Szakadt az eső, mint mindig. Nincsen vihar könyvhét nélkül, mondták a pavilonok lakói. Én is voltam ilyen lakó, sok évvel ezelőtt. Fárasztó dolog, korán délelőtt ki kell pakolni, s ha süt a nap, a bódéban rettentő a meleg, ha meg esik, mint most is, akkor nem győzzük takargatni a könyveket a nejlonnal. Meg hideg is lett, na.

Ezúttal viszont csak vendég vagyok, nem kell a könyveket se vigyáznom, se árulnom, így könnyedén beszaladhatok a Zserbó sátortetős terasza alá, ahol nem ér el az égi áldás. Mivel nyár van és meleg, ezért csak egy trikó van rajtam, ám feliratos. A felirat svédül hirdeti Ingmar Bergman A hetedik pecsétcímű filmjét. Néhány szereplő képe is látszik az írás mellett, többek között Max von Sydow-é, aki a Szentföldről éppen hazatérő és célja vesztett, mindenből kiábrándult lovagot alakítja a filmben. És mivel kopasz vagyok, ezért többnyire széki szalmakalapot hordok, ám ezúttal egy magyar címerrel ellátott baseballsapka takarja tar fejem holdvilágát.

Közben az eső egyre jobban esik, így sokan menekülnek a teraszra. A szomszéd asztalnál egy ismerős, fiatal színésznő. A neve nem jut az eszembe, de kedves arca van, és tudom, több filmben is láttam. Rám nevet és angolul szól hozzám:

I like your T-shirt.

Mondom, magyar vagyok, de hol láthattam a művésznőt? Melyik filmben? (Rémlik a film címe, de nem vagyok benne biztos…)

Elég rég nem filmezett, feleli, de folyamatosan fellép az egyik ismert fővárosi színházban. És a svéd felirat miatt gondolta, hogy nem vagyok magyar, a sapkát meg itt vettem, ugye, Magyarországon.

Nem világosítom fel, hogy majdnem fordítva van, mert a trikóra a feliratot, vagyis a matricát a kisebbik lányom nyomatta rá, mert tudja, hogy szeretem a filmet. Tehát abszolúte itthon készült. A sapkát meg akkor vettem, amikor tavaly szeptemberben négy-nullra kikaptunk az angoloktól, akiket most viszont éppen fordítva, mi vertünk meg négy góllal.

Sok minden fordítva van mostanában, morfondírozok, miközben már hazaérve, a Wikipédián rákeresek a művésznőre. Elégedetten olvasom, hogy jól emlékeztem a filmre, amelyben játszott, tetszett is nekem ő és a film szintén. De az internet egy csomó dolgot kidob, amit nem kéne. Például, hogy a művésznő egy darabig férjnél volt, majd elvált. És aztán tavaly augusztusban bejelentette, hogy együtt él egy másik művésznővel. Ettől egy kicsit elszomorodtam.

Aztán az jutott eszembe, hogy mi is együtt éltünk a feleségemmel hat évig, mielőtt összeházasodtunk. Mégsem coming out-oltunk egyszer sem. Mondjuk fura lett volna lemenni a Nyár és a Dohány utca sarkára, és ott kikiabálni a népnek, hogy együtt élünk. Lehet, hogy rögtön bevittek volna minket a Lipótra. Mert akkor még volt az is.

Mindenestre megállapítottam, hogy javíthatatlanul maradiak voltunk. Nem tartottunk lépést a korral – a mai trendek szerint visszamenőleg is lehet bűnözni, például vannak országok, ahol sokan azt állítják, hogy minden régi és mai bajért, problémáért az öregedő fehér férfiak a felelősek –, sötétben bujkáltunk, mint az egykori plakátokon az ellenforradalmárok. Titkolóztunk, szégyelltük a heteroszexualitásunkat, meg hogy együtt éltünk, és kifejezetten örültünk a hajdan volt kemény teleknek, amikor akkora hó esett, hogy járni sem lehetett az utcákon, és az autókat is úgy belepte a fehérség, hogy hetekig nem lehetett kimozdítani onnan őket. Lakásunkat is biztos ezért választottuk annyira sötétre és barlangszerűre, hogy ne lepleződjön le titokzatos tevékenységünk. Ám balszerencsénkre egyszer új lakó költözött a körfolyosós házba, velünk szembe, csak pont egy emelettel feljebb. Az ablakából egyenesen a miénkre lehetett látni, és az is feltűnt nekünk, hogy mintha egy igen erős lámpát szereltek volna fel, amivel szinte reflektorszerűen bevilágítottak a mi hálószobánkba, ahol újabban kevésbé titkos szerelmi életünket bonyolítottuk, mivel az ablakot takaró roletta elromlott, és én egy szép napon leszereltem. Azért maradt egy csipkefüggöny az ablak előtt, de az nem sokat takart, legfeljebb sejtelmesebbé tette az idebent zajló tevékenység látványát. Egy hét telhetett el így, mikor egyszer csak csengettek lakásunk ajtaján. Kis emberke állt az ajtóban, karikás szemekkel. Nehezen szólalt meg.

Kérlek, tegyétek vissza a rolettát, mondta. Már nem bírjuk tovább. A nejem is nézi, a lányom is. Egy hete alig alszunk. Legyetek egy kicsit megértőek!

Természetesen, feleltem megértően, a nevetésemet nehezen visszafojtva.

Miután a kis ember távozott, feleségemmel – aki akkor még nem volt a feleségem –, nagy röhögések közben előkerestük a leszerelt sötétítő függönyt, magyarul rolettát. Kiderült, hogy nincs különösebb baja, vissza lehet tenni a helyére. Ám amikor felálltam és beleillesztettem a pöckébe, mindkét kezemre szükségem volt, így a fürdőköpeny, amit a csöngetéskor hirtelen magamra kanyarintottam, szétnyílt, mintegy utoljára megmutatván azt, amit nem illett. Coming outoltam.

Egy kicsit tehát sikerült jóvá tennem titkos légyottjaink szégyenteljes módját, de azóta, hogy megházasodtunk, eszembe sem jutott ilyesmi.

Lemaradtunk a kortól.

Gáspár Ferenc