Suhai Pál költővel, közíróval, szerkesztővel, nyugalmazott tanárral Kovács katáng Ferenc beszélgetett.

Kovács katáng Ferenc: Két utolsó köteted, az összegyűjtött versek (Casanova visszanéz), s az „Apakönyved”, a Befelé élt élet kapcsán invitállak párbeszédre. Az 1971-es önéletrajzodból idézek:„Vallom: a költészet kegyetlenséggel határos jóság, örök születése a szülő nőnek, élet és – kimeríthetetlen Szabály. Tudom és sejtem, hogy az ember halála a megismételt mozdulat: gyűlölöm a szokványt, a présgéppel csinált gyereket, a reklám-oszlop felnőttet, a folyton alakot cserélő bő-bugyogós basát.” (A magunk kenyerén, Szépirodalmi Kiadó, 1971) Kemény, elszánt szavak, még a kezdetekről. Hogyan alakultál az idők folyamán? Mennyit követel tőled, mennyit szakít ki belőled „A” vers?

Suhai Pál: Jós szavak. Mindig is ilyennek fogtam föl a költői hivatást. Ilyennek látom ma is. Hogy visszaigazolják-e köteteim, másra bízom. De azt elmondhatom, hogy a költészethez képest minden egyéb kitérő volt a pályámon. Mind mögött (és előtt!) ott állt a vers. Hogy ennek mi a lényege, erről ma már talán sejtelmeim is vannak. Tiszta költészet! Elkötelezett és szabad. Semmi köze holmi ideológiákhoz vagy „elefántcsonttornyokhoz”. A „tiszta költészet” nem „elefántcsont-költészet” tehát. A vers a schilleri ún. „anyagösztön” révén ezer szállal kötődik (kötődhet – kell is kötődnie!) korunk anyagi és szellemi valóságához. Ez az élményalapja, anyaga a megformálásnak. A „tiszta” jelző ez utóbbira vonatkozik, arra, hogy a „természeti”, a „valóságos” ebben, a formaadás poétikus, tehát szabad alakító kedvében élheti ki leginkább a maga természetét – ebben nyerhet ideális alakot. Még a politikailag motivált versek esetében is, itt igazán követelmény az ideológiamentesség, a költemény mondanivalójának a formaadás révén megvalósuló eszmei tisztasága, a „természetinek” „ideális alakja”.

KkF: „Keményen, gondosan kidolgozott műveket írsz, látszik, hogy nehezen adtad ki a kezedből, százszor meggondoltad, mire egyszer azt mondtad, jó, most már pontot teszek a végére. Zárkózott, szemérmes, magányos költő vagy, ami azonban – főleg a magányosságra, az elhagyatottságra, a rajon, a csapaton kívüliségre gondolok – sohasem úgy fest, mintha egyszer is panaszkodnál érte. Azt írod: »Tudatom, jól vagyok, s a híreszteléssel ellentétben élek.« Ennyi az egész állapotrajz. Magadba fojtod a fájdalmat, a fájdalmat is tárgyilagosságba oltod.” (SP: Bábeli adottságok, Napkút Kiadó, 2014, 316. o.) Elmagyaráznád, hogy ki és miért írhatta rólad ezeket a sorokat?

