Bubu, a New York és a bohémek
Egy táncházas éjszaka hajnalán, ami az Almássy téren ért minket, népzenész barátunkra várakoztunk, akit nem lehet felébreszteni, ha elalszik, de otthagyni se akartuk, vártuk a hajnalt a Szabadidőközpont előtt, füstöt eregetve, bort kortyolgatva. Aztán megjelent H. A. barátunk, kezében a sokszor elhagyott, de mindig megtalált hegedűjével, és együtt indulunk ki a nagykörút felé. Még sötét van, kicsit nehézkesek a lépteink, még innánk valamit, bort, szeszt, ha lehet, de legalább egy kávét, öten, fiatalon, bohémen, nem véve tudomást arról, hogy véget ér az éjszaka egyszer, mert nem akarjuk, hogy véget érjen, még pezseg a vérünk, még örülünk, hogy élünk, lábunkban még ott van a kalotaszegi legényes, fülünkben a dallam. Kiérünk a körútra, a sarkon a felújított New York Palota, épp Hotel Boscolo öt csillaggal, a kirakatban mindenféle oda nem illő csili-vili méregdrága táskával, és akkor eszünkbe jut a sok nagynevű előd, akik ott írtak-éltek-haltak a márvány asztaloknál, s tudjuk, hogy ott nekünk dolgunk van. Dörömbölünk a forgóajtón, kijön egy fekete fiatalember, udvariasan, törve a magyart, üdvözöl. Kezet fogok vele, bemutatkozunk egymásnak, mondja, hogy ő Bubu. Megkérdezem Bubut, nyitva van-e a kávéház. Azt mondja nincs – elmesélem neki, hogy amikor ez a hely megnyitott 1894-ben, Molnár Ferenc bedobta a kulcsát a Dunába, hogy sose zárjon be, tehát nem lehet zárva. Bubu belátva igazunkat beenged a nagyhírű New Yorkba. Pedig mit tudhat ez a fekete fiú a századelőről, Adyról, Krúdyról, Kosztolányiról, s arról a Csentery Kálmánról, aki ott hajolt rá a márványasztalra, s olyan szegény volt, olyan egyedül volt, és olyan törzsvendég volt, hogy a márvány törzsasztalába belevésték a nevét, s az lett a sírköve… vagy arról a zeneszerzőről, aki megírta a New York indulóját.
A csavart márványoszlopok közt felmegyünk és letelepszünk a galériára, ahol a Nyugat törzsasztala is volt, a szobaszerviz ellát kávéval, fröccsel, majd, az aranyozott székeken kicsit megpihenünk, és új lendületet veszünk. Kint pirkad, ideje van a hajnalizásnak. H. A. barátunk előveszi a hegedűjét, lemegyünk a lépcső alá, s az ötcsillagos hotel halljában körülállunk valami könnyező pálmafát, elkezdünk hajnalizni. A folyosók nyitottak, a szobákban ötcsillagos vendégek alszanak. Hagyják, hogy mi szétázva próbára tegyük az éjszakai személyzet és a vendégek türelmét, csak arra kér egy valahonnan előbukkanó biztonsági ember, hogy uraim, halkabban, ha lehetséges. Semmi áludvariasság, megjátszás, hanem a helyhez illő elegancia, ahová mi akkor éppen sehogyan sem illeszkedünk, de ismerjük a New York múltját, amiben nálunk otthonosabban azon az éjszakán nem mozog senki. Kihajnalizván magunkat kilépünk a forgóajtón az ébredező nagykörútra ötcsillagos kávé ízzel a szánkban, hálával gondolva Bubura, aki öt szőrös bohémet beengedett a New Yorkba egy olyan hülye dumával, ami csak azok hisznek el, akik tudják, hogy volt a magyar irodalomnak egy legendás korszaka, amikor bármi megtörténhetett, és meg is történt, és ott állt Bubu az ajtóban, integetett, pedig vajmi keveset érthetett abból, hogy Molnár Ferenc, meg a kulcs, meg a századelő, meg mi ott azon a hajnalon, de talán nem is érteni kell azt a krúdys hangulatot, hanem leginkább érezni.
Csender Levente