A zene néha rám zúg, mint a tenger!
Az ég felé, hahó!
A ködbe, éjbe, míg a fergeteg ver,
száll egy sebes hajó;

mellem feszül, tüdőm, mint a vitorla,
nekidagad vadul,
előttem a hullámok szilaj orma,
s az éjszaka lehull;

érzem, hogy süllyedek, üvölt a víz,
s a romlás kéje vár,
a zivatar, az orkán szárnya visz,

bölcsőm az őrült tengerár. –
Máskor meg síma tükrén ringatom
álmatlan bánatom!