A statisztika világnapja (október 20.) alkalmából

A valószínűségi értékeket nem szoktuk szeretni. A probléma az, hogy a nulla és egy közötti tartományban megszámlálhatatlanul végtelen van belőlük, így hamar arra a felismerésre jutunk, hogy felesleges megismerkedni velük. Mintha valaki azt a feladatot adná, hogy nézzük meg az összes YouTube-videót: sajnos egy perc alatt több mint ötszáz órányi anyag szokott ide felkerülni, sok tehát a bátor téridő-hajlítóknak!

A valószínűségekkel ugyanez a helyzet: akármerre megyünk a világban, valószínűségi értékekkel találkozunk. Pusztán fogyasztói szempontból vizsgálva: maguknak a valószínűségeknek értékesítési funkciója van: a piacon úgy használjuk őket, mint egy öltönyt. Sőt, az értékük már magasabb is, mint bármelyik ruhadarabé. És ez nem véletlen: az öltöny ugyanis bizalmatlanságot kelt, paradox módon éppen azzal, hogy bizalmat szeretne kelteni. Elvileg az öltözködésnek két dolgot kell jeleznie a fogyasztó felé. Egyfelől tisztelet, az értékesítő így mutatja, hogy komolyan veszi a fogyasztót, odafigyel az igényeire. Másfelől igényességminimumot, hiszen ha valaki a saját kinézetére nem képes odafigyelni, hogy tudná megoldani a fogyasztó gondjait. Ha csak ezt a két elemet nézzük: egy szépen kinéző öltönynek bizalmat kellene keltenie. És mégsem tud: egy élire vasalt ingatlanos mosolyáról előbb jut eszünkbe a poszttraumás stressz szindróma, mint a bizalom.

A jelenség mögött egyszerűen az áll, hogy a fogyasztó nem hülye. Az emberi faj sajátos tulajdonsága, hogy néhány ezer év alatt megtanult alkalmazkodni a jégkorszakhoz, kétszáz év alatt a gépekhez, és egy generáció alatt a modern marketinghez is. A szkepszis egyre erősebb a reklámok igazságtartalma felé. A reklámok felépítése jóformán csak a megszokás miatt maradt velünk: igen, elfogadjuk, hogy egy hozzánk hasonló ember élményeivel próbálnak megnyerni minket, az is természetes, hogy a közvetlen értékesítő mindig öltönyt visel. De ezek az elemek csak a megszokás részei, önmagukban nem keltenek bizalmat. Ezért van az, hogy a marketing új stratégiákat is kitalált: például influencerek tartalmain keresztül sokkal kevésbé érzékelhető az eladási szándék.

Egy másik ilyen elem, amivel szemben a fogyasztók még nem tanultak meg alkalmazkodni, az a bizonytalanság bizalmassága. A valószínűségek ebben a mezőben gyakorlatilag azzal a funkcióval jelentek meg, mint egy öltöny vagy egy influencer – aki egy termék köré gyárt tartalmat. A valószínűségi értékeket nem szeretjük. És furcsa módon épp ezért keltenek bizalmat. Ezt az elismerésen keresztül érik el: a valószínűség, mint nyelvi eszköz a szakértői szerephez kapcsolódik. Egy olyan szerephez, amiről a fogyasztó elhiszi, hogy nem akar neki semmit eladni. Hiszen a valószínűségeket ő is gyűlöli, senki sem használná őket saját jószántából. A fogyasztó hozzászokott ahhoz, hogy egy reklám világos opciókat fest le elé, determinisztikus kapcsolatokat egy választási helyzetben. A sztochasztikát a fogyasztó úgy érzékeli, mint egy olyan elemet, ami megöli a választást: hiszen valójában nem opciókat jelöl, csak esélyeket. A valószínűségek ily módon manapság egy sajátos nyelvjátékká fejlődtek: megteremtik a szakértői rendszereket, a szakértői rendszereken keresztül egy új értékesítési nyelvet is létrehoznak. És ez a jelenség nem csupán közvetlen termékeladásoknál figyelhető meg: az álhírek vagy az összeesküvés-elméletek terjesztése is a bizonytalanságból fakadó bizalmat ragadja meg. Addig ugyanis senki nem fog hinni egy szakértőnek, míg a szakértő meg nem tanul nem bízni magában.

Nem véletlen, hogy én sem merem állítani, hogy ez a legjobb szövegem, amivel valaha találkozott tőlem egy elképzelt olvasóm. Ugyanakkor, ha adok húsz százalék valószínűséget annak, hogy ez mégis az, talán én is elkezdtek annyira kételkedni, hogy a végén még higgyek magamban.

Sarnyai Benedek