Kinek ma arcképét ajánlom,
S ki, míg finom műélvet ad,
Tanít: nevetni önmagad -,
Egy bölcs az, olvasó barátom,

A gúny és szatira hive,
De az erő, mellyel lefesti
A Bűnt, a furcsa torzképesdi,
Azt hirdeti, szép a szive.

Nevetése nem a Mefisztó
Vagy Melmót fintorára ráng,
Nem fűti alektói láng,
Mely megdermeszt, akármily izzó.

Ezek kacaja, jaj, tele
Bús átokkal, gyötörve éles -,
Az övé fénylő, üde, széles,
S mintegy jósága dús jele!

(Tóth Árpád fordítása)