Emlékem több, akár száz éve gyüjteném.

Fiókos ó butor, benn tarka gyüjtemény,

vers, akta, számvetés, levélke, hangjegy, ócska

nyugták közé csavart nehézkes hajcsomócska,

titkot nem őriz oly sokat, mint bús agyam.

Egy szörnyü pince ez, piramis én magam,

takarva több halált, akár a közös árok.

– Egy temető vagyok s a holdra félve várok:

mint lelkifurdalás, sok nyult féreg gyötör,

s mindég legkedvesebb halottaimra tör.

Egy vén szoba vagyok, hol minden rózsa fonnyad,

hol ósdi divatok lomja lazulva gonnyad,

hol csak halvány Boucher-k, halk pasztell-mélaság,

szíják egy félbeli üvegcse illatát.

Oly hosszu semmi sincs, miként a sánta órák,

ha súlyos pelyhüket a havas évek szórják

s gyümölcsöd, mord Közöny, a makacs Unalom,

haláltalan huzam arányaiba fon.

– Óh, eleven tömeg! nem vagy te más ma tán itt,

mint tétlen borzadály-övezte szürke gránit,

mely Szahara-fenék ködén bóbiskol át!

Vén szfinx, kit elfeledt a gondtalan világ,

kit mappa nem mutat, s kinek vadult szeszélye

csak akkor zeng, mikor napnyugta süt föléje!

( Babits Mihály fordítása )