SP: Győri László jellemezte így verseimet. Méghozzá korábbi ismeretségünk és barátságunk későbbi felújításakor. A „tárgyilagosságba oltott” fájdalmat (vagy örömet) elvállalom. Sőt mi több, egy idő után határozott törekvésem is. Mintha költői karakterem is hasonló volna. De jobb, ha erről másokat idézek, ezúttal Réz Pált: „Manapság az ifjú költők egy része (jó része?) abból csinál juxot, hogy úgy írjon, hogy ne írjon semmiről – a te hagyományosabb (és megmunkáltabb) verseid hűségesek maradtak ahhoz az esztétikához, amely racionalizmussal, analízissel, ön-analízissel elegyíti, ötvözi az árnyalatokra való figyelést.” Megállapítását Nomád szívvel című kötetemre utalva később Győri László is megerősítette: „Réz Pál azt mondta az interjús könyvében, hogy a mai verseknek nincs anyaguk. Jó mondat. A te verseidnek van anyaguk.” S hogy még mindig másra hivatkozzam, Kemsei Istvánra utalok, aki fönti kötetemről írt kritikájában (Hitel, 2017. április) Dimenziók című versemmel (versciklusommal) kapcsolatban közelebbről is bemutatta ezt a Réz Pál által kiemelt „hagyományosabb”, „az árnyalatokra figyelést racionalizmussal, önanalízissel” kezelő eljárást: „Szinte hátborzongató, hogy valaki negyven éven át dajkálja magában talán legmeghatározóbb versének hátralévő öt versszakát (V., VI., VII., VIII., XII.), hogy megalkothassa a maga Eszmélet-ét a József Attila-példához igazodva, nemcsak formában, de szerkezetének felépítésében is. Suhai – igazodva a József Attila felépítette versszerkezethez – szintén két egységből állítja össze a költeményt. Az első és a második hat résznek nála is más a gondolati magja, a VI. rész Suhainál is közbenső összegezés: »Akár az ég s a fellegek, / ha fönt a boltot már bezárják, / a szó a számból ellebeg, / az istenek hiába várják. / Itt zsíros halszemek a lámpák, / az arcok elsüllyedt kövek, / szakállas vén szörnyek csodálják / csak szörnyű emberségemet.« stb. Már nem emlékszem, ki volt az a nagyságunk, aki azt állította, hogy minden költő valójában egyetlen verset ír egy teljes életen át, de valószínűleg igazat mondott. A Suhai-kötet kulcsverse, a Dimenziók minden addigi és további alapmotívum összegzése. Még a palimpszesztekben, ezekben a sajátos ötletsor szülte költeményekben lévőké is.” S hogy mindezek igazolására végül magam is említsek egy „kis nagy” (!) verset, hadd idézzem ide Szemüvegre című, Füleki Gábor által is megsüvegelt költeményemet:

Ha ránézel szemüvegedre,

nem olyan éppen, mint a járom? –

hordom igáját én is egyre,

utam fejem leszegve járom.

De ebbe én fogom magam be,

önként, hogyha nem is dalolva,

mintha kerete és üvegje

nem épp a gondok járma volna.

Mintha nem is velem huzatna,

világ, finom dioptriája

s nem őt ültetné föl a bakra,

ki hajsz és hó, nevem kiáltja.

Megjegyzem még, hogy a fönti állítások hitelét verseimtől függetlenül Hegelben is igazolva látom: az igazi műalkotásban a tárgyi és a szubjektív oldalnak maradéktalanul eggyé kell válnia. Szinte paradox, de Hegelre nagyon is jellemző, és telitalálat értékű, hogy az alkotásnak éppen ebben a „tárgyszerűségében” látja a művész (a művészet) eredetiségét. „Az eredetiség ennélfogva a valódi objektivitással azonos, és oly módon egyesíti az ábrázolás szubjektív és tárgyi elemét, hogy a kettő már semmiféle idegen mozzanatot nem tartalmaz.” Időközben megszerzett költői tapasztalatom alapján magam is így gondolom. Saját utamon botladozva jutottam idáig, nem előzetes elméleti megfontolások nyomán. Hogy mindezek alapján törekvésemet milyen irányzatba lehet besorolni, hogy egyáltalán lehet-e, nem dolgom megítélni. Ennyire konkrétan talán soha nem akartam magamat meghatározni, már csak azért sem, mert ún. élménylírát nem kifejezetten, személyeset (és tárgyszerűt!) azonban annál inkább szerettem volna létrehozni.

KkF: „Nem szégyellem bevallani igyekezetemet: Kerüljön fedél alá mindaz, amit értéknek vélek, ami verseim által él és mozog.” Saját szerzeményeid és fordításaid 593 oldalon sorjáznak e vaskos kötetben (Casanova visszanéz. Összegyűjtött versek, Napkút Kiadó 2020). Mondd! Minden, abszolút, de minden költeményed megtalálható benne, vagy még rejtegetsz meglepetéseket az utókornak?

SP: Meglepetéseket a kötetbe gyűjtött versekkel szeretnék szerezni. Hogy az utókornak? Azzal mi dolgom? Gyerek még vagy meg sem született. Kevesebbel is beérném – kor- és kartársaim figyelmével. De még ezzel is sokat mondok – első kívánság gyanánt azzal is megelégednék, ha valamely könyvesbolt polcára vagy netalántán kirakatába (de ez már óhajaim netovábbja!) kikerülne a könyvem. Milyen jó lenne titokban meglesni a kíváncsiskodókat – hátha valaki legalább kézbe veszi, mielőtt visszaejtené a polcra (!). (Vagy nem ejtené, csak simán megvenné, sőt, bele is olvasna – bár ez utóbbit már csak képzelem. Álmodom.)

