Az egyik drámasorozatban az epizódok végén megjelennek a fényben, akik éltek, engem mindig megragad, mert a legképszerűbb mozzanata a lélek működésének: olyan valóságosnak tűnik, mint ahogyan álmunkban érzékeljük. Váratlanul jönnek azok, akiket nem is vártunk. Emlékeinkből szabadítják fel történeteinket.

Elmúlt közben harminc év. Sosem hagytam, hogy mások döntsék el, melyik legyen az otthonom. Az időről és a folyóról kellene írni, a múlhatatlanról, ami leginkább nyomot hagyott. Vitte a hátán azt a terhet, ami nem süllyedhet el. Talán ezért volt érdemes visszatérni a múltba. Sokkal élesebbek lettek a képek, az arcok és az elhangzott mondatok. A tanulság az, hogy jobban odafigyelek rájuk, és most már biztos vagyok benne, hogy elszalasztott beszélgetéseket hagytam itt, de nem él senki, akitől megkérdezhetném, ami akkor nem jutott eszembe vagy nem tűnt fontosnak. Mindig az emberek miatt van lelkiismeret-furdalásom, akikkel többet lehettem volna együtt. Már nem élnek a barátaim, a családomból is csak néhányan.

Aki járt már régi házban, biztosan ezekkel az élményekkel találja magát szemben. Minden sokkal kisebb lett, mint a foltok az összement ruhán. Üresek a szobák, csak néhány rozzant bútor maradt, melyek nem kellettek senkinek. Maga a ház is eladhatatlan ebben a kihalt faluban. Csak mi maradtunk, a húgom és én az örökségünkkel.

Rakjam a csomagtartómba, amit még találok. Egyszer már válogattunk anyánk halála után, nem volt vita köztünk, hiszen sem hozzájuk, sem hozzánk nem fért már semmi. Csak a képeket osztottuk el, de még mindig nem csupaszak a falak. Nézelődik ő is, talán még belekukkant, mi maradt a hátsó szobákban a dobozokban, aztán mindenestül kitesszük őket, mert kedden viszik a szemetet. Talán utoljára húzom fel a redőnyt, a birsfa mintha be akarna törni az ablakon. Furcsa, milyen távoli lett a tárgyi világ, és mennyire fanyalgunk bármiféle nosztalgiától, mert fanyar, mint a birs. Egyikünk se mondja, pedig erre gondolunk: itt nőttünk fel, és mégsem tudunk elérzékenyülni. A birs kinyílt nekünk, hogy elköszönjön.

Nézem a pókot, ahogy beszövi lassan a sarkot, amit a redőny árnyékban hagyott. Majdnem meglett az első áldozata, de nem sikerült becserkésznie. A tűrőképességnek is van határa. Úgyis jön majd a fordulat, ahogyan lenni szokott, és mindenki leveszi karszalagját, mintha semmi köze sem lett volna az egészhez. Egyébként sem tud maradandó műveket alkotni a gonoszság. Nem vesz rajtam erőt. Itt lakik bennem, ami felvértez.

Éppen elég ihletnek ennyi, amit átéltem. Olyan sok friss írnivalóm lett megint. Ha belegondolok, szemernyivel sem születtem rosszabb helyen, mint bárki. Bejártam a fél világot. Egy forgatás miatt jöttem haza, el sem tudtam volna képzelni másik helyszínt. Különösen a történtek után nem. Vártam Jánost és Mihályt, a stábot, hogy megmutassam nekik a szülőföldemet. Ne csak az én portréfilmem legyen. Süssön a nap, és ott legyenek az égen a felhők, csak ezért szurkoltam. Mert ha esik, akkor a világ leggyönyörűbb kilátását is elmossa. Márpedig nekem fontos, hogy a táj azt a tündöklő arcát mutassa, ami másokat is elvarázsol. Még sosem múlt el két nap ilyen gyorsan, ennyi idő kellett, hogy bejárjuk a helyszíneket, ahol a könyveim cselekménye játszódik. Mert csak a varázslat számít, hiszen ott lesznek a filmen azok is, akik valaha itt éltek, odaképzeljük a hőseimet, és ebből ajándék lesz, amit átadunk élőknek és holtaknak.

Kontra Ferenc