Nápolyban festette 1610 májusában, rejtélyes halála előtt egy hónappal. Mintha megérezte volna: a saját arcát is odafestette a vászonra, jobb oldalon, a szent mögött látható. A Gallerie d’Italiában tekinthető meg, Szent Orsolya legendájának kulcsjelenete, döbbenetes ott állni a kép előtt, szinte bevonja a nézőt a történetbe.

Megpróbáltam lefényképezni én is, ahogyan mindenki, aki ott próbálkozott körülöttem, hogy magával vigye az élményt, és azt is láttam, hogy mindenki ugyanúgy elégedetlen az eredménnyel, mint én. Vannak műalkotások, melyek nagyobb sikerrel örökíthetők meg, másolhatók le, de ez éppúgy ellenáll mindenféle reprodukálásnak, mint pl. Leonardo da Vinci képei.

Ami ennyire lenyűgözi az embert, attól azt várjuk, hogy az élmény megismétlődjön, de csak egy informatív képet lehet készíteni, ami tükrözi ugyan a jelenetet, de csak távoli illúzióját nyújtja az eredetinek.

Némi magyarázatot is fűzök ehhez: a különleges élmény a festészet technikai módszerein is múlik, melyek titkát nemigen tudták megfejteni eddig a szakemberek. Valószínűnek tartják, hogy a kép csak részben készült állványon, keretre feszítve. Lényeges, hogy nagyobbrészt vízszintes helyzetben készült, és így száradt meg, aminek az lett az eredménye, hogy ecsetvonások Leonardónál és Caravaggiónál alig látszanak, a nagyításokon azt látni, mintha festékpigmentek úsznának, lebegnének az alapozás felett. Ezzel olyan hatást érnek el, mintha a festményt hátulról világítanák meg, a vászon mögül, a fényhatás különleges és visszaadhatatlan.

Caravaggio szívesen festett drámai jeleneteket, melyek mögött egy egész történet rejlett. Ebből pedig azt a pillanatot nagyítja fel, ami megragad az emlékezetünkben. Egyetlen pontra fókuszál: a frissen ejtett sebre, ahova a nyílveszőt lőtték, a halálos találat helyén már spriccel a vér, de az áldozat még fel sem fogja, mi történt, csak dermedten odapillant, mielőtt a földre rogyna. Tehát csak elképzeljük mi történt a megelőző és a következő pillanatban. Mégis tudjuk. A kép mozgásban tartja a fantáziánkat, mintha előttünk zajlana a jelenet, ahogyan a filmkockák peregnek. Minden mozgásban van, és érezzük, hogy a mozdulatok honnan hova tartanak.

A kép hátterébe oda tudjuk képzelni a művészt is, amint lóhalálában ideér, éppen a megfelelő pillanatban, holtsápadtan, hiszen az ő sorsa is hasonló véget érhet bármikor. Mivel számtalanszor Nápoly sikátoraiban menekült üldözői elől, el lehet képzelni azt is, miért lett ilyen rémült a saját önarcképe, amint belepillant egy tragikus jelenetbe. Körülötte is úszott a vér.

Éppen ebben rejlik a művész zsenialitása: a feszült légkör megteremtésében. Az egyetlen áldozatban, a középpontba állított nőalakban az összes többit is ábrázolta, akikkel hasonló kegyetlenséggel végeztek a katonák. Caravaggio csupán néhány szereplőre redukálta a népes történetet, mert így hatásosabb, mintha egy vérfürdőt ábrázolt volna megannyi gyilkossal és tetemmel.

A többféle változatban fennmaradt legenda szerint Orsolya a breton király leánya volt, megkeresztelkedett és szüzességi fogadalmat tett, római zarándokútra indult, más fiatal keresztény lányok kíséretében, viszontagságos útjukat a hunok keresztezték, feleségül akarták venni Orsolyát és társait, de mivel ők ellentmondtak, lemészárolták őket. A mártírhalál jelképes, ám korántsem tradicionális ábrázolása a festmény.

Kontra Ferenc