KkF: Csűrös Miklós recenziójában (616. o.) kiemeli „…a költő gondolkodásmódját és a nyelvhasználatát jellemző eljárás” a kötetcímek többértelműsége, elgondolkodtató volta: Akár az üldözött (1984), Porba írt sorok (1994), Kísértetek kora (2005). Tanulmányában nem említhette (mert hiszen 2007-ben íródott), de én még ide sorolnám a Külön körön (2010), a Szigorú napok (2012), Nomád szívvel (2015), Tűnt időd (2018) „beszédes” címeit is. Sokan cím nélkül hagyják vagy sorszámozzák az opusaikat. Casanova visszanéz – hogy és mikor pattant ki a fejedből? Te milyen szerepet szánsz a verscímeidnek?

SP: A címadásnak már az antik retorika is nagy jelentőséget tulajdonított. S a sorszámozás is cím. Hogy én mégis fontosnak vélem a hagyományosabbat? Csűrös Miklós valóban sokatmondóan elemezte (a rá egyébként is jellemző éleselméjűséggel, az ambivalens vagy paradox összefüggéseket is megragadni képes érzékenységgel). Kedvem lenne csupán a kritikusi elhivatottság e kivételes teljesítménye okán idézni – de ettől most megkíméllek. Inkább megpróbálok a Casanova visszanézcímadását firtató kérdésedre felelni. Jó, hogy megfogalmaztad. Most, hogy áttekintettem kötetcímeimet, látom ám, hogy öntudatlanul is miben mesterkedtem. Valamennyi kötetcím, sőt még a fejezetek élén állók is meglévő versek címei. A Casanova esetében is előbb volt a szonett, melyet Gyulai Líviusz litográfiája, Az öreg Casanova ihletett. A képet először egy VII. kerületi üres telek palánkjának óriásposzterén pillantottam meg – itt ez „tette értelmessé” környezete „sivár állapotát”. Nyilván el is felejtettem már, emlékezetem mélyére süllyedt mindaddig, amíg a versbeli mondanivaló tudatom mélyéről elő nem csalogatta. A „nyilván” a versképző folyamat ellenőrizhetetlenségének tényére utal – még akkor is, ha ez, a vers születése egyébként doktori disszertációk és okos tanulmányok tárgya. A Casanovával kapcsolatban is leginkább utólagos következtetésekkel rendelkezem – az eszményekből való kikopás tapasztalatára utalókkal. Elég volt képzetét karnyújtásnyira távol tartanom magamtól ahhoz, hogy ne tűnjék önéletrajzi költeménynek, s mégis kifejezze ifjúkorom ábrándvilágához kapcsolt öregkori élményemet. E paradox viszony hívhatta életre a verset jellemző paradoxonok sorát is. Végül pedig, mivel visszatekintés e szonett, címe szinte magától kínálkozott az összegyűjtött versek fedelére – immár a szóba hozott metszet alatt. Megjegyzem még, hogy Gyulai Líviusszal utoljára a 2019-es könyvhéten találkoztam, még engedélyt kapva tőle Casanovája felhasználására. Sajnálnom csak azt kell, hogy mire a könyv megjelent, már csupán emlékének adózhattam bizonyos értelemben mégis csak közös művünk adójával.

KkF: Halottak napjára érkezem Nyíregyházára, szüleim, szeretteim sírját látogatni. Öreg barátom útja is ide vezet gyakran, a Nyíregyházáról elhurcoltak s „odaveszettek” emlékmű-együtteséhez. Barátom sosem ismerhette meg az édesapját. A tiéd viszont hat év „málenkij robot” után hónapra pontosan 71 évvel ezelőtt Nyíregyházán léphetett újra hazai földre. Legújabb kötetedben szívszorító emléket állítasz id. Suhai Pálnak. „Ne feledd Katikám, én ugyanaz vagyok, mint mikor a sors Tőled elszakított, és míg a szívem egyet dobog, az is maradok. Szüleim, Feleségem, Kisfiam, hitem és magyarságomért élek és halok.” – idézed a hatvannyolcadik, 1949 augusztusában írott leveléből (Befelé élt élet, Leveleskönyv id. Suhai Pál „hadifogolyéveiből” 1945–1950, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021, 110. oldal). Mi sarkalt arra, hogy ezt a fájdalmas emléksort kötetbe foglald?

