Még egyszer a hegyre ki, fürge legény –
hogy habzik a csermely, a víz csupa fény
és villog a hó a tetők peremén.

A déli, az északi szél idedül,
és fönn az orom tetején elegyül.
Merengek a régi időn egyedül.

Ó friss hegyi lég, üdítő lehelet!
S te vérszínű rózsa a szikla felett,
kunyhó, min a füst koszorúja remeg –

szétoszlik a köd, a nehéz, keserű,
már éled az ég, kinyilik a derű
és szárnyal a fényben a saskeselyű!

Keblébe szivem viszi föl-föl a sas,
az ég közelétől olyan sugaras,
borzasztja, deríti a büszke magas –

de ott a vadász, ime látom is őt,
a szürke tetőkön a szürke lesőt,
épp most emelinti magasba a csőt.

Nem szállok a völgybe, úgy éget a láz –
most küldd a golyót ide, bérci vadász!
Boldog vagyok! Épp a szivembe találsz!

(Kosztolányi Dezső fordítása)