Szemelvények Usier Tamara verseskötetéből

A füvesasszony

Dédanyám Szent György
napja után mezítláb
csatangolt a réteken,
talpa ívét ismerték
már vakondtúrások,
zsenge füvek és patak-
menti kavicsok. Tenyerét
citromfű és vadmenta
illata itatta át, amit
teához szedett. Ha
bozótosba tévedt,
lábszárára halvány
vonalakat karcoltak a
vadrózsabokrok. Mikor
néhány tövis egészen
feltépte a húst a lábán,
nem rakott rá kötést. Az
nem segít, csak felfő alatta
a bőr, mondogatta,
a levegőn jobban
száradnak a sebek, majd
szoknyáját megemelve
lenézett a korábbi
varas horzsolásokra,
melyek úgy nyugodtak fakó
bőrén, ahogy levéltetvek
szunnyadnak a bodzavirágon.
Szelíd tekintetétől
megzavarodtak a sebek, és
hirtelen begyógyultak.

A hársfává változó lány

Miután vége lett, sokáig
maradt mozdulatlan, nem
törődve a meztelen fenekét
szúró szalmával, izzó
horzsolásokkal, feláll,
támolyog, mint tábortűz
heve mögött a látóhatár.

Kilépve a pajtából
égre emeli tekintetét, talpa
alatt pulzál a föld, nőni
kezdenek tagjai. Megnyúlnak
a vastagodó csontok, hosszú
ágakként hasadnak szét,
levelekké duzzadnak a hajszálak,
kéreggé sorvad a bőr.

A helyiek szerint átkozott a
környék, az elhagyatott fészer,
a hatalmas hársfa.
Évente ugyanaz a férfi
felakasztja magát rá, és
sosem vágja le senki.

Bodzavirágpor

Álmomban bodzafa voltam,
hűvös maradt árnyékomban a kő,
foltokban nőtt rajta a zuzmó,
szép lassan befedte neved,
nem jár hozzád senki. Májusban
beborít a bodzavirágpor, langyos
szélben reszketek, míg alszol
gyökereim között. Egy délután fiatal
nők érkeznek, a nagy kőre másznak,
hogy felérjenek engem. Valami
katonasír, mondja az egyik, és felhajtott
kötényébe szedi a bodzát szörpnek.

Pánik

Áthallatszik a falakon,
ahogy valami nagy testű,
halott őslény törött
gerincével kalapálnak
az istenek.
Reggel van, tüdőm akvárium,
nehéz levegőt venni.
minden anyag egyre súlyosabb
rajtam és körülöttem.
Elharapott nyelvemtől
fémízű a szám, vért
nyelek, marhák utolsó
térdkoppanásaitól visszhangzó
vágóhíd szorult halántékaim közé.

Roppanás

Vékony ágacskák törnek
őzek súlya alatt, ilyen hangja
lehet egy ideg-összeroppanásnak,
két levegővétel közt egy
kattanás. Ez hallatszik akkor is,
amikor rám nézel, olyan hangosan
pislogsz, mintha szemhéjaid
megtapsolnák ezt a kellemetlen helyzetet,
ahogy előtted állok meztelenül,
és remeg a térdem.
Talán épp ezért nem érsz hozzám,
azt mondod, olyan vagyok
mint a templomfalakra festett
szentképek, olyan sápadt és olyan
szigorú. És én csak állok mozdulatlanul,
mint a figyelő vadak, mire
vékony ágacskák roppanását hallom
újra, valahonnan belülről, a koponyámból.

Sós és keserű

A fogorvos javaslatára
mindennap fogselymezek,
a kagyló szélén gyűjtöm a
használt, véres szálakat,
undorral nézek a
csapon tükröződő
alakomra.

Elalvás előtt vérző
fogínyemet szívogatva
az anyatej ízére próbálok emlékezni,
biztos nem volt sem sós,
sem keserű,
belealszom a megállapításba.
Azt remélem, holnapra eltűnik
a vér íze a számból, és
ezzel együtt hirtelen
könnyűnek tűnik az ólomködös hajnal,
mint mikor édesanyám ébresztett,
előkészítette az aznapi ruhát,
és én elmeséltem az álmaim.

*

Kiskoromban reggelente
nem kapcsoltam villanyt a fürdőben,
fáztam a fényben,
jólesett a sűrű, langyos sötét,
amiben megkötöttek a tárgyak,
nem tudtak helyet cserélni éjszaka.

Mostanában fémes
szájízzel ébredek, és nem
emlékszem az álmaimra.
A fürdőszobában még mindig nem
kapcsolok villanyt, tapogatózom
a nyirkos sötétben, ahol
semminek nincs helye.

Kapkodva készülök el,
ma is késni fogok –
nincs, aki időben felébresszen.

Ahogy én soha

Eleven repedések a kád
szélén húzódó hajszálak,
azt kívánják, bár ki se bújtak
volna fejbőrömből. Inkább
nőttek volna be a csont alá,
keresztül törve a koponyán,
szaladtak volna végig a
nyakcsigolyákon, le a gerincen,
a medencében bogra futva,
combokon és lábszárakon
át a talpakból ki, be a földbe,
mint vékony gyökerek, hogy
majd elérjenek hozzád, és ha
a közeledben felszínre törtek,
szorosan bokád köré tekeredjenek,
mint mezei szulák a búzakalászra,
apró virágokat hajtsanak, kicsi
szirmaikkal úgy simogassanak,
ahogy én soha nem mertelek.

Egy elfeledett vidék pusztulása

A tehenekre éjjel valaki
foszforeszkáló festékkel
koponyákat festett,
a falusiak hajnalban
azt hitték, lidércek
fészkelnek a párás sötétben,
meggyújtották a kazlakat,
az összes pajtát felégették.

*

Valaki megkopasztotta a tyúkokat,
a tollak eltűntek,
a madarak rózsaszín
meztelenségükben
egymás mellett kuporogtak,
mint irodaszékek alján a
rágógumicsomók.
A kakas nem kukorékolt többé,
már senki nem köszöntötte a napot.

*

Kicserepesedett ajkukat nyalogatták a papok.
Tenyerüket kiszívott nyakukra tapasztották,
boszorkány az összes nő –
sziszegték összeszorított fogakkal,
piszkavassal jeleket rajzoltak a hamuba,
a középkorba kívánkoztak.

*

Napnyugta után
visítozás hallatszott a
föld alól, a menekülő vadak
letaroltak veteményeseket,
kidöntöttek facsemetéket.
Tompán sistergett a sötétség
nyomukban.

*

A fehér lepedők időnként
eltűntek a szárítóról, helyükre
kitépett hajcsomókat akasztottak,
később lepedőkből varrott zsákokban
elhalt magzatokat sodort partra a folyó.

*

Fel kéne égetni az egész világot,
darabokra törni tükröket,
csontokat,
az összes ablakot,
üvegdarabokkal elvágni torkokat,
pusztuljon minden, csak
az almafák maradjanak,
az almafák értik a túlvilág titkait.

*

Az emberek szép lassan eltünedeztek,
nem keresték őket rokonaik, barátaik:
volt, aki úgy tartotta, világgá mentek,
mások szerint elvitte őket az ördög.
A templomkert megtelt
hatalmas vakondtúrásokkal.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2025)