vagy inkább cinikus humorának hangja a későbbi novellákban egyre tragikusabbá válik, egyre reménytelenebbé a szerelem nélküli élet.

„Később többeknek is elmesélte ezt a furcsa történetet, de többnyire még csak nem is nevettek rajta. Sem érdekesnek, sem szokatlannak nem találták, utóvégre senki sem halt meg, vagy vált nyomorékká benne. Mintha a halál vagy a lebénulás szokatlan és érdekes lenne, nem pedig mindennapi és megszokott, gondolta P. csüggedten, s idővel letett arról, hogy beszámoljon eltévedéséről a seholban, ehelyett inkább kedves bókokat mondott a hölgyeknek, és meghívta őket egy italra, fecsegett az urakkal, és fizetett nekik egy-egy kört. P. alapjában véve szeretetre méltó ember volt.”

Mint ahogy ez a könyv is az.

(Irodalmi Jelen Könyvek, 2021)