Ma nem ugat a kutya. Csodálkozom, mert a kutya, akárhányszor megjelenek a kertben, a szomszédból rögtön ugatni kezd. Ártalmatlan keverék, és a magam részéről nem szeretem a korcs kifejezést, így nem is gondolok rá másképpen, mint egy szerencsétlen kis kutyára, ami ráadásul az Öcsi névre hallgat. Egy igen kedves rokonunk lakik a vidéki kisvárosban, ahová manapság csak halottak napján utazok el a feleségemmel, mert már senki sem él a rokonok közül, kivéve őt. Szintén Öcsi. Tessék. De az a másik Öcsi szeret minket, gondolom, míg ez itt a kerítés túloldalán egyáltalán nem. Talán nem felejtette el azt az időt, morfondírozok tovább, amikor még nem volt kerítés, és a kis termetű barna (vigyázat! keverék!) kutya átjött – már akkor is egyfolytában ugatott –, átszökött a kertembe, én meg az apámtól örökölt vasvillám boldogabbik, tehát nem a szúrósabbik, hanem a görbültebb végének a segítségével kitessékeltem őt az utcára.

Ez nem felejt, gondolom ugatósabb napokon, de ezúttal Öcsi kutya csendben marad. Élvezem a csendet, az őszi napsütésben néhány szem kései szőlő is megérett már, és csak egyetlenegy lódarázzsal kell megosztanom az édes gyümölcs élvezetét. A darázs nem ugat és egyedül van, állapítom meg jólesően, és tovább teszek-veszek a kerítés környékén. Málna nő itt vegyesen a fekete szemű szőlővel, s az elszáradt tavalyi szárakat ilyenkor kell kivágni, az új idei hajtásokat meg felkötözgetni egyik oldalon a kordonra, másikon a kerítésre.

Már szinte hiányzik, biztosan lesből támad majd, a bokrok alatt szokott idesompolyogni, s aztán egészen közelről ordít rám, akár egy veszett dög.

Nem akar. Csak nem lett beteg? Lenyelek egy újabb jókora szőlőszemet, és fürkészni kezdem a túloldalt. Vastag a héja, ezért nem szereti a feleségem. A kisvárosba pedig elmegyünk megint, mert közeleg az a nap. Mindenszentek és halottak napja. Kiszabadulnak a szellemek a temetőből. Halloween. Előbb van ez, aztán a másik. Mátyás királytól jött a pesti vicc szerint. Halló, Wien, mondta a nagy király, mikor elfoglalta Bécset.

Mi lehet ezzel a kutyával? Rossz jel. Mert hogy Öcsinek hívják őt is, akár a rokont. De ezt már mondtam.

Hülye kelta ünnep. Amióta kimentek az oroszok, ez jött be a forradalom ünnepe helyett. Az is ilyentájt volt, november hetedikén, mert két hetet késett a naptáruk. Megcsúsztak, akár az urológusom legutóbb. Sok a beteg…

Szóval akkor lett itthon is divat a töklámpás, meg az eltorzult szellempofára hasonlító tökfej, hatalomváltás volt, hiába no. Amerikai katonák is állomásoztak már itt, Taszáron, a délszláv háború idején. Kijártak a faluba, és az egyik fekete bőrű harcost Mari néni lemajmozta. Mondták neki, kérjen bocsánatot, mert ez ugyanolyan ember, mint mi, magyarok. Mari néni bocsánatot kért. No problem, felelte a fekete ember, mire Mari néni felsikkantott: – Beszél!

Persze ez ma már nem polkorrekt, nem szabad ilyet mondani.

Pedig ők hozták ide a töklámpást. Lehet, hogy öregszem, nem értek egyet az importált új szokással. Semmi bajom vele, el is szoktam mondani, de én a vörös nyakkendőt sem szerettem, igaz először, mikor felkötötték rám, örültem, mert senki nem mondta meg, hogy ez az elnyomók egyik jelképe, ezért még a Kádár-korban is bevitték volna az embert a rendőrök. Szóval büszkén feszítettem abban a nyakkendőben, de ez az érzés csak egy napig tartott. Mert mindenkinek volt nyakkendője, és innentől fogva nem volt érdekes az egész. Úgy, mint a Harry Potterben: hogyha mindenki tud varázsolni, akkor mi abban a pláne? És mitől tud az egyik jobban, a másik kevésbé? Hosszabb a varázspálcája? Marhaság, mondom magamnak, és megkötözök még egy málnatövet. Egész szépen haladok, állapítom meg. Mexikóban meg a sírokon buliznak, jut eszembe hirtelen, nálunk a cigányok szoktak ennivalót vinni az elhunyt szellemének. Sokan siratják, és sokáig. Ahogy a gyerekeket is féltik, óvják, úgy a halottaikat is.

Volt egy író barátom, a halála utáni első évben még arra gondoltam, hogy ki kellene vinni neki egy üveg pálinkát vagy konyakot, és ráönteni a friss földhányásra, de valamiért mégsem tettem meg, pedig alkoholista volt a barátom, az a józan fajta, aki mindig csak rátölt, nem látszik meg rajta az ital. Megérdemelt volna egy kis itókát haló porában, ám a következő évben szép gránitkövet kapott a sírja, már nem lehetett beleönteni a szeszt a zsíros földbe. Elszalasztottam.

De miért nem ugat a kutya? A szemben lévő szomszédban házfelújítás zajlik, fűrészelnek, használják a flexet, kalapálnak. Idegesíthetné. Csak nem történt valami baja?

Szóval Öcsit látogatjuk meg, na igen, azért kimegyünk a temetőbe is. Megnézzük az összes rokon sírját, az utolsót, a feleségem nagymamáját is több mint negyedszázada tettük be a családi kriptába. Nem akart beférni a koporsó, mert beomlott a löszös, homokos talaj, nem volt egyszerű temetés. Még a föld sem akarja befogadni, jegyezte meg valamelyik rosszmájú rokon. Végül mégiscsak sikerült.

Szépek a gyertyák ilyenkor. Világít a sok mécses, és sült gesztenyét árulnak a temető bejáratánál. Öcsivel meg elmegyünk valamelyik halászcsárdába, régebben a Vén Dióba jártunk, de az utóbbi években annyira lecsökkent ott a vendégek száma, oly üresen kongott az étterem, hogy átszoktunk a Vizafogóba. Általában szép az idő, mintha még nem lenne november. A víz simán fodrozódik, akár Babits versében, a Jónás könyvében a márvány, s a kacsák is olyan vidáman hápognak, mintha nyár lenne. Másnapra aztán megjön a szél, és hideg, apró szemű eső vág az arcunkba. Megyünk hazafelé. Egy évig nem látjuk Öcsit, s a lusta holtágat, ahol nyáron a gyerekek a vizes homokot csepegtetve emelnek várakat a parton.

Éppen itt tartok a nosztalgikus álmodozásban, mikor vad ugatás zavarja meg a bukolikus hangulatot. Hogy az anyád! Számítottam rá, és mégis, hogy megijesztett! Hogy a rosseb esne beléd! De milyen jó, hogy élsz, és nem esett bajod! Így már nyugodtan elutazhatunk. Az a másik Öcsi pedig várni fog minket, ahogy mindig. Pogácsával és saját készítésű borával. Azt isszuk majd, mielőtt ellépünk a Vizafogóba.

Gáspár Ferenc