Szemelvények Szente Anita kötetéből

Porcelán

Az öt négyzetméteres szobában, a neobarokk szekrény utolsó előtti polcának jobb belső sarkából, zárt ajtó mögül mosolygok. Kadmiumvörös báli ruhámon szakadás, kilátszik a fűző.

Szemben velem a falon meztelen női akt, XIX. századi a festmény. A díványon fekvő hölgy kimért tekintete a cseresznyefa komód felé fordul. Újságból kitépett fecnit ragasztottak enyves ragasztóval a bal felső fiókra. Lucian Freud legújabb kiállításáról olvashatunk: a festék hús, az akt maga a személy. A hölgy illően bólint, kezét összekulcsolja a köldökén, figyeli a cikk illusztrációját: fetrengő meztelenség, akinek arcát sovány kutya nyaldossa. Szemléli, majd kimért pontossággal fordítja el a tekintetét. Szürcsöl a teájából. Megigazítja a gyöngysorát. Felemeli a tükrét, az arcához emeli. Nem néz bele.

A tükörben nem a díványon fekvő hölgy arcát látom. A komódra ragasztott újságcikket tárja elém. Kitárulkozott női alak, széttárt lábakkal. Lábfejéhez gyűrődik a lepedő. A combjai puhák és feszesek.

Pattanásig feszülnek a drótok a végtagjaimban. Kimértebben állok, mint bármikor.

A díványon fekvő hölgy megmozdítja a tükröt. Fénysugár érkezik felém. Szabályos a fényvisszaverődés. Vakon bámulok magam elé. Törzsemet állvány szorítja, biztosítja a helytállást. A szembogár elrepül. Épp a komód felé igyekszik. A látvány a bőr. A puha bőr. Érzem az illatát.

Ez valóban az én illatom. Kemény parkettán fekszem, kócos a hajam. Combjaim feszülnek a kitárástól. Nincs drót, nincs állvány. Nincs üveg, nincs gondosan kevert kerámiafesték. A bőröm nem simított, a hajam nem mintázott. Szellő és hidegrázás. Lazult test és feszültség. Erő.

Szőrtelen kutya közeledik felém. Ugrik. Magamhoz ölelem. Bambán bámul rám. A kutya meleg szuszogását érzem a mellkasomon. Félelemmel érintem meg, melegséggel tölt el finom moccanása. Meleg lehelet, meleg bőr.

Védtelen vagy!

Kifújom a percek óta bent tartott levegőt.

Tűhegy pontossággal állok itt. A bűbájos kerámiafesték továbbra is makulátlan.

Nehezen kapok levegőt, a fűzőt egykor gondosan megszorították.

– Hozd vissza! Hozd vissza, kis patkány!

A ruhámból tépett bársonydarabbal lohol a komód felé. Betakarja a meztelen testet.

Ki nyitotta ki a neobarokk szekrény üvegajtaját?

Önmagát mászó hegy

Jelentem, a hegy önmagát mássza. Állítása szerint mindez egy furcsa vággyal kezdődik, megnevezésére képtelen. Összefüggéstelenül beszél türelmetlenségről, akaratról, keresésről és kíváncsiságról. Annak ellenére, hogy ketten vagyunk, ő nincs magánál, én pedig egyedül létezem.

– Itt elegánsan viselhető a gond, szagolni lehet a fájdalmat, és jóízűen haraphatóak a könnyek.

– Hogyan? – kérdezem csodálkozva.

Kérdésemre nem kapok választ, hiszen a hegy rögtön belekapaszkodik a legelső gyökérbe, majd a következőbe, és halad egyenesen fölfelé.

– Érzem az apró kavicsokat a talpam alatt, a levegő egyre frissebb, és minden egyre meredekebb. Megváltozik a környezet. Tudom, hogy az esés halálos lehet. Mászom önmagamat, érzem, milyen, amikor minden izom dolgozik – folytatja mondandóját.

Ebben a helyzetben én már semmit nem értek. Látok egy hegyet, amely önmagát mássza, figyelem, hogyan kapaszkodik fölfelé, és türelemmel várom, milyen lesz, amikor végre a csúcsra ér. Addig is élvezem a friss levegőt, maradok kívülálló útitárs. Követem minden lépését, hálás lehetek, hogy egyáltalán magával visz.

– Majd odafent megpihenhetünk? Kifújhatom magam? Beszélgetni fogunk? – teszem fel kérdéseim, és kapkodom a levegőt.

Egyre csak gyorsít a tempón, gyorsulok vele, beleszédülök a rohanásba. Fokozatosan haladunk fölfelé. Ott egy hágó! Ott a csúcs!

– Nem ülhetek le? Legalább elszívhatnánk egy cigit. Hová rohansz?

Végre felértünk. Legalább nézz körül. Készíthetek rólad egy fotót? – Mindenre kíváncsi vagyok.

Ő csak rohan egyenesen a kanyarjelző tábla felé, felkapja, mintha könnyű kis zászló lenne. Nem veszi magához, lazán a földre dobja.

A kanyar teljesen kimerít, talán fáradtabb vagyok, mint amikor felfelé haladtunk.

– Tudod, mit? Én inkább leülök, és megvárom a holnapot. Megszomjaztam. Úgyis visszajössz. Mindennap ezt teszed. Megmászod önmagad, rohansz a csúcs felé, és mikor végre ott vagy, hála nélkül megfordulsz, újrakezded.

Szavak

Kedvelem, ahogyan a szavak áramlanak a vákuumtól nyálas üregben.

Csodálom, ahogy a figyelemért küzdenek, s közben érdektől szennyezve bolyonganak a levegőben: nitrogén, oxigén, argon, gázok és szavak. Felszippantom. Türelmesen várom, hogy a nyílvessző, amit kilövök, célba érjen. Felszippantom, átitatom magammal, és türelmesen várom, hogy a nyílvessző, amelyet kilövök, célba érjen.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021)