– Csüggedt fecskéknek. –

Mert könnyű annak, kit egy könnyű ige
A pályák hajszájától elmaraszt;
Kinek, ha néha marsot ver a szíve,
Így szól: egy fecske nem csinál tavaszt.
Szerez, ha férfi, és pólyál ha asszony,
Higgadt örömből mélyen kortyogat;
Föl nem riogja lelkét éjfelente
A végtelenbe induló fogat.

Akik már zsendülőben felfigyeltünk,
– Dajkánk mesélt s szenesvizet vetett,
Hogy a lidérckocsist elhessegesse,
Mint légycsapóval mázsás végzetet –
Kik homlokunkon szénnel vont kereszttel
A mesék bársonypaplana alatt
Tovább hallottunk kürtöt és patákat,
Sírtunk, hogy ittmaradtunk s elhaladt…

Ó jaj nekünk, be sem nőtt fejelágyunk,
Már csábított az útlan rengeteg:
„Fejszét, szekercét, míg a szívem éred,
S tündérváramból elédcsengetek.”
Kihívott tükre feneketlen tónak:
„Egy világ rémül, rajta, bukj belém,
Egy belémhullott csillagot keress meg,
Taréjos kagylók, ócsigák ölén.”

Keztyűt dobott felénk az ég, hogy szálljunk,
Lasszót vetett a távol és a mély.
Hiába volt a pálya hághatatlan,
És hasztalan voltunk csak egy-személy:
Fejszét csiszoltunk patakmart kövéből,
Viaszból, tollból róttunk szárnyakat,
És fát dörgöltünk, hogy szikrája pattant,
Fáklyává fújtuk, míg tüdőnk szakadt. –

Az egy-fecskék egy-fészkük tatarozták,
Minket tavaszcsinálás láza mart,
Indultunk szúrós kacaj-glóriával,
Vagy titkon, mint ki gyújtogatni tart.
A kedves könnye elszáradt kezünkön,
Az anyakar lepattant, mint a férc.
Mögöttünk vágyak ostorpattogása,
Előttünk délibáb, aranylidérc.

Új égboltot boltozni milliókra,
Tisztább esőt, szikrább napsugarat –
S léptünk bár néma sírok közt botorkáz
És minden síron, mindig egy irat:
„Egy fecske volt s nyom nélkül hullt ki vére” –
Sors, mely felénk ezerszer sziszegett,
Meg nem sebhetnek ily kígyómarások
Mert vértünk ércverésű hiszekegy:

„Hiszünk egy útban, mely fejszénkbe’ lappang.
Egy hajnalban, mely fáklyánkban csíráz,
Egy lábbadásban, melyhez krízis immár
A csontunkat kirázó szomju láz.”

Hiszünk, hiszünk fennhangosan kiáltjuk,
Egy végső diadalban legkivált, –
Mert halld meg Úr, egyre pillantanod kell,
Egy közülünk nem hasztalan kiált,
Ha lesepersz ezernyi elhivottat,
Egy elnyeri a kiválasztatást,
Millió Isten-kikosarazott közt
Együnknek kész a menyegzős palást.

Annak kezébe kell egy percre adnod,
Világintéző örök jogarod,
Egy pillanatra ő a zsenge tölcsér,
Melyen kiáltod, hogyan akarod.
Egy villanatra ő a büszke gyermek,
Ki gyeplőhöz jut vágtató bakon,
S míg mosolyogva megpihensz egy percet –
Új nyomba lép az embernép vakon:

S repül a föld, megifjult szárnyakon