Budapest–Oslo–Budapest
Költözöm,
autóra hordják mindenem,
elmegyek,
ez a lakás már
nem lesz a lakásom nekem.
Nagyvárosok peremkerületeiben, de a kisvárosok központjában is az okos ember úgy építkezik, hogy a kisablakos alagsori garzont azonnal kiadhassa egy vagy két bérlőnek. Ezzel részben-egészben fedezni tudja a házra felvett kölcsönét. Aztán igyekszik az első szintet magának s gyermekeinek is minél hamarabb lakhatóvá tenni. Beköltözés után, ahogy nőnek a lurkók, elkészül nekik a felső szint is. S amint javul az anyagi helyzetük, túladnak a bérlőn, hiszen a 16 éven felülire cseperedettnek jár már a külön bejáratú alagsor. Ne a fejük felett tomboljon, szórakozzon a barátaival. S ha későn jön haza, ne verje fel a munkában megfáradt szüleit s a későn született csöppséget. Így van ez Norvégiában újgazdagéknál s az átlag családok nagy részénél is. Amúgy meg két ember sem bír 100 négyzetméter alatt lakni, erkély vagy terasz nélkül pláne nem.
1982 augusztusában érkeztünk Oslóba. A spanyol foci-vb ürügyén hagytuk el a szülőhazánkat (dobbantottunk, disszidáltunk, fordítottunk hátat, lettünk árulók[?], hűtlenek[?], de gazdasági menekültek semmiképp[!] – nézőpont kérdése, az olvasóra bízom az ítélkezést). Egy ’56-os magyar földszinti garzonját béreltük ki. Az ablak melletti fotelból jól követhettem az utca életét. Mellékút volt, sokkal több gyalogossal, mint autóval. Kerékpárt akkoriban csak gyerekek tekertek. Amerikai konyhát Magyarországon korábban az NSZK-ból, kerülő úton beszerzett lakberendezési lapokban láttunk. Picurka, zuhanyzós, mosógépes (de nem lengőlapátos) fürdőszobánk lett. A tolóajtós hálófülke duplaágyára egymáson átmászva lehetett bekuckózni. Sok mindenben hasonlított a pesti Madách közben bérelt lakhelyünkhöz.
Egy év sem telt el, amikor a Kedves az egyetemi kollégái tanácsával tért haza: ne pazaroljuk albérletre a pénzt, vegyünk saját lakást! Egy részecskegyorsító karbantartó mérnöke volt, gondoltam, aznap kicsit nagyobb dózis érte. Aztán mindent tett szépen, ahogyan azt a munkatársai diktálták. Fix állásunk, fix fizetésünk, banki folyószámlánk okán megbízható kuncsaftoknak, kölcsönre és egy szerény, 2-3 szobás szövetkezeti lakás vételére alkalmasak ítéltettünk. Két évre rá jött az óhazából a frissen érettségizett keresztgyerek, s vele egyidőben a saját pici. Naponta – munkahelyre/ről bumlizással – órákat vesztegeltünk a közlekedési dugókban, pazaroltuk a drága időnket. A nagybetűs élet szélvészként száguldott felettünk.
Költözünk! – állt elő képtelen ötletével a Kedves. Az egyetemi munkahelyünk közelébe! Ezúttal is a dozimétere állását akartam ellenőrizni, de minek is, gondoltam, a Kedves mindig tudta, hogy mi jó nekünk… Ezúttal már nem szövetkezeti, hanem egyenesen saját tulajdonú, erkélyes, négyszobás saroklakást vettünk. Komoly belmagasság, rozettás mennyezet, süppedős padlószőnyeg, polgári kényelem. Erkélye a négysávos kiskörútra s a túloldali Lelkészek templomára nézett. A sarokablakból egy nagy parkon át messzire láttunk. A lakásbemutatón összekacsintottunk a Kedvessel, első látásra megszerettük. Kicsi fiúnk s a háziak termetes angóramacskája között támadt ugyan apró affér, de míg a beépített sarok- és gardróbszekrény maradt, a macsek ment, s a szőrrel teli padlószőnyeg röpült… Volt néhány hideg napunk, mire rájöttünk, hogy a belső ablakszárnyak hiányoznak. Nyáron a padláson tartja minden lakó, s csak a hideg beálltával hozandók le. Zsanért sem az ablakokon, sem a kereteken nem találtunk. Kallantyúkkal kell rögzíteni – figyelmeztettek a szomszédok. Nos, kétezer kilométert cuccoltunk észak felé ezért a tapasztalatért. Igaz, a négyszintes ház pont dupla olyan idős volt, mint mi.