SP: Már régóta készültem rá, de előbb meg kellett győznöm az öcsémet a kiadás fontosságáról. A dokumentumokat, apám fogságból írt leveleit (többnyire nyitott postai lapjait) szüleink halála óta ugyanis ő őrizte, az ő tulajdonába kerültek. Ma is alig győzök hálásnak lenni az iratok átengedéséért s a segítségért, amellyel munkámat kísérte és támogatta. E különös családtörténetet, amely több is annál. Legalább két generáció 20. századi megpróbáltatásainak, bizonyos értelemben tragédiájának a levelekbe foglalt krónikája. Már apám is nagy levélíró volt (!) – persze csak akkor, ha a lágerparancsnokság éppen engedélyezte egy-egy levél megírását. A könyv harmadik személyű „kiajánló” szövegében olvasom a következőket: „A lágerek hadiüzemeknek számítottak, tilos volt róluk bármiféle információt közölni, még helyszínüket sem lehetett megadni. A levelek forrásértéke emiatt viszonylag csekély – annál gazdagabb a fogságba vetett belső valóságáé, az otthoniakhoz fűződő kapcsolatokban kiteljesedő, kárpótlásul mintegy a kifejezhetetlen, arra ítélt külsőért. Ilyennek tekinthető e könyvben a szerzőnek apja leveleivel folytatott utólagos dialógusa is. Mert e könyv két történetet elevenít föl: az apáét s a vele csak hatéves korában találkozó gyerekéét, e könyv írójáét, aki a hagyatékába került leveleket az utódgeneráció tapasztalataira tekintettel is feldolgozta. Ezzel pedig egy külön kategóriát is felállított: azokét, akik a hadiárvákkal szemben találkozhattak ugyan hazatérő apjukkal, számukra azonban ez bizonyult sorsmeghatározó tényezőnek.” Mindez így igaz. Az én sorsomat is kezdetektől meghatározta az apámé. Ennyiben az én önéletrajzom is az övé. Írtam tehát (hogy kérdésedre végül válaszoljak) nem egyikünk vagy másikunk, hanem mindkettőnk egyszeri és furcsa históriájának megörökítésére. Tanulságul? Vajda Lajos Barátok című rajzának kettős koponya-figurája mutatja. Jól mutatja az egyezést és a finom elmozdulást is.

KkF: „Anyás gyereknek tudtam magam világéletemben, s most, lám, rá kell jönnöm, így vagy úgy, apám tett azzá, aki vagyok.” (111. o.) Kötetedet, a 81 levélbe be-beszúrt kommentárjaidat, s a XIX kitérődet gondosan átolvasva engem nem győztél meg előbbi állításodról…

SP: Kérdésedet provokatív fölvetésnek veszem. Éppen ezért nagyon is helyénvalónak. Mert hisz valóban anyámhoz kötődtem szorosabban és mindvégig. „Őt mindig ismertem.” De apám tragédiája-sorsa ütött ki korábbi védettségemből, s tett azzá, akivé minden előzetes várakozással szemben végül lettem: menekülő emberré. (Nem a filmre, hanem Nagy Lajos önéletrajzi regényére utalok e megfogalmazással.) S utalni szeretnék még Freudra is, nagy Leonardo-tanulmányára, a szublimáció benne kifejtett tézisére. Ha apámat nem vetik fogságba, magam is megmenekülök ennek rám nézve hátrányos következményeitől. Mentesülök a traumától, s nincs szublimálnivaló sem. Mi hajtott volna akkor a költészet egébe? S ha hajtott volna is, lett volna-e akkora tolóereje, mint ennek, középpontjában apámmal s a hozzá való kényes egyensúlyú viszonyommal? Immár az én kérdésem ez, de költői, melyre csak a Jóisten adhatná meg a választ – tekintve, hogy ami történt, nem lehet újrajátszani. Csak elfogadni, és hálásnak lenni érte.