Részlet Elmer István új novelláskötetéből

A mérkőzés

Nyár volt. Keszthelyről elutaztunk Lébénybe, s én az egész szünidő alatt ott maradtam nagymamáéknál. Nem volt ebben semmi rendkívüli, semmi különleges. Abban a faluban éltek az unokatestvéreim, különösen Ferit kedveltem, nemcsak idősebb volt nálam néhány évvel, hanem ennyivel okosabb is. Ha mentünk valahová, őt kérdeztem, s mindenre tudott válaszolni. Ezen a nyáron is, amikor a hőség úgy rátelepedett a falura, mint valami forró paplan, a konyhakémények füstje mellett remegett a levegő, éppen a focipálya felé haladtunk, hátha találunk lenn valakit, s beszállhatunk a játékba – az iskolai szünetben mindig rúgta néhány fiú a labdát a pályán –, amikor unokatestvérem hangosan így köszönt a velünk szembejövő férfinak:

„Csókolom, bácsi! Hozzánk megy?”

„Most nem hozzátok.”

Ki volt ez, kérdeztem, amikor továbbmentünk.

„A végrehajtó.”

Ebből is láttam, Feri mindent tud, kiismeri magát a világban. Nem mertem megkérdezni, ki az a végrehajtó, úgy tettem, mintha pontosan tudnám, legföljebb egy „aha” szaladt ki a szájamon.

Nagyobb fiúk fociztak lenn a pályán, bevettek minket a játékba, nyilván ez is unokatestvéremnek köszönhető, de rövidesen elment a kedvem az egésztől. Valamelyikük olyan erővel rúgta meg a labdát, hogy már a csattanás, ahogyan eltalálta, egészen rémisztő volt, s a labda éppen a csöcsével csapódott a homlokomnak. Én is így neveztem a kemény részt, ahol fel kellett fújni a focit, majd egy bőrfűzővel összehúzni. Rettenetesen odavágódott, megszédültem, de nem mertem sírni, nem akartam Feri előtt szégyenben maradni, de már csak gyámoltalanul és céltalanul szaladgáltam ide-oda a pályán, s alig vártam, hogy befejeződjön.

„Megijedtél?”

„Én, ugyan…” – nagyképűsködtem, nehogy gyávának tartson. Elég volt odahaza, hogy kinevettek a többiek, hiába mondtam a fiúknak, nem tartok velük, mennem kell, hat órakor dolgom van. „Miféle dolgod, ugyan, gyáva vagy, nem mersz velünk jönni!” „Ministrálok az esti misén”, mire rám röhögtek – nem nevetés volt az, hanem röhögés: „Mi az, csak nem papnak készülsz?”

Nem tudtam, mi olyan nevetséges ebben, ezért aztán inkább hallgattam.

Még éjszaka is fájt a homlokom, az ütés helye megduzzadt, de nem mozdultam az ágyban, szólni se mertem, nagyapám alig hederített rám, igen morcos arcot vágott, amikor megérkeztem. „Jól van”, dünnyögte, oda se nézett, félmozdulattal vállamra tette a kezét, majd kiment a konyhából az udvarra, hátra, az istállóhoz. Nagyanyám, mintha iparkodásával mindent helyrehozhatna, elém tette a vacsorát. Soha nem forgattam szájamban még annyit a falatot, mint ezt a darás tésztát, pedig nagyon szerettem; nagyanyám meglocsolta még paprikás szafttal is, én meg a konyhaajtó melletti kisablakon kiláttam. De nem is a szemem, valami másféle érzékem volt tanúja: nagyapa belépett az istállóba, meglapogatta az egyik, majd a másik ló farát, a két állaton végigfutott a jóleső borzongás, ennek jeleként halkan prüszköltek, majd nagyapa egymás után átölelte a nyakukat, és végigsimította. „Jól van, Jankó, jól van, Csillag!” De hogy mégsem volt minden a legjobban, nagyapám könnyei mutatták, még a lovak fényes szőrére is perdült belőlük.

Reggel ámultam, nagyapa mennyire ismeri a jövőt, de az ámulatot megtörte nagyanyám kéztörlése, ahogyan a kötényébe kapott: „Itt vannak!”

A nagykapun jöttek be az emberek, „a nép nevében…” – nagyapa ott állt középen, „nem engedem!”, mintha valami ilyesfélét mondott volna, de azok nem törődtek vele, félrelökték, két fiatalabb odaállt, a másik kettő meg bement az istállóba és kihajtotta a lovakat. Lassan lépdeltek a szép állatok, még ma is hallom, amint csikordult patkójuk a kövön.

Ettől kezdve nem kellett szénát villáznom a lóetetőbe. Megszűnt az istálló édeskés melege, ami a két állatból áradt.

Talán rosszat tettem, hogy csak úgy betörök? – húztam vissza a szobaajtót, nagymama azt hitte, már kint játszom, de valami miatt visszaszaladtam, éppen akkor ágyazott be, s láttam, a rádiót, amely még az este is ott világított a kisasztalon, óvatosan az ágyneműk közé helyezte, s szépen beterítette a dunyhával. Mintha ekkor, ott a szűk ajtónyílásban megértettem volna, mi is a dolga a végrehajtónak ebben a világban. Nem akartam nagymamát elszomorítani, észrevétlenül kiosontam.

Legközelebb nem volt kedvem focizni. „Mi az, múltkor nagyon eltalált a labda?” – lépett hozzám a nagyfiú, akinek olyan félelmetes lövése volt. „Ugyan…”, néztem rá, és nem féltem tőle. „Gyere, csak bátran, neked is menni fog!” – és úgy karolt magával, olyan szeretettel, hogy azt gondoltam, egyszer belőlem is lehet olyan erős és ügyes férfi, akit senki nem képes kicselezni.

(Napkút Kiadó, 2018)