Kispolgári negyedben, a háború után az ifjú köztisztviselők találtak itt otthonukra. Többségük innen már idősotthonba vagy még nyugalmasabb helyre költözött. Házunk utolsó mohikánja pont felettünk lakott. Szinte soha nem hagyta el a lakást, mégsem fogadott el segítséget, bevásárlást, társalgást. Kezdetleges hallókészüléke egyedül a kézmosásunkra, a mosogatásunkra volt érzékeny. Ilyenkor addig kopogott mankójával a padlón, míg be nem fejeztük a vízfolyatást. Minden kocsist kenterbe verő szitkokkal csepülte a lengyeleket (ez idő tájt, kimondva-kimondatlanul, az idősebbek fő céltáblája az időszaki munkára jött lengyelek és az államilag betelepített pakisztániak voltak). Bennünket hajunk színéből ítélve az előbbi csoportba sorolt.
S hogy jutottunk jutányosan, értékén aluli áron egy ilyen pompás lakhelyhez? Négy sávos, a XX. század végére igen forgalmas útra néző erkélyes lakásra norvég család nem pályázott. Befektetésre, kiadásra pedig azokban az években egyik bank sem adott kölcsönt. Mi nagyvárosra, sürgésre-forgásra éhes, zajtűrő korszakunkat éltük. Amúgy meg a gyerekszoba ablaka belső udvarra nézett, hálószobánké mellékutcára. Ezeken voltak csak függönyök, minden más ablakon át természetes, háborítatlan fény töltötte be a hatalmas tereket.
Ebben a lakásban aztán – zakatolva, mint a Duracell-nyuszi – lehúztunk 35 évet.
„Költözöm, autóra hordják mindenem, / elmegyek.” Bereményi és a szövegébe lelket öntő Cseh Tamás legendásan sokat költözött. Akkoriban a munkahelyét gyakran váltogatóra hamar rásütötték: vándormadár. Pedig e jelző az albérletváltókra jobban illett volna. A Magyarországon élt 33 évem alatt, gyerekkoromat beleértve, három városban összesen tízszer cseréltem lakhelyet. Mígnem, országváltás után, megtörténtek a fent leírt oslói lakhelycserék.
Negyvenkét év távollét után disszidensekből visszidensek lettünk. A Kedves már évek óta tudta, „hol lesz majd lakóhelyünk”. Nyugdíjba mentünk, a gyerek s az unokák – paradox módon – ott élnek, ahonnan mi elpucoltunk. Pakoltunk. Dobozoltunk. Adatbázisokba rendeztük a hörcsögmód, hangyaszorgalommal gyűjtögetett könyveket, hanglemezeket, CD-ket, DVD-ket, sok dobozt megtöltő kapott és írott leveleket. Jegyzeteimet, rajzaimat. A gyerek hajtincsét, iskolai füzeteit s az oklevelet, amit A világ leszuperebb édesapjának állított ki…
Úgy róttuk Oslo utcáit, mint akik az utolsó emlékmorzsákat is fel akarják csipegetni. Az idők folyamán többszörös világbajnokok lettünk a csak a szépre emlékezem túlélősdi játékban. Remélem, most sem kerülünk a vesztes oldalra. „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk”.
A budai Várnegyedben reggelente, kőhajításnyira megismerkedésünk színhelyétől, a Kedves mellett arra ébredek, hogy a helyére került minden. Egy fióknyitással megtalálom a zoknimat, egy másikkal a jegyzeteimet. A közfal helyett az ajtón át lépek be a fürdőszobába. A konyhaszekrény tányér s bögre mellett mézesbödönt, szatmári szilvalekvárt rejteget. A kotyogó kotyog, a vízforraló barátságosan duruzsol, mint egy Moszkvában vásárolt szamovár. A Kedves ágyba kapja a reggelit, tejjel leforrázott müzlit, rágicsát (ami van éppen a háznál: dióbelet, kesudiót vagy mandulát), aszalt gyümölcsöt (datolyát, fügét vagy szilvát), két kis adag presszókávét, s annyi szeretetet, amennyit megérdemel. Sokat.
Megnézem az órát a Krisztinavárosi Havas Boldogasszony-templom tornyán, hallgatom a Tóth Árpád sétány gesztenyefáin káráló varjakat, kicsit bosszankodom a hangoskodó, maguk után piszkot hagyó gazdik és ebeik miatt. De: „Itt van a város, vagyunk lakói / Maradunk itt, neve is van: Budapest”.
Kovács katáng Ferenc
Az idézetek a Cseh Tamás közvetítette Bereményi Géza szövegekből valók.
A rajzokat Trencsényi Diána készítette.


